GONDOLATOK A MAGYAR ZENEOKTATÁS
NÉHÁNY AKTUALITÁSÁRÓL*
|
T |
alán legjobb, ha töredelmesen beismerem: mikor
elfogadtam az előadás megtartására szóló felkérést, csak homályos elképzeléseim
voltak arról, miről fogok beszélni. Viszont – ahogyan ezt zeneszerzőként, új
művek megrendelésekor gyakran tapasztalom –, először mindig a cím kell
megszülessen, ezért választottam ezt a sok lehetőséget nyitva hagyó címet. A
másik, amit előre szeretnék bocsátani, hogy ez amolyan „posztmodern” előadás
lesz: inkább kérdéseket fogalmaz meg, mint válaszokat ad, ezzel közvetve beismerve,
hogy a mai magyar zeneoktatással kapcsolatban lényegesen könnyebb aktuális
kérdéseket megfogalmazni, mint arra válaszokat adni.
Két tézissel kezdem.
1.
Valószínű, ha
lenne nemzetközi „zenei PISA felmérés”, azon a magyar hallgatók nem
szerepelnének jobban, mint a nyilvánosságra került egyéb témájú felmérésekben,
azaz a magyar pedagógia jelenlegi mély szakmai és morális válsága a
zenepedagógiában is jelen van.
2.
Kodály egykori, a
hazai zeneoktatást megreformáló kiindulópontja ma is helyes és érvényes: a
zenéhez való aktív, vagy passzív kapcsolódás – ha kiművelt ismereteken és az
érzelmi azonosulás képességén alapul – örömforrás, a normális és méltó élet
szerves része. Azonban az ehhez való utak folyton változnak, ezért a
használandó módszerek is folyton változtatandók.
Természetesen mindkét tézis szubjektív, ezért
vitatható, de a továbbiakat erre építem. Kérdéssel folytatom: melyek a
zeneoktatás kodályi megközelítésének máig érvényes elemei és miket haladott meg
az eltelt idő? A teljesség igénye nélkül néhány fontosnak tűnő elem a máig
érvényesnek gondolt elemekből:
2. Igényes zenei anyag tanítása magasan képzett,
igényes pedagógusok által.
3. Közismert, populáris zenei anyagra való támaszkodás
(akkor: népzene) a kezdetkor.
4. Igény arra, hogy a magaskultúrához való kapcsolódás
minden társadalmi csoport, réteg számára valós lehetőség legyen.
5. Az egész koncepció meghatározó eleme, hogy mi
történik a zeneiskolákban.
Ugyanígy, néhány mára meghaladottnak tűnő, vagy
időközben inaktuálissá vált elem:
1.
Az éneklésre,
mint objektív adottságra való építés.
2.
A népzene kiemelt
szerepe.
3.
A széleskörű
ideológiai, politikai és társadalmi támogatottság.
Kiegészítésként ide kívánkoznak olyan jelenségek is,
amelyek a Kodály halálától napjainkig tartó periódusban a gyakorlati alkalmazás
során az eredeti koncepció ellenében hatottak. Példaként csak három közismert
ilyen jelenség:
1.
Elmélet és praxis
egyensúlyának végzetes megbomlása a zeneoktatásban.
2.
Bizonyos
résztechnikák univerzálása és túldimenzionálása (pl. szolmizálás az egyetemen).
3.
Fontos zenei
elemek háttérbe szorítása, olykor egyenesen negligálása az oktatásban (pl.
ritmika).
Most a fenti 3 csoportból kiválasztott 4, egymással
összefüggő elemről szeretnék részletesen beszélni: az aktuális elemek közül a
populáris, közismert zenei anyagra való támaszkodásról a zeneoktatás
kezdetekor; az inaktuálisak közül a tananyag éneklésre, illetve a népzenére
való építéséről; a kontraproduktív jelenségek közül pedig az elmélet és a
praxis egyensúlyának végzetes megbomlásáról.
Kezdjük az énekléssel és a népzenével!
