„A versenyt vállalni kell”

Az új elnök, Csillag Ferenc tervekről, célokról

2010 februárjában választották meg a Zenetanárok Társasága elnökének Csillag Ferencet, aki már korábban alaposan megismerhette a szervezet működését, hiszen négy esztendőn keresztül töltötte be az alelnöki posztot. Az új vezető fontosnak tartja a vidéken dolgozó kollégák kapcsolatának erősítését az egyesület munkájába. Már a következő tanév elejétől olyan szakmai fórumokat rendezzenek, amelyek segítséget adnak a zenetanároknak, hogy a megváltozott világban ismét nagyobb szerephez jusson a zenetanítás és a tanulás. Általában a művészetek iránt nagyobb legyen az általános érdeklődés. Csillag Ferenc úgy véli, a versenyt ma vállalni kell, s aki erre nem hajlandó, az elveszett... Számos új tervvel kezd neki az elnöki ciklusának, s 2010. május 8-án és 9-én máris különleges, az improvizációt körüljáró konferenciára gyűjti össze a zenetanárokat.

– Kicsit más területről érkezett, mint az egyesület tagjai, hiszen nem zene-, hanem ének-magyar szakos tanár. Talán így abban is segíthet, hogy a két szervezet közelebbi kapcsolatba kerüljön…

– A megoldás nem ilyen egyszerű. Az énektanárok szorosabb kapcsolatban állnak egymással, a közös koncerteknek, kórustáboroknak köszönhetően. Személy szerint nagyon fontosnak tartom az együttműködést, hiszen azok a gyerekek jutnak el a zeneiskolába, akiknél akad családi indíttatás a muzsika iránt, s azok, akiknek az énektanár felfedezi a tehetségét. Ma, amikor a személyiségfejlődésre nagy hatással lévő esztétikai órák száma egyre csökken, ez roppant lényeges feladat…

– Mindezt Ön is megtapasztalhatta a gyakorlatban…

– Eredetileg tényleg magyar-ének szakos tanár vagyok. Mint afféle fiatal, rengeteg időt töltöttem zenetanulással; zongoráztam, csellóztam, magánéneket tanultam. Mivel az édesanyám muzsikus, így nem volt nagy csoda, hogy a zenét választottam. Érettségi után azonban azt gondoltam, nem a zenész, hanem a pedagógus pálya való nekem. Nem volt ugyanis olyan talentumom, hogy aktív zenész váljon belőlem, s talán a szorgalmammal is voltak gondok… Szívesen mentem viszont Szegedre, ahol a magyar-ének szakon végeztem. Nagyon élvezetes volt a képzés, olyan kiváló pedagógusok foglalkoztak velünk, mint Frank Oszi bácsi, Péter Klára, Avasi Béla és Dombyné Kemény Erzsébet. 1977-ben szereztem diplomát, s tanítani kezdtem Budapesten, a terézvárosi Szív utcai általános iskolában, amely később felvette az Erkel Ferenc nevét. Az idejáró gyerekek alkották az Operaház gyerekkórusát, s az együttesnek én voltam a korrepetitora. Ebben az iskolában volt arra is lehetőség, hogy zenepedagógiai oktatási kísérletet folytassak, s ebben édesanyám és Laczó tanár úr dolgozott együtt négy évig. Az alapfeltevés az volt, hogy az első osztályban azért romlik a gyerekek viszonya az énekkel, mert egyszerre három különböző nyelvet – írás, olvasás, számtan – kell elsajátítaniuk, és ehhez jön még az ének, a maga ötvonalas rendszerével. A kísérlet szerint a gyerekek az első két évben nem csináltak mást, csak sokat énekeltek, játszottak, s az első óráktól kezdve rengeteg hangszer volt a kezük ügyében. Az első hat hét kudarcot jelentett, utána azonban nagyon érdeklődők lettek a kicsik. Harmadik osztályig ceruzát nem vettünk órán a kezünkbe, utána azonban, nagyon gyors tempóban, megtanultak mindent, amit kell. A kísérlet miatt kerültem kapcsolatba Laczó tanár úrral, s a későbbiekben is sokat beszélgettünk. Mivel ő fontosnak tartotta a fiatalítást, felkért a ZETA alelnöki posztjára.

– Szívesen vállalta ezt a feladatot?

