Madarász
Iván Erkel-, és Bartók-Pásztory- díjas zeneszerző harminc
éve tanít a Zeneakadémián zeneelméletet és analízist. Tanításról és
tanítványokról beszélgettünk egy márciusi csütörtök
délelőtt, miután befejezte egyik óráját a Zeneakadémia II. termében.
– Milyen órát tartott éppen?
–
Zeneelméletet, ami persze nagyon sokfélét jelent. Ebbe nem csak minden belefér,
de bele is kell, hogy minden férjen. Azt gondolom, hogy semmiről, - a zenéről
-, sem lehet úgy beszélni, hogy nem lépünk ki belőle. Kell egy külső
feltámasztási pont. El kell távolodni tőle, hogy jobban rálássunk. Ahogy
például a gazdaságot sem lehet megérteni pusztán gazdaságból, ugyanúgy a zenét
is csak akkor értem meg, ha szélesebb összefüggésbe helyezem.
– Mi volt ma a téma?
–
Valahogy előkerült Goethe-nek egy mondása, miszerint
a tehetség, az szorgalom. Mondtam, hogy
én régebben ezt félreértettem. Azt hittem, ezt úgy kell felfogni, hogy puszta
jobbágyrobotolásból valamilyen eredmény lesz. Valójában talán arra gondol
Goethe, hogy a szorgalom nem egy külső kényszernek való engedelmeskedés, inkább
fordítva: egy leküzdhetetlen belső kényszerítő erőnek az eredménye. Van egy
szép magyar szó: hivatás. A hívás szóból ered, belülről kell hallania az
embernek azt, hogy valahová szólítják. Ha a zenész összeszorított foggal négy
órát gyakorol, semmit sem ér. A szorgalom olyan, hogy bár kívülről keserű
kényszernek látszik, valójában azért csinálja, mert nem tud mást tenni. Füst
Milán azt kérdezi, miért ír a költő verset, válasza újabb kérdés: Miért fütyül
a rigó? Mert fütyülnie muszáj, ha éhes, fütyül, ha fázik, fütyül, de ha boldog,
akkor is fütyül. A hegedűs nem azért hegedül, mert valamilyen kényszer viszi,
sőt, még csak nem is azért, hogy másnak tetsszen. Az a hegedűs, aki akkor is
játszik, ha az másnak nem tetszik. Az külön szerencsés eset, hogy azt a dalt
többen is szeretik, de a művész az, aki akkor is énekel, akkor is fütyül, akkor
is hegedül, ha éppen olyan a világ, hogy keveseknek tetszik, sőt….
– Említette a tehetséget és a szorgalmat.
Sokan azt vallják, hogy ha valakiben megvan a tehetség, és ez nagyon kemény
munkával párosul, akkor előbb-utóbb mindenképpen sikeres lesz, akkor igenis
érvényesülnie kell. Ön egyetért ezzel?
–
Nem, mert ez a dolog a külső sikerben nem mérhető. Manapság sűrűn tapasztaljuk,
hogy a siker nem feltétlenül függ össze a komoly teljesítménnyel. Valóságos
értékek fölmutatása nélkül is lehet sikert elérni. És egyáltalán, mi a siker? Ha tízen tapsolnak? Vagy ha százan? Vagy csak
egyetlen egy ember? Már az is kérdés, hogy mi legyen a mérce. A sikert nem
kívül kell mérni. Az biztos, hogy mindenfajta nevelésnek, így a zenei
nevelésnek is az az egyik alapkérdése, hogy mennyire
lehet, kell, szabad, vagy eredményes a belső kényszer hiányát külső kényszerrel
pótolni. Elvileg egy grammig sem. A valóság persze más, mindenféle nevelésnél
meg kell érezni azt az arányt, hogy mennyire ösztönöz a külső kényszer arra,
hogy valaki meghallja, - ha megvan benne -, ezt a belső hangot, ezt a hívást a
hivatására. A tanulás során az ember nem üres zsák, ami telítődik. Weöres
Sándor így ír egyik versében, „Ha szövevényed és kérged lehámlott, kiáll, mint
pőre szirt, a szeretet”. A tanulás ennek a szövevénynek és kéregnek a
lehántása. Aquinói Szent Tamás azt mondja, hogy „Mindenkinek csak azt lehet
megtanítani, amit már úgyis tud. De ezt meg kell neki tanítani, ahhoz, hogy
tudja.”
– És ez önnél hogyan történik? Jön a
növendék, és ön beszélget vele, megpróbálja kinyitni a szemét valamire?
