Solymosi Tari Emőke

Mi fán terem a zeneiskolai

zeneirodalom-oktatás?

A

mai magyar zeneoktatás egyik mostohagyerekéről, az alsófokú zeneirodalom-oktatásról szeretném néhány gondolatomat megosztani a kedves olvasókkal. Tapasztalataim szerint ez egy olyan terület, amelyet messze nem kezelünk jelentőségének és pedagógiai hasznosságának megfelelően. Most, amikor az általános iskolai ének-zeneoktatás annyira visszaszorult, a magyar zenekultúra fenntartása és különösen a koncertközönség utánpótlása szempontjából létfontosságú, hogy legalább azok, akiket jó sorsuk a zeneiskolába vezérelt, a zeneirodalom-órákon egyfajta kulcsot kapjanak az értékes zene befogadásához, megértéséhez és megszeretéséhez. Rövid eszmefuttatásomat nem előzte meg országos helyzetfelmérés, nem tanulmányoztam statisztikákat, és nem kértem meg diákokat és tanárokat, hogy töltsenek ki kérdőíveket. Viszont másfél évtizede tanítok középfokon zenetörténet-zeneirodalmat és közel egy évtizede főiskolai, illetve egyetemi szinten általános zenetörténetet. Számos továbbképzést tartottam zeneiskolában tanító kollégáknak, és ilyenkor alkalmam nyílt velük beszélgetni azokról a nehézségekről, amelyeket a zeneirodalom-tanításban megtapasztaltak (és megtapasztalunk nap mint nap). Láttam néhány zeneiskolai zeneirodalom-órát (különböző iskolákban), közöttük igen színvonalasakat is, de sajnos több olyat, amelyen nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Tapasztalatim alapján komoly gondok vannak e területen. Írásomban – országos helyzetelemzés helyett – leginkább kérdéseket szeretnék felvetni. Hátha e kérdések gondolatokat, cselekvéseket indítanak el, és e mostohagyerek sorsa jobbra fordul.

Ki tanítson a zeneiskolában zeneirodalmat?

Kifejezetten alsófokú zeneirodalomtanár-képzés nincs. Annak, aki elvégzi a Zeneakadémia zenetudományi szakát, nem tanítják meg, mit kezdjen a főként még az általános iskolás korosztályhoz tartozó zeneiskolásokkal, holott ez egy speciális feladat. A tanítási gyakorlatokon a zenetudományi szakos hallgatók általában zeneművészeti szakközépiskolásokkal szereznek tapasztalatokat. Pedig más metódust kíván meg az a cél, hogy olyan növendékek stílusismeretét, zenetörténeti tájékozottságát alapozzuk meg, akik már elköteleződtek a zenei pálya mellett, és mást az, hogy később koncertre járó, zeneértő amatőröket neveljünk. Azt gondolom, ha megfelelő képzettségű, ambiciózus és tehetséges a tanár (a tanításhoz szerintem született tehetség szükséges, és jól tanítani legalább annyira művészet, mint pódiumon fellépni), akkor ezen a gondon hamar át tud lendülni. Vagyis ha a zeneirodalom-tanár zenetudományi (vagy zeneszerzői) diplomával rendelkezik, a helyzet szerencsésnek mondható.

A gond véleményem szerint abban a furcsa elképzelésben rejlik, hogy a zeneirodalom tanításához nem szükséges speciális képzettség. Így ezt a tárgyat nem csak olyanok tanítják, akik zenetudományi (vagy zeneszerzői) végzettséggel rendelkeznek, hanem olyanok is, akiknek képzettsége elsősorban szolfézstanításra, esetleg valamely hangszer tanítására szól. Lehet, hogy nincs meg a megfelelő óraszámuk, és ezért kérik meg őket zeneirodalom-tanításra is, de az is előfordul, hogy egy zeneiskola biztosítani akarja a tárgy felvételének lehetőségét a különböző tanítási helyszínein, így mindenütt „ráállít” erre egy-egy szolfézstanárt. (Zeneirodalmat egyébként csak azután lehet tanulni, hogy valaki már négy évet elvégzett szolfézsból.) Párhuzamként képzeljük el, hogy egy zongoratanárnak nincs elég növendéke, vagy éppenséggel abban az épületben, ahol ő tanít, nincs hegedűtanár. Azt mondja az igazgató: semmi gond, tanítson a zongoratanár hegedűt is. Elvégre játszott már együtt hegedűssel, tudnia kell, hogyan kell azt tanítani. Ez nyilvánvalóan képtelenség. De miért gondoljuk, hogy a zeneirodalommal más a helyzet? Az a tény, hogy nem megfelelő képzettségű tanárokat kérnek zeneirodalom-tanításra, rengeteg frusztrációt okoz a pedagógusoknak (még akkor is, ha nagyon sok időt töltenek el a készüléssel, és mindent megtesznek azért, hogy hátrányukat ledolgozzák), továbbá – ami még ennél is nagyobb baj – megfosztja valamitől a növendékeket, amit pedig a zeneiskolának (amely elsősorban nem professzionális zenészeket, hanem zeneszerető embereket, értő közönséget képez) feladata lenne megadni.

