A
gyógypedagógiai énekoktatás kérdéseiről
Reflexiók Fehér Anikó cikkére
|
F |
ehér Anikó cikke a Parlando 2009/6. számban (Ki
mire tanítható?) napjaink énekoktatásának
problémáit járja körül, az óvodától a főiskolás szintig. Mi, éneket tanító
tanárok pontosan tudjuk, és nap, mint nap átérezzük azt, hogy reménytelen
helyzetben van az énektanítás. Azt is tudjuk, hogy ez a méltatlan helyzet így
nem maradhat, ezért mindnyájunk érdeke a közös gondolkodás.
A
szerző, sokak számára talán meglepő módon, alkalmazkodva – és nem belenyugodva!
– a realitásokhoz, nem óraszám-emelést kér, hanem a meglévő időkeretet (az
általános iskolában heti 1 énekóra) próbálja meg új tartalommal megtöltve a hatékonyabb
ének-zenei oktatás céljaira felhasználni. Ennek érdekében, ennek alárendelve
szorgalmazza az egész énekoktatási rendszer megújítását.
Javaslatai
mindenféleképpen elgondolkodtatóak, még akkor is, ha helyenként –nyilván
szándékolt „provokatív” jelleggel – teljes elfordulást hirdet az eddigi módszerektől,
eszközöktől, tananyagtól. Fő javaslatai teljesen egybecsengenek a szakma egy
részének régi – és meg nem valósult – kívánságaival, pl. a dalanyag megújítása,
az éneklés élményszerűvé tétele, a számítógép tudatos és értékőrző használatára
nevelés, a tanítóképzés zenei reformjai (furulya helyett citera-oktatás) stb.
Bár a cikk a nagybani megoldásokhoz,
nagymérvű reformokhoz kér hozzászólásokat, én e helyett kiegészítésként egy
kevésbé ismert, kimaradt szakterület, a gyógypedagógiai énekoktatás hasonlóan
nehéz helyzetének, tartalmának vázolásával, lehetőségeinek megjelölésével
szeretném alátámasztani a szerző pontos diagnózisát. Nem kívánom, hogy elbeszéljünk „egymás
mellett”, de egy másik terület bemutatásával kívánom aláhúzni a közös gondok
fontosságát.
A cím
már a bevezetésben pontosításra szorul. E cikk keretein belül ugyanis nem foglalkozhatunk
a valamennyi fogyatékossági ágra kiterjedő, (pl. látássérült, hallássérült,
mozgássérült) tehát a teljes körű gyógypedagógiai énekoktatás kérdéseivel, csak
a tanulásban akadályozott (régi terminológiával élve: értelmileg enyhe fokban
sérült) tanulók ének-zenei oktatásának helyzetével, problémáival.
A tanulásban akadályozott tanulók
ének-zenei tanításának helyzete nem választható el az általános iskolai
énekoktatás helyzetétől. Hiszen közös a módszere, (a Kodály-módszer), közös a
tananyaga, közös az óraszáma (a heti egy óra), közös jelenlegi társadalmi
megbecsültsége, (vagy inkább hangsúlytalanná tétele), hiszen közös oktatáspolitikai
célkitűzések szabályozzák mindkettő munkáját. Ezért ugyanúgy átérezzük az
általános iskolai énektanítás problémáit. Két alapvető különbség azonban első
megközelítésből is felfedezhető a kétféle oktatás között.
Az első
az, hogy míg a tanítóképzésben elodázhatatlanul szükséges egy ének-zenei
reformfolyamat, addig a gyógypedagógus-képzésben ilyennek a lehetőségével sem
számolhatunk. A gyógypedagógus-énektanárok esetében ugyanis nem követelmény a
zenei alap-képességek jelenléte, zenei ismeretek megléte, mert a gyógypedagógiai
tanár az egyetlen tanári szak ma Magyarországon, ahol felvételi követelmények
nélkül, a zenei képességek és tanulmányok teljes hiánya mellett lehet (és kell)
a diploma megszerzése után ének-zenét tanítani!
A
második lényeges eltérés az, hogy a közös tananyag mellett a gyógypedagógiai
tantervekben szereplő zenei ismeretek kisebb számban történő tanítása a lehetőségét;
tanulóink mentális és pszichés sajátosságai pedig a szükségességét adják meg
annak, hogy tanításunkat elmozdítsuk a zeneterápia irányába. A valódi
gyógypedagógiai énektanítás így köztes helyzetbe kerül: valahol a zeneterápia
és a hagyományos ének-zenei oktatás között helyezkedik
el. Mindkettő módszereit használja,
mindkettő felé kitérhet, éppen úgy, ahogyan maga a teljes gyógypedagógiai
szakma is kettős alapokon nyugszik: gyógyít és tanít egyszerre.