Kodály koncepciójának kidolgozása és a gyakorlatba történt átültetése óta sokat
változott az élet Magyarországon. Az éneklésre, mint objektív adottságra való
támaszkodás valószínűleg már a kezdetekkor is problematikus volt. (Csak egy
példa: dr. Ujfalussy József tanár úr mesélte, hogy a hagyomány szerint a
Nyugatos értelmiségiek, amikor összejöveteleik során egy jót nevetni akartak,
mindig Babitsot kérték meg, hogy énekeljen, állították, ember ehhez foghatóan
mulatságosat még nem hallott.) Ráadásul a háborút követő évtizedekben lényegesen
korábbra került a nemi érés, ezzel együtt a mutálás, ami elsősorban az
általános iskola felső tagozatába lépő fiúk lelkesedését csökkentette az
éneklés iránt. (Egy máig ható, személyes emlékemet hoznám példának. Zenei
általános 6. osztályában, énekórán tanárnőnk az „Erdő mélyén” kezdetű kánont
akarta megszólaltatni, és két lány osztálytársam mellé engem jelölt ki 3.
szólamnak. Javában mutáltam, de még csaknem teljes terjedelmében megvolt a
gyerekhangom is, viszont egyre élénkebben érdeklődtem több osztálytársnőm iránt
is, minden alkalmat megragadva, hogy tetszhessek nekik. Belépéskor még nem volt
baj, csak annyi, hogy azt az „új” hangomon, oktávval lejjebb énekeltem. Viszont
amikor a 2., magas sornál átváltottam a
csicsergő gyerekhangomra, olyan spontán nevetés tört ki az osztályban, ami
percekig nem akart szűnni. Képzelhetik, mit éreztem, amikor pont a zenéléssel –
amelyet már akkor életreszóló hivatásomnak éreztem – váltam nevetségessé azok
előtt, akiknek minden lehetséges módon a tetszését kerestem.) A lakosság döntő
többsége ma már városokban él. Körükben egy ideig még sikerült mesterségesen
fenntartani a népzenével való kapcsolatot, ez azonban fokozatosan háttérbe
szorult a továbbélő táncházi mozgalomban, ahol már keményen meg kellett küzdeni
a görög vagy ír konkurenciával. A beat-nemzedék megjelenése óta azonban a
városi gyerekek gyakorlatilag nem hallgatnak, és nem énekelnek népzenét, csak
ha az iskolai énekórán erre kényszerítik őket. (Ismét személyes példa. Egyik
lányom 3. gimnazista, zenei tagozatra jár egy igen jó nevű gimnáziumba, igen jó
nevű, sikeres énektanár tanítja. Nemrég segítségemet kérte egy népdal kívülről
való megtanulásához. A népdalt egy 1958-as kiadású, Szőnyi Erzsébet neve alatt
futó kiadványból kellett megtanulni, minden sora más kulcsban volt lejegyezve,
hangterjedelme 2 oktáv plusz egy nagy terc volt. Azt hiszem, minden kommentár
felesleges.) Természetesen lehet – és talán kell is – sajnálni, hogy a népzene
a falusi életmóddal és népszokásokkal együtt veszt teret, de a folyamat
legalább egy negyedszázada megállíthatatlanul tart, és megítélésem szerint a
zenepedagógia végzetes hibát vét, ha erről nem hajlandó tudomást venni. (Azt
már csak halkan teszem hozzá, hogy a népi kultúra ápolása az utóbbi időkben
különösen problematikussá vált, amennyiben gyakran tűnik fel szalonképtelen,
szélsőjobboldali ideológiákkal párosítva.) Összefoglalva: az idétlen, mutálós
hangú kamasz legszívesebben nem énekel, ha mégis, legkevésbé népdalt. Az ebből
adódó következtetéseket pedig le kellene vonni, amíg nem késő. Kodály bizonyára
nem habozna. Kérdés tehát: mit énekeljenek a tanulók az iskolai énekórán,
illetve énekeljenek-e egyáltalán? Mert ne feledjük: megtartandó, aktuális
szempontnak neveztem, hogy kezdetekkor a tananyag közismert és populáris
zenékre épüljön. Mielőtt azonban megkísérelnék erre bármilyen válaszfélét adni,
még elidőznék kicsit elmélet és praxis egyensúlyának kérdésénél, mert ez is
összefügg az eddigiekkel.