Mit is kellene csinálni?

Ahogy néhány kolléga elmesélte nekem, a szolfézstanárokra gyakran úgy osztják ki ezt az új feladatot, hogy ellátásához nem adnak segítséget. Vagyis ott áll egy szolfézstanár a tanév elején, és rémültem veszi tudomásul, hogy zeneirodalmat is kellene tanítania egy vagy több csoportnak. Mit tanítson? Melyik korszakot válassza? Azon belül milyen műveket? Milyen sorrendben haladjon? Kronologikusan? Ha igen, akkor hol kezdje? Na és meddig jusson el? Mit tegyen, ha a legújabb kortárszenei irányzatokban teljességgel tájékozatlan? (Neki sem tanították…) Vagy haladjon műfajok szerint? Hogyan válassza ki a szerzőket? Azokat tanítsa, akiket ő fontosnak érez, vagy minden szerzőt, akit a zenetörténet- könyvek megemlítenek? Milyen részletességgel ismertesse a zeneszerző életrajzát? Hogyan válassza ki egy mű legjellegzetesebb részleteit, hiszen a teljes mű meghallgatására általában nincs idő? Mennyi magyarázatot fűzzön a részletekhez? Mennyi időt töltsön a történelmi háttérrel? Egy-egy stílus bemutatásakor mennyire merüljön bele a társművészetekbe? Idézzen-e irodalmi műveket, mutasson-e festményeket, szobrokat, épületeket? Mit tegyen, ha azt a darabot, amit zenetörténeti szempontból fontosnak tart, nem ismeri kellő mélységben ahhoz, hogy a diákokhoz közelebb tudja vinni? Hol talál megfelelő tanulmányokat, elemzéseket? Honnan csípjen el annyi időt, hogy az órákra kellőképpen fel tudjon készülni? Mutasson-e kottát, partitúrát? Ha igen, honnan szerezze be azt a csoportnak szükséges példányszámban? Hol találja meg a szöveges művek szövegkönyvét, no és vajon hol lelhetné meg az idegen nyelvű szövegkönyvek magyar fordítását? Mit kérdezzen ki mindebből, azaz hogyan történjék a számonkérés?

Már az efféle koncepcionális kérdések sora is végeláthatatlan. De mögöttük ott tornyosulnak a gyakorlati problémák is. Rendelkezésre áll-e megfelelő lejátszó berendezés, erősítő, hangfal? Van-e lehetőség vetítésre? Van-e a zeneiskolának pénze CD-ket, videokazettákat, DVD-ket vásárolni? Ha nincs, akkor a tanár honnan szerezze be ezeket? Saját pénzén vásárolja meg a nélkülözhetetlen munkaeszközöket? (Tudjuk, ez sokszor így történik. Egy zeneiskolai zeneirodalom-tanár nemrég arról panaszkodott nekem, hogy amikor elkezdte ezt a munkát, több havi teljes fizetését volt kénytelen CD-kbe invesztálni. Ez velem is éppen így történt. Megkérdezhetnénk: melyik államilag alkalmazott esztergályos vásárol saját pénzén esztergapadot?) Érje be az olcsóbb, sokszor gyenge minőségű felvételekkel, hogy minél több lemeze legyen, vagy minőségi felvételeket válasszon, de akkor alig lesz néhány darab a polcon? Mi a fontosabb: az ízlésnevelés, az igényességre szoktatás, vagy az, hogy minél több műről legyen felvétel, így minél változatosabbá lehessen tenni az oktatást? Megengedheti-e magának, hogy egy-egy fontos műről több felvételt is vásároljon, hogy növendékeivel összehasonlíthassák a különféle előadói koncepciókat? (Az ilyesmit a növendékek valamennyi korosztályban élvezik, és tapasztalatom szerint tévedhetetlenül ismerik fel a legkiválóbbat az előre meg nem nevezett előadók közül…) Ha nem tud saját CD-tárat vásárolni, akkor melyik könyvtárból kölcsönözzön és mikor? (Általában a CD-kölcsönzés is pénzbe kerül, tehát egy tanárnak hosszabb távon mindenképpen jobban megéri, ha saját CD-tára van, ha már az iskola ezt nem biztosítja neki.)

Miért is…?