Nem
felejthetjük el azt sem, hogy amikor az ének-zene tanításának szerepéről, a
zene hatásainak fontosságáról beszélünk általában, akkor az ének-zenei nevelés kettős
hatásáról is beszélünk, hiszen tantárgyunk tanítása egyaránt magában
hordoz érzelmi nevelést és értelmi fejlesztést is.
Ezért beszélhetünk arról, hogy az ének-zene tanítása
fejleszti a speciális képességeket, a kognitív funkciók különböző területeit,
és egyidejűleg fejleszti a pszichés funkciókat, a személyiség egészét is.
Akkor, amikor dalokat tanítunk, énekelünk, amikor a zenei írás-olvasás elemeit
gyakoroljuk, amikor zenét hallgatunk, akkor fejlesztjük a gondolkodási
folyamatok intenzitását és mélységét is, miközben a zene érzelmi hatásait
kihasználva élményeket nyújtunk, személyiséget alakítunk.
A zene az érzelmeken való
átjutás közben tehát hat az értelemre, sőt, emellett pszichoterápiás,
szocioterápiás hatása, és élettani
hatása is érvényesül. A zenetudomány ezt úgy fogalmazza meg, hogy a zene az
ember testi és lelki létezéséhez egyaránt kötődik. Igaz ez az énektanítás
minden ágára, területére, így mind az általános iskolai, mind a gyógypedagógiai
énekoktatásra.
Jól látható, érzékelhető ez a
hivatalos tanügyi dokumentumokban is. Pl. az Oktatási és Kulturális
Minisztérium honlapján megtalálható sajátos nevelési igényű gyermekeket számára
készült iskolai ének-zene tanmenet két változatban nyújt választási lehetőséget
a gyógypedagógusok számára: az A változat
kevesebb zenei ismeretet és több terápiás lehetőséget biztosít; a B változat viszont több ismeret
tanítását írja elő, és kevesebb a terápiás lehetőségek száma, így inkább
tekinthető „hagyományos” iskolai tanmenetnek. Jogilag mindkét változat
használható oktató-nevelő munkánkban.
Mégis, iskolai
gyakorlatunkban az esetek többségében, sem az egyik, sem a másik nem valósul
meg. Gyógypedagógiai oktatásunk ugyanis nem él az ének-zenei nevelés hatalmas
lehetőségeinek a kihasználásával. Énektanításunk ugyanis csak nevében utal az
ének-zene tanítására, de nem használja ki a tárgy adottságaiból, jellegéből
fakadó lehetőségeit. Annál inkább is szomorú ez a tény, mert ezzel
elhanyagoljuk tanításunk egy semmi mással nem pótolható, komplex fejlesztést
nyújtó részét, és lemondunk tárgyunk személyiségfejlesztő szerepéről,
hatásairól, mind a zenei ismeretek tanítása, mind a zeneterápia terén.
Nekünk gyógypedagógusoknak még jobban oda kellene figyelni
az ének oktatására, mint az általános iskolákban. Nálunk az énekóráknak ugyanis
hangsúlyozottabb
szerepet kellene játszaniuk, mint a többségi iskolákban. Miért?
Először azért, mert – a gyakorlat által alátámasztott - szakirodalmi
vélemények szerint az általános intelligencia és a zenei intelligencia nincs
közvetlen összeköttetésben egymással, nincsenek törvényszerűen egymáshoz
láncolva, vagyis létezik magasabb zenei intelligencia az általános értelmesség
alacsonyabb szintje mellett is. Ugyanakkor igaz az a tény is, hogy bármelyikük
fejlesztése-fejlődése pozitív hatású lehet a másik területre is! Tehát a
meglévő zenei képességek erősítésével, fejlődésével tökéletesedik az általános
intelligencia is (és fordítva). Egész pedagógiai munkánk lényege itt fogalmazódik
meg: a zenei nevelés ereje ezért nagy hatású hajtóerő lehet a gyógypedagógiai
munkán belül. Mind mentálisan, mind a személyiség egészét nézve hatalmas
energiákat szabadíthat fel a zene és az általa nyújtott élményvilág.
Másodszor azért, mert a zene tanítása, az aktív részvétel a zenei
folyamatokban tanulóinknak könnyebben és nagyobb mértékben nyújt
sikerélményt, jobban ad önbizalmat, könnyebben fejleszt, mint más tevékenység.
