HUSEK REZSŐ EMLÉKÉRE*

 

Tisztelt Gyászoló Család! Tisztelt Megjelentek! A szertartás megkezdése előtt elhangzó muzsika Liszt Ferenc egyik csodálatos zongoraciklusának megkapóan szép darabja volt, a Benediction.

Benediction de Dieu dans la solitude

Isten dicsőítése a magányban.

 

Harmadikos gimnazista voltam, amikor Husek Rezső – akkor már tanárom – lenyűgöző előadásában először találkoztam e remekművel. Azonnal elkezdtem tanulni a darabot, Rudi bácsi figyelmeztetett, hogy fiatal korom miatt még nem lehetek elég érett és tapasztalt a mű tartalmi, érzelmi és filozófiai mondanivalójának megfelelő tolmácsolására. Igaza lett. Bő tíz év elteltével sikerült az általa jelzett zenei nehézségek felett úrrá lennem.

Az alkotás – mely három különböző, de egymással mégis szerves kapcsolatban álló zenei anyagot tartalmaz – hangnemi elrendeződésével (Fisz-dúr, D-dúr, B-dúr) lefedi és bejárja a teljes zenei kvintkört ezzel jelezve a „teljes” és az „egész” jelenlétét.

 

A mű így tökéletes zenei lenyomata Husek Rezső hatalmas életpályája, tevékenysége egészének és tagozódásának. E három terület: Az építőmester és szervező, a nagy tudású pedagógus, valamint a varázslatos zongoraművész-előadó. E három, látszólag különböző jellegű tevékenység azonban szerves egységben áll egymással. Köztük a kapcsolat folyamatos és élő, az átfedés és átjárás nyilvánvaló.

 

Az építőmesteri, intézményszervezési – mondhatjuk: alkotóművészi – eredmények magukért beszélnek, ezeket Polgármester Úr méltatásában részletezett úgy mint: a Zeneiskola alapítása, a hat, megyei fiókiskola létrehozása – melyek azóta már önálló városi intézményekként virágoznak székhelyükön – a Liszt Társasági tevékenység és a szekszárdi csoport életre hívása, az Országos Zongoratanári Zongoraverseny (melyet 2010-ben immár 14. alkalommal rendezhetünk meg) egyedülálló ötlete, a Borsos Miklós alkotta Liszt szobor felállításának szorgalmazása és megvalósítása, a Zeneiskola Augusz-házba történt beköltöztetése.

 

1955-ben a régi Széchenyi - utcai épületet vettük birtokunkba, mely második otthonunkká lett. Mi, akkori növendékek hálásak lehetünk a sorsnak az ott tapasztalt meleg és családias légkörért és szellemiségért melyet Rudi bácsi és csodálatos munkatársai körénk varázsoltak. Közösségteremtő tehetsége révén egységes testületté alakította a nálánál többnyire idősebb korú, korábban magánoktatást végző kiváló zenepedagógusokat. Felesége, a szarkasztikus humorú drága Adi néni királynői jelenség, haláláig segítője, ugyan akkor kitartó kritikusa is volt.

 

A legendás nevek: Dr. Takács Lászlóné, Klári néni, Polgár Margit néni, Bodonyi Ferenc és Véghelyi Miklós tanár urak, a két Edit néni: Paálné Faluss Edit és R. Bogdán Edit, a két Erzsi néni: Füzessy Zoltánné és Sántha Jenőné, Varga Józsefné Margit néni. Hatásuk, emberségük akkori és későbbi növendékeik százaiban ma is él, örök hálával gondolunk rájuk.

 

Husek Rezső hozta el a szekszárdiaknak a nagybetűs ZENÉT, és az értékes muzsika hallgatásával, művelésével együtt járó lelki gazdagsággal is megajándékozott minket. A hangversenyélet megszervezésében, irányításában és rendszeressé tételében kitartó és értő segítő társa volt dr. Tucsni László, később Laci bácsi felesége Kató néni, akik a Szekszárdra érkező hazai és külföldi művészekkel való méltó gondoskodásban is áldozatos munkát vállaltak. Csak emlékeztetőül néhány, a városunkban megfordult művész az imponálóan gazdag névsorból: Jean-Marie-Darrée, Sirio Piovesan, Mihail Homicer, Fischer Annie, Kocsis Albert, Kovács Dénes, Szabó Csilla, László Margit, Ágay Karola, Szendrey – Karper László, Réti József és az akkor talán 10-12 éves csodagyerek, Perényi Miklós. Létay Menyhért tanár urat is megnyerte az ügynek, aki közérthető, ugyanakkor szakmailag hiteles műelemzéseivel segítette a felhangzó remekművek befogadását.