A fenti kérdések megválaszolása állandó mérlegelést igényel, és akkor sem könnyű, ha valaki ideális előképzettséget kapott e munkához. Pedig a legfontosabb kérdés csak most következik: miért is kell zeneirodalmat tanítani, illetve mi is valójában a zeneirodalom tantárgy? A tanárnak elsősorban azzal kellene tisztában lennie, hogy miért is találkozik ő hétről hétre a növendékekkel a zeneirodalom-órán.

A közelmúltban ismét alkalmam nyílt néhány zeneiskolai zeneirodalom-óra meglátogatására. Nagy lelkesedéssel mentem, azt gondoltam, hátradőlök, élvezem a dolgot, és gyönyörködöm a zene hatására csillogó gyermekszemekben. Valahogy úgy képzeltem, hogy ezek az órák csak a legjobb hangulatban telhetnek, elvégre van-e nagyszerűbb dolog, mint Monteverdi, Bach, Mozart vagy Bartók remekeivel ismerkedni, különösebb felelősség, tét nélkül? Utóbbit azért teszem hozzá, mert a zeneiskolai zeneirodalom-órákon nem az a cél, hogy a gyerekeket egy nehéz felvételire vagy bármiféle egyéb komolyabb megmérettetésre készítsék fel. Ezért nyugodtan el lehet időzni egy-egy mű szépségeinél, különlegességeinél. Tanár és diák laza, oldott fegyelemben, közösen élheti át a felfedezés gyönyörűségét… A valóság azonban egészen más képet mutatott. Láttam olyan diákot (most az ennél is rosszabb élményeimet szándékosan hallgatom el), aki zenehallgatás közben olvasott, és amikor rákérdeztem, meg is magyarázta nekem, hogy ő olvasás közben jobban tud figyelni a zenére… A hangulatot sem találtam kellemesnek, az oktatás stílusa pedig kifejezetten „poroszos” volt. Egyszer csak belém hasított a felismerés: a tanárnak egyáltalán nincs fogalma arról, mi is lenne a feladata. (Ez be is bizonyosodott, amikor őszintén elbeszélgettünk egymással.) Láthatóan a gyerekeknek sem volt különösebb elvárásuk, de hát ők általában úgy fogadják el a tanórákat, ahogy vannak. Nagy gondnak kell lennie ahhoz, hogy a gyerek is rájöjjön: valami nem úgy megy, ahogyan kellene. Ő azt feltételezi, hogy a legjobbat kapja.

Zenetörténet vagy zeneirodalom?

Sokan leírták már (e lap hasábjain is), hogy különbség van zenetörténet és zeneirodalom között. A zenetörténet lényegesen kötöttebb tantárgy, hiszen egy folyamaton kell a diákot végigvezetni, az összefüggések, kapcsolatok minél teljesebb, sokrétűbb felmutatásával. Továbbá – ha általános zenetörténetről van szó – a tárgy felölel a zene keletkezésétől kezdve a legújabb, napjainkban születő kortárs zenéig szinte mindent. Persze a zene történetét nem lehet a zeneirodalom, vagyis a konkrét művek nélkül tanítani. A zeneirodalom tantárgy lényege viszont az (ahogyan a neve is mutatja), hogy megismertesse a növendéket a zene irodalmával, megtanítsa őt a zene megértésére, arra, hogy hogyan hallgassa, mire figyeljen, mit élvezzen benne… Vagyis a zeneirodalom-órán a növendék kulcsot kap egy csoda-világhoz, amit e segítség nélkül nehezebben tudna megközelíteni. Természetesen a zeneirodalom sem tanítható zenetörténeti tájékozottság nélkül, és választható az a megoldás is, hogy a zeneirodalmat egy zenetörténeti szálra felfűzve tanítjuk. Csakhogy ez alsó fokon nem feltétlenül szükséges. Az a lényeg, hogy a diákok a kiválasztott műveket minél jobban megismerjék, azokat minél mélyebben megértsék és megszeressék. Egy zeneirodalom-tanár akár össze-vissza is ugrálhat a zenetörténetben, ha ehhez egy pedagógiailag hasznos rendezőelvet talál. (Vagyis tudnia kell, mit miért tesz.) Egyetlen szerző egyetlen műfajával is foglalkozhat hosszabb időn át – feltéve, hogy abban valóban elmélyült, és élményszerűen tudja közvetíteni a növendékeknek. Valaki, aki igazán alaposan ismeri a Mozart-operákat, dönthet úgy, hogy fél éven át csak e művek közül tanít néhányat, kellő részletességgel. Vagy foglalkozhat hónapokig kizárólag Bach Máté-passiójával, feltéve, hogy eleget tud a műről ahhoz, hogy a vele eltöltött sok tanóra kellőképpen tartalmas legyen, és azt az emléket hagyja a diákokban, hogy számtalan titoknak lettek tudói. (Hallottam egy apácáról, aki a novíciákkal hét teljes órán át elemezte A kékszakállú herceg várát. Nyilvánvalóan nem csupán zenei, hanem lélektani szempontból is.) Egy sokrétegű, nagy művel vagy műcsoporttal való ennyire intenzív foglalkozás életre szóló élményt és tanulságokat nyújt, továbbá ha egy-egy művet igazán mélyen, részletesen megismerünk, az kisugárzik más művek megismerésére is. Ezek megértéséhez és élvezetéhez a diáknak már meglesz a kulcsa. Hasonlatos ez ahhoz, ahogyan egy vagy több jól megválasztott részleten keresztül az egész művet meg lehet ismertetni. (Lehet, hogy most sokan felkapják a fejüket: no de a tanterv… Tudom, hogy van zeneiskolai zeneirodalom-tanterv, egyszer alkalmam volt egy ilyet lektorálni. De azt is tudom, hogy az csak útmutató, és szabadon el lehet tőle térni. Szerintem zeneiskolai szinten többet ér az, ha valaki csak a tanterv egy részét teljesíti, de a személyiség alakulására is hatással lévő élményeket ad a növendékeknek, mint ha görcsösen ragaszkodik a tantervhez, de semmit sem tud belőle megfelelő színvonalon megvalósítani.)