Így többet segít, hatékonyabban segít a hátrányos helyzet feloldásában, s ezzel
a fogyatékosság életérzésének javításában és társadalmi elfogadtatásában is.
Herbert von Karajan (1908-1985) foglalkozott a zene lélektani hatásainak a
vizsgálatával is. Így támogatta például a „fejlődésben elmaradt gyermekek”
és a zene kapcsolatát vizsgáló kutatásokat is. Eredményül arra a
következtetésre jutottak, hogy a zene a fejlődésben elmaradt gyerekeknél
fontosabb szerepet tölt be, mint normál, ép társaiknál, mert sokkal inkább ad
számukra kapaszkodót, megnyugvást, biztonságot, támaszt.
Harmadszor azért, mert a mi tanulóink igen érzékeny lelkületű
személyiségek, akik nagymértékben igénylik és viszonozzák a szeretetet, az érzelmeket.
Életüket mégis – önhibájukon kívül – sokszor egyfajta érzelmi elvonásban,
hátrányban kell leélniük, ha a családban sem kapják meg az érzelmi támaszt.
Iskolai életük, tanulásuk pedig többnyire nagy erőfeszítést igénylő
tevékenységek végrehajtásából áll. Érzelmek nyújtása, érzelmek átadása, az
érzelmek tanítása, nevelése hol valósulhatna meg leginkább az iskolai oktatás
során, mint az ének-zene órákon?
Végül negyedszer azért, mert a gyógypedagógiai iskolák az oktatásban, a
nevelésben különleges feladatot töltenek be, ezért hangsúlyosabb nálunk
az ének-zene tanításának jelentősége, szerepe. A gyógypedagógiai iskolák a
tanítási folyamatokban ugyanis kettős feladatot látnak el: tanulóink speciális
képességeinek fejlesztése mellett ugyanolyan fontos a szerepe a pszichés funkciók
fejlesztésének is. Ez kettős feladatot jelent, mely
magával hozza tanításunk különleges jellegét: a terápiás szemlélet jelenlétét
az egész tanítási folyamatban, napról-napra, valamennyi tanórára és tevékenységre.
Ez a mindennapi gyakorlat, ez a különleges szolgáltatás különít el minket az
általános iskoláktól legjobban.
Szomorú
tényként állapíthatjuk meg, hogy a nevelésnek egy olyan pótolhatatlan, semmi
mással nem helyettesíthető lehetőségét adja az ének-zenei nevelés a fogyatékos
tanulók esetében (is), melyről nagyvonalúan lemondani, nem élni vele — több
mint figyelmetlenség, nemtörődömség, ez egyszerűen vétek! Ezzel lemondunk a
zenei élményen keresztül megvalósuló fejlesztés hatásairól, a zene által
tanulóink jobb megismeréséről, szélesebb körű fejlesztésükről, emberi
kapcsolataik tágításáról, érzéseik árnyaltabbá tételéről, indulataik áttételes,
szabályozott levezetéséről is! Eldobjuk azt a gyógyító és fejlesztő hatást,
mely javítja tanulóink emberi kapcsolatait, táplálja kreativitásukat, örömet
visz hétköznapjaikba, mindez pótolhatatlan mulasztást jelent!
„Megfelelő kulcs (ti. a
gyerekekhez) – megfelelő dal - megfelelő tanár”– javasolja megoldásként Fehér Anikó a cikke végén.. Mi sem a
szórványosan fellelhető pozitív példák említésével (szerencsére ilyenek is
akadnak!) tudjuk tipizálni szakterületünk helyzetét.
Inkább az elszalasztott lehetőségek és a formálissá, a tartalom nélkülivé
merevedett valóság kettősségével, valamint a kibontakozás reménytelenségével
jellemezhetjük azt.
És
akkor marad a kesergés azon, hogy más országok, más nemzetek régóta ismerik és
vallják a tárgyunk tanításának fontosságát, használják hatásait a
testileg-lelkileg teljes embert nevelő közoktatás kiteljesítésében. A befejező
gondolat Peter Kendall amerikai pszichológus napjainkban
megfogalmazott szavaival erősítheti meggyőződésünket a zenei oktatás
pótolhatatlan feladatáról, szerepéről: “Létezhet-e, ennél tökéletesebb
tevékenység, amely egyidejűleg fokozza az általános jó közérzetet, fejleszti a
fizikai koordinációt, a verbális memóriát, erősíti a közösségi szellemet,
növeli matematikai és tudományos okfejtő képességünket, és kapcsolatba hoz az
örökségünkkel?”
Nekünk újra várni kell, megint várni kell erre a
felismerésre. Vajon meddig még?