 

Husek Rezső önálló hangversenyei élményszámba mentek. Az 1956-os bemutatkozó hangversenye sikerének hírére soron következő szólóestje végén a vármegyeháza zsúfolásig megtelt nagytermének karzatáról a gimnázium diáklányai virágokat hullattak le a pódiumra. Mondhatjuk: Szekszárd szívébe zárta a 30-as éveinek közepén járó, szerény viselkedésű megnyerő, szemüveges művészt. Repertoárjának összeállítása példaszerűen igényes és változatos volt. Felölelte a hihetetlenül gazdag zongorairodalom jelentős részét Bachtól – Bartókig. Csodálatosan költői előadásmódja, zongorahangjának szépsége és kifejezőereje mintául szolgált többünknek pályánk során. Vonzalma Liszt Ferenc szellemiségéhez, műveihez mindvégig megmaradt. A három héttel ezelőtt megtartott Liszt –Emlékhangversenyen - melyre a Villa D’Este szökőkútjai c. mű előadását tervezte - már nem lépett fel.

 

Főiskolás lehettem, amikor azt mondta: Amíg ezt a művet plasztikus billentéssel nem tudod megszólaltatni, ne kezdj foglalkozni behatóan Debussyval. Ebben is igaza volt Mesteremnek. Kollégáit rendszeres gyakorlásra ösztönözte, ebben személyes példát mutatott. Szereplésekre sarkallta Őket, melynek eredménye a sok emlékezetes tanári hangverseny volt. Az 1973 tavaszán birtokba vett Augusz-ház is megtelt muzsikával. Létre hívta a máig emlékezetes „Augusz-házi hangversenysorozatot”, melyeknek munkatársaival együtt Ő is rendszeres fellépője volt.

 

Pedagógiai munkája nem merült ki a tényleges zongoraoktatásban. (Egy selejtezésre ítélt, de általam megmentett 1965-ös zeneiskolai törzskönyv adatai szerint Rudi bácsi – igazgatóként – (Rudi bácsi igazgatóként is 20 órában tanított) ma a beosztott zenepedagógus 22 órában dolgozik). A különböző zenei évfordulókra (pl.: Beethoven-, Verdi-, és Liszt) meghirdetett országos zenei műveltségi versenyekre minden alkalommal készített fel diákokat. A Magyar Rádió „Liszt és kora” elnevezésű versenyére való felkészítéskor tanítványaival közel 200 mű részletes elemzését végezte el. A három gimnazista fiatal elnyerte a verseny első díját.

 

Nyugdíjas évei is folyamatos munkával teltek. Tanított, koncertezett és rendszeresen gyakorolt. Esténként a Zeneiskola főutcai oldalára néző egyik tantermének ablakszeme rendszeresen világított, jelezve, hogy az idős mester a zeneirodalom óriásaival van ismét együtt. Mindennapos partnerévé válhatott számára Mozart, Beethoven, Chopin, Schubert, Liszt – és a többiek. Megtalálta velük a közös hangot, környezete és közönsége örömére és épülésére.

 

Most már véglegesen, odaát, egy barátságos zeneszalon melegében Füzessy Erzsi néni, Thész Laci és mások érdeklődését kiváltva, Adi néni bölcs mosolyától – és könnyű cigaretta füstjétől – kísérve Rudi bácsi Liszt Ferenccel a h-moll szonáta interpretációs nehézségeiről konzultál. Rudi bácsi monumentális életművére igazak Csapó Antal szavai:

„Nagy emberek kiváltsága, hogy emlékük kimeríthetetlen”. És ismét felhangzik a Benediction:

Benediction de Dieu dans la solitude

Isten dicsőítése a magányban.

Annak is utolsó ütemei.

 

Ha a zeneirodalomban valaha született elbúcsúzást ugyanakkor megbékélést és nyugalmat sugalló muzsika, akkor ez mindenképpen ilyen. Liszt a mű elején – szokásához híven – itt Én is Lamartine-t idézem:

„Búcsú! Dadog e szó az ajkon könnyben ázva,

Kegyetlen félbevág szerelmet, örömöt,

Benne szívig hasít üdvünknek távozása,

Szó, mit el nem takar, csak ami már örök.

 

Így tehát, mindig új partok felé csatázván,

Mert éjünk örök, és út nincs visszafele,

Horgonyt nem vethetünk az idő óceánján,

Egyetlen napra sem?

 

Tisztelt Igazgató Úr!  Kedves Tanár Úr! Drága Rudi bácsi! Nyugodjál békében!

 

 


* Lányi Péter megemlékezése elhangzott Husek Rezső (1921-2009) gyászszertartásán, Szekszárdon az alsó városi temetőben 2009. november 24-én.