A zeneirodalom-oktatás középpontjában tehát a művekkel való részletes foglalkozásnak kell állnia. Meg kell tanítani a növendékeket aktívan zenét hallgatni, azaz fokozatosan el kell tudni érni, hogy a „hangzó masszából” kihallják a zenei történéseket, képesek legyenek értelmezni és átérezni a zenét, azaz ésszel és szívvel hallgatni azt. Az is lényeges, hogy ez a tantárgy adja meg a lehetőséget arra, hogy a növendékek szélesebb zenei látókörre tegyenek szert, mint amilyet hangszerük tanulása magával hozna. A zeneirodalom-órák teszik lehetővé azt, hogy a növendékek ne csak saját hangszerük vagy kamaraegyüttesük irodalmát ismerjék meg, hanem a zenetörténet különböző korszakainak olyan kiemelkedő alkotásait is, amelyeknek előadásában aktívan nem tudnának részt venni. Nagyrészt ezeken az órákon dől el, mennyire lesz része a növendék életének a hangversenyre, operába járás, mennyire leli majd örömét az értékes zene otthoni hallgatásában, mennyire lesz képes eligazodni a különböző stílusok között stb.

Márpedig az alsófokú zeneirodalom-órákon tett látogatásaimon szerzett tapasztalataim szerint a zeneirodalom-tanárok – mivel főiskolai éveik alatt zenetörténetet tanítottak nekik – zeneirodalom-tanítás helyett kétségbeesetten próbálkoznak a „teljes” európai zenetörténet megtanításával (beleértve ritkán játszott és nem is feltétlenül jelentős mestereket), s közben próbálnak minél több zenetörténeti adatot beleverni a növendékek fejébe. Szerencsére a növendékek úgyis elfelejtik a szükségtelen adatokat, ám közben értékes, soha vissza nem hozható idő és lehetőség vész el! Adatokra (évszámokra, nevekre stb.) természetesen az alsófokú oktatásban is szükség van, de csak azokra, amelyek a zeneszerző vagy műve megismerését valóban segítik. Kérdés számomra, hogy egy zeneiskolai tanulónak miért kellene megjegyeznie, hogy egy (esetleg eleve másodvonalbeli) szerző hová járt először zeneiskolába (egy ismeretlen nevű, átlagos intézménybe), ki volt az első zongoratanára (akinek a nevét elég, ha a szerzőre specializálódott zenetudósok ismerik), és mikor írta első (felejthető) zongora-szonatináját. Vajon ezen adatoknak köszönhetően közelebb kerül-e a növendék a mester alkotásaihoz?

Készülni – de miből?

Zenetudományi képzettség nélkül az is nehéz feladat, hogy a tanár megtalálja a felkészüléshez jól használható szakirodalmat. Sokaknak, akiket zeneirodalom-tanítással bíznak meg, nincs otthon szakkönyvtáruk. Ennek összegyűjtéséhez sok év és rengeteg pénz kell. A legigyekvőbb tanárok között is akadnak olyanok, akik ilyesfajta órákat tartanak: valamely lexikon (!) adatait szárazon ismertetve „foglalkoznak” egy kicsit a zeneszerzővel (a személyiségéről persze nem mondanak semmit, mert arról a lexikon ritkán szokott bármit is elárulni), majd feltesznek tőle egy vagy több művet, vagy ezek egy-egy tételét. A darabok kiválasztását gyakran nem az szabja meg, hogy mi lenne az, ami az adott korosztályú növendékben a legjobban megragad, amiből a legtöbbet tanulhat, ami leginkább elősegítené, hogy az adott mester stílusbeli jellegzetességeit megismerje, hanem az, hogy „mi van meg”, mi az, aminek már nem kell utánajárni. Elemzésre, a zenemű részleteinek megfigyelésére nem kerül sor, és a növendék azt sem tudja meg, hogy a tanár miért éppen ezt a művet választotta. Kérdés, hogy az efféle zeneirodalom-tanítás betölti-e szerepét.