A folyamat már a zeneiskolában
elkezdődik, a középfokon felgyorsul, majd a felsőfokon tetőzik. Megkockáztatom
a feltevést: valószínűleg nincs még egy ország, amelynek zenét tanuló fiataljai
ilyen imponáló mennyiségű és minőségű zeneelméleti tudással rendelkeznének,
mint a hazaiak. Megkockáztatom, valószínűleg nincs még egy ország, ahol ez
ennél kevesebb hasznot eredményez a praxisban. Közismert, túlzó, de a lényegre
tapintó megközelítésben ez úgy jelentkezik, hogy a hallgató bemegy az egyik
tanterembe, ahol mindent megtanul egy adott zenetörténeti korszak életéről,
szokásairól, alkotóiról, a másik teremben kiokítják ugyanezen kor zenéjének
harmónia- és formavilágáról, egy harmadik teremben hallásfejlesztés címén
áténekel néhány, ebbe a korba tartozó művet, majd az utolsó teremben fogja a
hangszerét, és azon ujjrendet játszik, intonál, és hangot képez. De minden
terem előtt – akár a vizes esernyőt – kint hagyja a folyósón mindazt, amit az
előző termekben tanult. 30 éves pedagógiai pályafutásom alatt többször voltam
tanúja akár a személyeskedő sértésig fajuló vitának zeneelmélet-tanárok és
hangszeres tanárok között, amelyben kölcsönösen egymást vádolták
szakbarbarizmussal és azzal, hogy a másik használhatatlan tudást ad át a
növendékeknek. Annak viszont egyszer sem, hogy bármilyen fórumon megpróbálták
volna átbeszélni, hogyan lehetne a külön-külön jó minőségű rész-oktatásból a
lehető legnagyobb kölcsönös hatékonysági fokot legalább megközelíteni. Márpedig
meggyőződésem, elsősorban ez az áldatlan állapot – elmélet és praxis egymást
kiegészítő, harmonikus pozíciója helyetti konfliktusos viszonya – a felelős
azért, hogy a magyar zenei élet máig a lehetőségeiből reálisan következő
minőség alatt teljesít. Emellett azt is gondolom, elmélet és praxis között a
zeneoktatás különböző fázisaiban más és más – és a jelenleg jellemző hazai
gyakorlattól eltérő – az optimális arány. Az alsó fokon – legyen szó iskolai
énekóráról, vagy zeneiskolai oktatásról – talán túlzott mértékű az elméleti
rész, és – ne feledjük, kamaszokról van szó! – kevés figyelem jut az érzelmi
azonosulás megteremtésére, pedig e nélkül semmilyen eredmény nem érhető el.
(Ugyan mikor jut el a magyar zeneoktatás végre ahhoz a felismeréshez, hogy
Mozart zseniális Varázsfuvolája a maga bonyolult szabadkőműves szimbólumrendszerével
nem meseopera és nem gyerekeknek íródott? Hogyan várható el egy mai kamasztól,
hogy érzelmileg azonosuljon vele, különösen, ha semmi fogódzót nem kap, hiszen
a legfontosabbakról nyilván nem eshet szó, anélkül pedig a felnőttkor felé törekvő
kamasznak nem marad belőle más, mint egy bugyuta mese, amit ő már rég kinőtt.
Ezzel élesen szemben áll, hogy a nap 24 órájában minden lehetséges formában
valósággal ráömlő, sokszor igen alacsony minőségű popzenében ez az érzelmi azonosulás
soha semmilyen gondot nem okoz, és ehhez ráadásul semmilyen elméleti előtréning
sem szükséges. Kell ennél nagyobb hendikep?)