– Igen, mert jó szellemiségű, nagyon kellemes választmányt ismertem meg. Minden megnyilvánulásuk a szakma szeretetéről szól. A Zenetanárok Társasága sajátos helyzetben van, mert elsősorban az alapfokú zenepedagógiával van kapcsolatban, mégis akadnak tagjai közt olyan kollégák is, akik a Zeneakadémián oktatnak. Olyan szerveződés ez, ahol nem a közoktatás a kiindulópont, hanem a szakmaiság. S minden körből jönnek olyan emberek, akik képesek az állásfoglalásra, a nézetek képviseletére. Az első pillanattól kezdve tetszett az is, hogy a tagok nem nosztalgiáznak a dicső múlton, hanem sokkal inkább a mának, a lehetőségeknek, adottságoknak próbálnak megfelelni. Tisztában vannak azzal, hogy ennek a szerveződésnek az a szerepe, hogy a hangszercsoportok méltó módon legyenek képviselve.

– A mostani választás előtt módosították az alapító okiratot...

– Az alapszabályt azért változtattuk meg, hogy mindegyik hangszercsoportnak legyen egy-egy képviselője, aki jelen van a választmányi ülésen. Nekik az első időben az a feladatuk, hogy mozgósítsák a saját hangszercsoportjukban dolgozó kollégákat. Mert az kiderült, erre van igény. Megszületett az új, kibővített választmány, s ebben nagyon komoly érdeme van Papp Zsuzsának és Varsányi Anninak. S bár nehezen találtunk minden tagozathoz megfelelő személyt, azért törekedtünk erre, hogy egyetlen pedagógus se érezze, kimarad valamiből… Így talán végre kevésbé lesz főváros-centrikus a munkánk. Hiszen az ország minden megyéjében sok-sok olyan pedagógust találni, aki szívesen tesz valamit a közös ügyért. S úgy vélem, ha sikerül megszólítani a vidéki kollégákat, akkor egészséges fiatalítás mehet végbe a társaságban. A tanárok ugyanis szívesen jönnek, ha érdekes dologról van szó. Éppen ezért azt tervezzük – Papp Zsuzsa ötlete volt – hogy szakmai fórumokat tartunk a vidéki zeneiskolákban, amelyeken van lehetőség a problémák megbeszélésére. Terveink szerint egy zeneiskolát felkérünk, hogy mozgósítsa a környezetét, s meglátjuk, ez a kezdeményezés mennyire lesz sikeres… Ráadásul ezzel felhívjuk a figyelmet is a szervezetünkre. Most az átadás-átvétellel rengeteg idő telik el, de szeptembertől már járhatjuk a vidéket.

– S miről szólnak majd ezek a foglalkozások?

– Nem akarunk ráerőltetni senkire semmit, de lényeges, hogy a kollégák megismerjék azokat a módszereket, amelyeket alkalmazhatnak. Valljuk meg őszintén, nem mindenki tudja azt a formát hozni, amit ő magáról elképzel, s ez nem minden esetben a hangszertudás hiánya, hanem inkább pedagógiai hiányosság lehet a kudarcok oka. Ebben segíthetünk. Emellett fontos feladat az is, hogy kapcsolatot ápoljunk a Magyar Zeneiskolák Művészeti Iskolák Szövetségével. Nyitott módon kell egymás tevékenységét megismerni. Egyébként teljesen egyetértettem a korábbi minősítési rendszerrel, bár nem volt jól előkészítve, s rosszul is kommunikálták, ám a haszna nem vitatható. Meggyőződésem, hogy a pedagógusoknak, s a zenetanároknak is szükségük van a visszajelzésre. Nem csupán a versenygyőztes fiatalok jelzik, ki mennyire oktat jól, hiszen nem válik minden növendékből muzsikus, és azokhoz is sok türelem, energia kell, akikből „csak” zenehallgató lesz.

– Énektanárként érkezett a társaságba. Hamar elfogadták?

– Igen, de ebben szerepet játszott az is, hogy többen ismertek a Fővárosi Pedagógiai Intézetben betöltött munkám miatt, a zeneoktatás jogi hátteréről tartottam például előadást. S tényleg úgy vélem, ez egy nagyon nyitott, befogadó társaság. Alelnökként a Parlando szerkesztőbizottságában is helyet kaptam, így ebbe a szakmai munkába is betekintést nyertem.

– Milyen tervekkel, célokkal kezd neki az elnöki munkának?

– Most a belső szerkezetnek, a helyi szerveződéseknek kell először helyre állniuk, utána tervezhetjük a következő lépést. Van rengeteg ötlet, de először legyen minden rendben. Tudja mindenki pontosan a feladatkörét, és induljon el emellett egy újfajta szerveződés.