Hogy miért nincsenek igazán jó, nagy pedagógiai tapasztalattal megírt, szépen illusztrált, CD-mellékletekkel ellátott zeneirodalom-tankönyvek, annak taglalása nem fér bele e rövid írásba. Mindenesetre azt nagyon sajnálhatjuk, hogy a zenetudományban nem számít tudományos produktumnak egy tankönyv megírása. Ha valaki hosszú hónapok, évek munkájával megírna egy ilyet, szakmailag semmivel sem jutna előre. Holott az lenne az ideális, ha több, különböző koncepció alapján készült tankönyv is rendelkezésre állna, amelyek közül a pedagógus választhatna, illetve amelyeket kombinálhatna egymással (és persze amelyektől kellő megfontolás után el is térhetne).

Ahhoz, hogy valóban érdekesen tudjunk beszélni egy szerzőről, hogy valamennyire közel tudjuk vinni a növendékekhez a személyiségét is, el kell olvasni róla néhány igazán jó könyvet, tanulmányt. Mikor van erre ideje, energiája valakinek, akinek a zeneirodalom-tanítás csak valamiféle mellékes, igaz, kötelező foglalatosság?

A művekkel még nagyobb a gond. Mert hát az egyik lehetőség, hogy kielemezzük őket – ez sokáig tart, s elég keserves is lehet annak, aki nem szokott az ilyen feladathoz, ráadásul a művek hátteréről így még nem tudunk semmit. A másik lehetőség, hogy keresünk egy jó tanulmányt, de azt sem lehet néhány perc alatt elolvasni és kibogarászni belőle a gyerekek számára is jól hasznosítható, lényeges információkat. Persze, ha meg akarjuk érteni a tanulmányt (mondjuk, egy A hét zeneműve sorozatban elhangzott előadást vagy a Szemelvények a zenehallgatáshoz című kötet egyik fejezetét), akkor nem ússzuk meg, hogy magunk is ki ne elemezzük a darabot – a tanulmány segítségével. Azt talán felesleges említeni, hogy mindehhez nemcsak a tanulmánynak, hanem a kottának, a szövegkönyvnek és kellő színvonalú hangfelvételnek is rendelkezésre kell állnia. Ám ha mindez megvan, és szépen meghallgattuk, elolvastuk, kielemeztük, amit kellett, még mindig nem dőlhetünk hátra elégedetten.

Egy szinttel feljebb…

Valamikor, még tanári munkám kezdetén olvastam Vekerdy Tamás pszichológusnak az alábbi (1996. szeptember 14-én, a Népszabadságban megjelent) sorait, amelyek érvényességét saját munkámban számtalanszor megtapasztalhattam: „A tanárnak a tárgyat magáévá kell tennie. Mindenki tudja: ha csak tegnap néztem meg a lexikonban, holnap nem tudom hatékonyan előadni. Azt tudom jól előadni, amit már réges-régen magamévá tettem, szenvedéllyel áthasonítottam, felszívtam, személyiségem erőivel áthatottam, […] készséggé vált bennem, lehetőséget ad, hogy – lehetőleg élvezettel – megnyilvánuljak általa. Ez azt jelenti, hogy tárgyam előadott részletéhez érzelmileg – szubjektíven! – is kötődöm […], áthatom az önkényes módon csoportosított adatokat személyiségemmel (és szenvedélyeimmel), és ők áthatnak engem.

A hatékony tanár színész, a szó legjobb értelmében. Nem úgy, hogy »megjátssza magát«, hanem úgy, hogy belső erőiből (lelki és testi erőiből) eleveníti meg és élteti, amit megjelenít. […] A tanár a világ és az ember belső titkaiba avat be a tárgy általa kiválasztott és átlelkesített részelemeinek megjelenítésével.”

Hogy egy kicsit még a lélektannál maradjak, ha sikerül erre a szintre eljutni, az igazi flow-élményt ad (lásd Csíkszentmihályi Mihály könyveit), tehát egyfajta boldogságforrás a tanár számára. Ám eddig a szintig sokkal nehezebb az út annak, akit nem készítettek fel kellőképpen erre a feladatra.