Ezek után nem halogatható tovább, hogy
a feltett kérdésre – mit énekeljenek a tanulók az iskolai énekórán, illetve
énekeljenek-e egyáltalán? – valamilyen válaszadással megpróbálkozzak. Először
is, van egy enyhén demagóg megkerülési lehetőség is: tibeti mintára, ahogyan
ott keresik hagyományosan az új dalai lámát, gyorsan találjuk meg Kodály
reinkarnációját. Nehezen hagyom ki a kínálkozó, szellemesebbnél szellemesebb
fordulatokat, amiket ennek továbbgondolása eredményezne, de megtartóztatom
magam. Ha mégis a nehezebb utat választjuk, nem fogunk tudni megspórolni néhány
igen kellemetlen kérdéssel való szembesülést. Mindenekelőtt ezt: ha Kodály
helyesen járt el, amikor népszerű, populáris anyagra építette pedagógiai
koncepcióját, és ez ma is aktuális, nem kellene-e – legalábbis kezdetekben – a
popzenére alapozni a zenei alapelemek megtanítását, ahogyan ez számos skandináv
országban történik? Mindenekelőtt sietek leszögezni, erre az én válaszom is
nem, de nem azonosulok a magyar zenepedagógia heves, „elvi”-nek nevezett megfontolásokkal
indokolt ellenkezésével. Elsősorban azért nem, mert meggyőződésem, hogy az
„elvi” megfontolások mögött az országunkat mérgező szellemi tespedtség, a
nyitottság és kreativitás teljes hiánya, valamint a bármilyen változástól való
rettegés áll. Talán mégis van másik lehetőség is. Az általam ismert, jól működő
európai zenekultúrák többsége praxisorientált. A zenét tanulni vágyókat a
lehető legkorábban „bedobja a mélyvízbe”. Angliában a kezdő hangszeres
kisgyerekeket beültetik a haladók és a tanárok közé, és utóbbiak vezetésével
együtt játszanak, legtöbbször kollektív improvizációs játékokat. A zenetanuló
kisgyerekben nem a leendő akadémikust, vagy akrobata-virtuózt, hanem azt a
felnőttet keresik, aki minél hamarabb érez rá, milyen öröm egy hang megszólaltatása,
különösen másokkal együtt, annál tovább lesz boldog és harmonikus ember. Eötvös
Péter egyszer azt mondta nekem, ha neki kellene alsó fokon zenét tanítani,
eleinte nem is gondolna másra, mint közös játékra, nem csak hangszerekkel,
hanem bármilyen, hangkeltésre alkalmas eszközzel. A praxisból utólag levont
elméleti tanulság talán jobban rögzülne, és jobban hasznosulna. Sokkal kevesebb
egyéni óra és sokkal több közös zenei élmény talán jobban motiválná a
gyerekeket. Hiszen Kodálynak igaza volt: a dolog az elején dől el. Az érzelmi
azonosulás elérésére pedig radikálisan el kellene vetni – legalábbis a
kezdetekkor – mindent, ami nem a lehető legközelebb van a mai korszellemhez.
(Egy ideje már gondolkodom azon, hogy az elfogulatlan, fiatal fül számára a
klasszikus funkciós zene talán nem más, mint a mai könnyűzene ósdi, poros
változata, míg az ettől a harmónia- és dallamvilágtól élesen eltérő kortárs
zene minden áthallás nélkül, egyenesen juthat el hozzájuk, akár érzelmileg is.)
Persze, egy pillanatra sem gondolom, hogy a hazai zenepedagógus társadalom ne
találná meg rekordsebességgel mindazokat az „elvi” kifogásokat, amelyekkel
ezeket az ötleteket is lesöpörheti az asztalról.
Végül, ne feledkezzünk meg arról sem,
hogy ma nélkülöznünk kell mindazt a társadalmi-politikai hátszelet, amelyben
Kodály vitorlázhatott előre. Ma változó a szélirány, és egyre többször fúj
szemből. Az viszont a magyar zenepedagógus társadalom felelőssége, hogy behúzza
a vitorlákat, bebújik a ponyva alá és a kedvező szélre vár, vagy aktívan
manőverezni kezd, hátha úrra tud lenni a habokon. Mert lehet, hogy mire megjön
a jó szél – ha egyáltalán megjön – már nem lesz kinek művészi zenét tanítani
Magyarországon.
* Elhangzott a Zenetanárok Társasága „Történelmi ívek a magyar zenepedagógiai gondolkodásban” c. két napos konferencia második napján, 2009. IV. 5-én.