– A korábbi elnök, Laczó tanár úr is szerepet vállal a munkában?

– A választmány tagja, tiszteletbeli elnökségi tag lesz előbb-utóbb… A vidéki, szakmai fórumokon az ő tapasztalatára is szükség lesz. Hiszen nem arról fogunk beszélgetni a kollégákkal, hogy hogyan szólaltassák meg a gyerekek az A-húrt, hanem nevelési helyzetekről, konfliktusok megoldásáról lesz szó. Arról, hogyan lehet motiválni a zenetanuló diákokat. Nem világmegváltó gondolatok ezek, hanem inkább a gondok és a tapasztalatok megosztása.

– Azt még nem említette, hogy Ön miért tartotta fontosnak, hogy ebben a szervezetben feladatot vállaljon?

– Elnökségi tag vagyok a Magyar Pedagógus Társaságban is. Nagyon lényegesnek tartom ezeket a szerveződéseket. A rendszerváltás óta a pedagógusoknak sokkal kevesebb kommunikációra van lehetőségük. Azt gondolom, minden olyan alkalom, amikor tét nélkül beszélhetünk a szakma problémáiról, lehetőséget nyújt a fejlődésre, s emellett muníciót is ad. Hátha ezzel is sikerül egy olyan helyzetet teremteni, hogy egy átmeneti hullámvölgyből végre meginduljunk fölfelé… Minden ilyen civilszerveződést ezért tartok fontosnak. A ZETA-ból a pedagógus kaphat annyi erőt, hogy a tárgyának a helyét megtalálja, beszélhet a problémáiról, és talán kiderül, hogy a gond már nem is olyan komoly, mert túllépett rajta az idő… Csak az ő gondolkodása valahol leragadt… Az ilyen civil szerveződésnek az a feladata, hogy kicsit felrázza az embereket.

– Ráadásul megváltozott a világ, jóval kevesebb ideje jut a gyerekeknek a zenetanulásra, s nem is nagyon érdekli őket ez a terület…

– Be kell látni, hogy a társadalom is átalakult. A hatvanas-hetvenes években a nagyvárosban élő családoknál szinte természetes volt, hogy a gyerek legalább néhány évig zeneiskolába jár. Ma már ez a szülőknek eszükbe sem jut. Rengeteg időt vesz el a számítógép, de a gyerekek nem tanulnak meg szelektálni a gépből áradó információk között... A pedagógusoknak is meg kell barátkozniuk azzal, hogy verseny van. Azt is érdemes végiggondolni, hogy lassan megtörnek a monopóliumok, az egyeduralmak. Ha az ember hallgatja a különböző zeneiskolák eredményeit, nem biztos, hogy a legrégibb lesz közülük a legjobb… A versenyt vállalni kell, aki erre nem hajlandó, az elveszett. Erre mentálisan is fel kell készülni. Persze nehéz, hiszen mindenki a harminc évvel ezelőtti tanárához kíván hasonlítani. Ezért is szeretem a zenetanári közösséget. Teljesen mások. Ráadásul nagyon szerencsés helyzetben vannak, hiszen amikor a gyerek kijön az iskolából, tele feszültséggel, s a zenetanár dolga, hogy a négyszemközti viszonyban mindezen változtasson. Olyan nevelési helyzeteket tud megoldani épp ez a pedagógus kör, amely messze túlmutat a hangszertanuláson. S így sokkal többet tehet a gyerekért, mint bárki más…

– Elnöksége első, látványos eseménye a május 8-án és 9-én rendezett konferencia.

– Hosszú előkészítés után kerül sor erre a rendezvénye, Gonda tanár úr végzett ezzel óriási munkát, s a tanácskozás az improvizáció mindenféle lehetőségét járja körül. 2010. május 8-án és 9-én a szakma jeles képviselői tartanak előadásokat az érdeklődő kollégáknak, az Óbudai Társaskörben, ahol minimális összegért bérelhettünk termet. Örülök annak is, hogy ezt a programot a magáénak tekinti a Kodolányi János Főiskola. A téma nagyon izgalmas, és sok a jelentkező. A nagy vágyam egyébként az, hogy ebből akkreditált képzés legyen. Kapjon helyet a pedagógusképzésben. Távlati terv, de bízom a megvalósulásában, hiszen szintén segíthet abban, hogy újra vonzó legyen a zenetanulás!

Réfi Zsuzsanna