Mi fontos, és mi kevésbé az?

Annak, aki csak úgy „belecsöppen” a zeneirodalom-tanításba, és vitézül küzd, hogy helytálljon, véleményem szerint a legnagyobb nehézsége abból adódik, hogy – megint csak a speciális képzettség hiányában – nincs egyfajta rálátása a zenetörténetre. Vagyis nem ismeri fel a főirányokat, nem tudja felmérni, mi az, ami nagyon fontos, és mi az, ami kevésbé az, nem látja meg az egymástól esetleg igen távolinak tűnő jelenségek között az összefüggéseket stb. (Persze nem akarom azt mondani, hogy ezt a rálátást könnyű megszereznie annak, aki a zenetudományi szakon végzett. De ő legalább megkapta az ehhez szükséges alapozást.) Éppen ez a rálátás az, ami ilyen körülmények között – nincs tankönyv, nincsen megfelelő iskolai könyv-, kotta-, lemeztár stb. – a legtöbbet tudna segíteni a feladat teljesítésében. Az imént sorolt, általam tapasztalt „furcsaságok” (tehát hogy olyan mesterek is terítékre kerülnek, akik nem tartoznak a zenetörténet „fővonalába”, és hogy az adatok közül sem a fontosakról esik szó, hanem a marginális jelentőségűekről) épp ennek a rálátásnak a hiányát mutatják. (Persze itt sem egyértelmű a dolog. Ha van olyan tanár, aki rengeteget tud egy kisebb mesterről, és épp az ő műveinek segítségével tud sokat elmondani általában a zenéről, hát tanítsa azt a mestert is. A gyerekek biztosan élvezni fogják, ha lelkesedve beszél róla. De ne tanítsa azért, mert bár alig tud róla valamit, azt gondolja, nem illik kihagyni…)

Tanítani – de mit?

Érdekes kérdés az is, hogy – ha valaki a zenetörténeti megközelítést választja, és kronologikusan halad –, honnan induljon el. Régen divat volt a bécsi klasszikával kezdeni (mintha ez lenne a legtökéletesebb zeneművészeti stíluskorszak, „a zene csúcsa”, és minden csak ehhez viszonyítva lenne értelmezhető), és aztán „visszatekinteni” a barokkra és „előretekinteni” a romantikára… Különös megközelítés. Szerencsére ma már nem jellemző. Van, aki úgy gondolja, hogy az európai zenetörténetre kell koncentrálni, márpedig az a gregoriánnal kezdődik. (Ezúttal hagyjuk figyelmen kívül azt, hogy a gregorián zenét is könnyebb megérteni, ha ismerjük az előzményeit…) Nagyon alaposan bele kell ásnia magát valakinek a gregorián zenébe, és nagyon érdekesen kell tudnia róla mesélni, ha éppen ezzel szeretné kezdeni a tizenévesek bevezetését a zene irodalmába. Van, aki a zene kialakulásával (a fizikai, biológiai zenei jelenségekkel) kezdi, foglalkozik a természeti népek, az őskor, majd az ókori nagy civilizációk zenéjével. De ez is csak annak a tanárnak jó, aki mindezekről úgy tud beszélni, hogy közben valami lényegit tud elmondani az emberről, a kultúráról… Hát akkor hol kéne kezdeni? Ma már úgy gondolom, hogy majdnem mindegy. Nem ez az igazán fontos kérdés, hanem az, hogy az adott tanár mennyire ismeri és szereti azt a korszakot, azt a szerzőt, azt a művet, amit éppen tanít, mennyire tudja általa elvarázsolni a gyerekeket, mennyire tudja megvalósítani azt a célt, hogy a gyerekek közelebb kerüljenek a zeneművészet világához. Amint már jeleztem, felesleges arra törekedni, hogy a teljes zenetörténetet megtanítsa valaki egy gyereknek (ez eleve reménytelen). Inkább tanítsa meg neki azt, amit ő tud. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a tanár ne képezze tovább magát, ne bővítse az ismereteit, ne törekedjék egyre szélesebb körű tudásra. Ez minden tanárnál, minden életkorban alapvető követelmény.) Ha nincs tankönyv, nincsenek általánosan elfogadott segédanyagok, akkor – a cél érdekében – ennyi szabadságot mindenképpen kell hagyni a tanárnak. (Most ne kérdezzék meg tőlem, hogy mi van akkor, ha olyan valakit köteleznek zeneirodalom-tanításra, aki egyetlen korszakban, egyetlen nagy szerző munkásságában sem érzi magát otthonosan…)

Arra sem lehet általános szabályt felállítani, hogy mennyi legyen egy órán az elemzés, mennyi a „mese” (a történelmi háttérről, a szerző aktuális életkörülményeiről, a mű megírásának mozgatórugóiról, vagy bármi másról, ami a mű megértéséhez hasznos), pontosan milyen arány legyen a beszéd és a zenehallgatás között. Ez függ az éppen tanított darabtól, a növendékek érdeklődésétől, de a tanár egyéniségétől, adottságaitól is, hiszen van, aki szenzációsan tud elemezni (vele együtt úgy éljük végig a darab történéseit, mint egy izgalmas krimit), és van, aki az analízisben ugyan kevésbé ügyes, viszont magával ragadóan tud mesélni a szerzőről, a korról, netán a szociológiai, pszichológiai vonatkozásokról (ez utóbbiakra a tizenévesek igen fogékonyak). Ha valaki semmivel sem tudja a növendékek figyelmét felkelteni a darab iránt… – a mondat folytatását a kedves olvasóra bízom.

Amikor a tanár van állandó vizsgahelyzetben…

Különös, hogy nemigen szoktak belegondolni abba, hogy milyen nagy a különbség egy hangszeres órára és egy zeneirodalom-órára való felkészülés között. Egy hangszeres óra esetében a diák van vizsgahelyzetben, neki kell elővezetnie az otthoni munka, vagyis a gyakorlás eredményét. A tanár meghallgatja, majd megadja az instrukciókat a további gyakorláshoz. Természetesen ideális helyzetben a tanár is gyakorol, újabb tanítandó művek után kutat, átiratokat készít stb. Tehát szó sincs arról, hogy ne kellene készülnie az órákra. De ha esetleg úgy jön ki a lépés, hogy elhúzódik egy délelőtti ügyintézése, és ezért aznap kivételesen nem tud a hangszerével foglalkozni, azt a diák valószínűleg nem fogja észrevenni.

Egy zeneirodalom-órán viszont a tanár van vizsgahelyzetben, neki kell számot adnia arról, hogyan készült fel az aktuális órára. Elolvasta-e, ami igazán lényeges az adott témához, kiválasztotta-e a megfelelő zenei részleteket, nem felejtette-e otthon az éppen szükséges CD-t, DVD-t, kottát, logikusan felépítette-e magában az óra menetét stb. A tanár az, aki „előad”, a diák pedig – ha elég érdekes az előadás és sikerül a figyelmét felkelteni – hallgat és jegyzetel. (Nota bene, az a kívánatos – és a növendékek is azt kedvelik –, ha a tanár feladatokat ad, kérdéseket tesz fel, ráirányítja a figyelmet a közösen hallgatott zene valamely konkrét részletére, amivel kapcsolatban aztán a növendéknek kell megfejtenie valamit stb. Az ilyen „interaktív” zeneirodalom-órához még komolyabb előkészületek kellenek, elvégre a feladatokat is ki kell találni. Igaz, némi gyakorlat után, és ha a tanár megszokja az ilyenfajta igényességet, jönnek a feladat-ötletek maguktól is…) Tehát ha az előbb említett életszerű helyzet (a délelőtti ügyintézés elhúzódik, a tanár nem tud az adott órára felkészülni) a zeneirodalom-tanárral történik meg, akkor nagy baj van. Egy zeneirodalom-tanár ugyanis egyszerűen nem teheti meg, hogy nem készül. Ha éppen nincs több ideje, energiája, akkor is elő kell keresnie a szükséges jegyzeteket, CD-t, DVD-t, meg kell találnia a megfelelő részt a videokazettán, elő kell készítenie a kottát és azt a könyvet, amelyből fel fog olvasni néhány frappáns mondatot. Szöveges műnél valahonnan a szövegkönyvet is elő kell bányásznia, mégpedig magyar fordítással együtt, mert a gyerekek nem tudnak latinul (németül, olaszul stb.). Mindez már önmagában is elég hosszadalmas, de ismétlem, az ideális helyzet az, ha a tanár érdemben is foglalkozik a tanítandó témával, mielőtt bemenne az órájára. Olvasnia kell a műről, a szerzőről, a stílusról, a korról, utána kell néznie, hogy mit érdemes elmondani az előadóról (akinek személye igen fontos, elvégre ő kelti életre a zeneművet, és nem mindegy, hogyan), meg kell hallgatnia előre a művet, lehetőleg kottával, hogy eldönthesse, melyik részletre és miért akarja majd felhívni a figyelmet, és az a részlet a CD-n, az adott track-en belül hány perc hány másodpercnél kezdődik. (Nincs kínosabb, mint amikor valaki minden gyönyörűt elmondott egy zenei szakaszról, aztán hosszú percekig próbálkozik a megtalálásával. Egy négyórás videokazettán megtalálni az adott helyet – ha otthon elfelejtettük beállítani a kazettát – nem kis megpróbáltatás…) Vagyis rengeteg, aprónak tűnő, technikai momentumot is elő kell készíteni otthon. Ha valaki ezt a technikai részt meg akarja spórolni, még akkor is megtörik az óra lendülete, ha amúgy nagyszerűen felkészült és élvezetes stílusban előadó tanárról van szó.

Mindaz, amit a felkészülés részeként felsoroltam, időbe telik. Rengeteg időbe. És ne gondolja senki, hogy ez csak az első néhány évben van így. Egyrészt lehetetlen mindent fejben tartani (a technikai előkészítést pedig természetszerűleg mindig újra el kell végezni), másrészt a „rutinból” tartott óra messze nem olyan hatásos, mint az, amit komoly felkészülés előzött meg. (Egyszer egy továbbképzésen egy zeneiskolai tanárnő elmondta nekem, hogy heti tíz órában tanít szolfézst és egy órában zeneirodalmat, ám erre az egyetlen zeneirodalom-órára többet készül, mint a tíz szolfézsra. Egy másik kolléga megkönnyebbülten mesélte, hogy már nem kell zeneirodalmat tanítania, és így hatalmas stressztől szabadult meg. Nem volt sikeres, mert bár sokat készült, soha nem annyit, amennyit szerinte kellett volna.)

És hát ne legyünk álszemérmesek. A zenetanítás – bármennyire is hivatásnak tekintjük – ugyanúgy pénzkereső tevékenység, mint bármely más foglalkozás. Aki ezt választotta, annak ebből meg kell(ene) tudnia élni. Nem lehet azon csodálkozni, ha valaki meggondolja, a szabad idejéből, netán abból az idejéből, amit egy másik munkával töltene, mennyit szán arra, hogy ennek a gyengén jövedelmező munkának az ellátását előkészítse. Amikor egy fiatal kollégának azt mondtam, hogy szerintem sokkal többet kellene készülnie a zeneirodalom-óráira, azt válaszolta, hogy ezt ő is tudja, de nincs rá ideje, mert valamikor pénzt is kell keresnie. A délelőttjei foglaltak.

Amiről ezúttal nem volt szó...

Nem beszéltem még arról, hogy milyen jó lenne, ha egy zeneirodalom-tanár rendszeresen olvasna az új kutatási eredményekről, ha eljutna minél több koncertre, opera- vagy bábopera-előadásra, és az élményeiről a növendékeknek is be tudna számolni. Netán nekik is tudna szervezni hangverseny-, opera- és múzeumlátogatást. Nem beszéltem a zeneirodalom-tanár előadókészségéről, arról, hogy képes-e magára vonni és az órán fenntartani a figyelmet, és hogy vajon hol és hogyan fogja ezt megtanulni, ha egyszer nem született ezzel az adottsággal. (Egyszer Dukay Barnabás mondta egy tévéinterjúban, hogy egy mai tanárnak showman-nek kell lennie. Tizenöt éve tapasztalom, mennyire igaza van, és hogy milyen hasznos, ha nem lázadozunk ez ellen, hanem tényként fogadjuk el, mint e kor sajátosságát. De megértem azokat is, akik kényelmetlenül érzik magukat a showman szerepében…) Szándékosan nem beszéltem óriási zenetörténet-tanár egyéniségekről, akiktől tanulni lehetett/lehet és trükköket lehetett/lehet ellesni. Ha ugyanis valakinek nem voltak igazán jó tanárai, az nincs kisegítve az efféle példálózással. Sok mindenről nem beszéltem, de nem is volt célom, hogy e tantárgy tanításának összes kérdését körbejárjam.

Hogyan lehetne több csillogó gyerekszem?

Amiről ezek után beszélni kellene, az az, hogy mit lehet tenni? Hogyan lehetne előmozdítani a zeneiskolai zeneirodalom tantárgy magasabb színvonalú tanítását? Hogyan lehetne segíteni azokat a – nem kifejezetten erre a feladatra kiképzett – pedagógusokat, akik e tárgy tanításában részt vállalnak? Hogyan lehet bővíteni az iskolák zenei könyvtárát, javítani technikai berendezéseinek színvonalát? Lehet-e újabb tankönyveket íratni és oktatási célú, színvonalas és könnyen hozzáférhető CD-sorozatokat készíttetni? Hogyan lehet a felsőoktatásban, a tanárképzésben elősegíteni, hogy ha egyszer valaki egy ilyen feladat elé kerül, akkor azt ne csak aránytalanul nagy áldozatokkal tudja ellátni? Örülnék, ha mások is elmondanák a véleményüket pro és kontra. És örülnék, ha a közös gondolkodás eredményeképpen minél több zeneiskolás gyerek ülne elvarázsolva, csillogó szemmel a zeneirodalom-órákon.