–
Be kell mutatni, fel kell tárni előtte egy világot. Ha az a világ rátartozik,
akkor felébred benne ez a hang, ez a hívó szó. Helyette nem lehet semmit se
tenni. Lenhossék Mihály úgy kezdi az anatómiakönyvét, hogy „minden ember kissé
más”. Az intézményes tanulás pontosan előírja, hogy melyik pillanatban mennyit
kell tudni. Az lenne az ideális, ha a tanárban feléledne az a képesség, az az éberség, ami rávezeti arra, mire is van szüksége a
fiatalnak. Az egyiknek ugyanis kevesebbre, a másiknak többre. Vegyük például az
én tárgyamat, a zeneelméletet: van, akinek nincs szüksége zeneelméletre. Nem
azért, mert tudja, hanem mert látom, hogy olyan alkat, hogy ha formálisan meg
is tanulja, nem tud vele mit kezdeni. Tehát van, aki hiába tanulja meg, ezzel
sem lesz muzsikus. És van, aki ennek a hiányában is az lesz. A mezőn két fűszál
sem nő egyformán. Csak a gyereknek kell pont tizennyolc éves korában ugyanolyan
szinten zongorázni, pont a diplomára kell mindenkinek ugyanazt tudni, legalábbis
a merev oktatási rendszer szerint. Én viszont úgy gondolom, hogy az ilyesfajta
didaktikus menet nem kőtáblába vésett örök igazság.
– Nagyon figyel arra, milyen egy-egy növendék
személyisége. Megpróbálja hozzá adaptálni az elvégzendő anyagot?
–
Sajnos az egész világon olyan az oktatás szerkezete, hogy nem apellál a tanár
ilyesfajta érzékenységére. Ráadásul ez egy csoportos óra, tízen ülnek itt, a
mondandót nehéz lenne egyénekre szabni. Itt inkább az a kérdés, hogy a magas
minőségűekhez, vagy inkább a kevésbé kvalitásosokhoz szabjam a mondanivalómat.
Az én hajlamom szerint magasabbra kell tenni a mércét, bár ezzel lehet
vitatkozni.
– Előfordult már, hogy egy-egy növendékének
megmondta, nem erre a pályára való?
–
Ez egy hatalmas felelősség. Nem csak megmondani, de nem megmondani, nem szólni
is, mert az ember lát vagy látni vél boldogtalan életutakat megalapozni. Az
oktatási rendszer merevsége is „eltanítja” a hallgatót attól, hogy igazán a
saját hajlamai szerint, saját magának állíthasson össze egy szellemi étlapot,
hogy maga döntse el, mire van szüksége. Hogy ne külső ideálok, hanem saját
belső késztetése alapján válasszon egyáltalán pályát. Ha egy kisgyerek elmegy
egy koncertre, és látja, hogy a szép zene után az előadóművésznek virágot
dobálnak, akkor azt mondja, hogy ő is hegedűs akar lenni. Ugyanakkor semmit sem
tud a hegedülésről, mert az nem ebből áll. A hegedülés abból áll, hogy
szeret-e, sőt imád-e, – ez a belső kényszer –, éveken keresztül, mitöbb, egy egész életen át, alapvetően egyedül egy szobában
lenni, és napi nem tudom hány órát gyakorolni. A virág csak ráadás, de a
művészpálya nem ez.
– Szóval megmondja?
–
Van, amikor igen, de ezt nagyon meg kell fontolni. Nincs általános recept. Én
hangszeres felvételin nem veszek részt, csak zeneelméletin. Tudom, hogy nincs
más lehetőség, ezt szögezzük le, mégis furcsa, hogy úgy vesznek fel gyereket,
hogy pontoznak. Átlagolnak. Az egyik tanárnak nagyon tetszik a játéka, a
másiknak esztétikai okokból nagyon nem. Az egyik nagyon magas pontot ad, a
másik nagyon alacsonyat. Átlagos eredmény jön ki,
pedig ez a gyerek minden, csak nem közepes. Az ideális eset az lenne, ha a
felvételiztetők bezárkóznának egy szobába, és addig ütnék egymást, amíg meg nem
egyeznek, de abban nem lehet megegyezni, hogy ez a gyerek közepes. Még jobb
megoldás lenne, hogy az, aki úgy látja, hogy tehetséges, taníthassa. Tudom,
hogy ez a mai világban kivitelezhetetlen, pedig ez lenne az ideális: aki
fantáziát lát benne, az tanítsa.
– Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy nem
csak a mester tanítja a diákot, hanem a diák is a mesterét. Mit értett ez
alatt?
–
Az, amit én zeneelméletből tanítok, nagyjából kilencven százalékban más, mint
amit én tanultam. Bár nagy formátumú mestereim voltak, akikre ma is csodálattal
emlékezem, pl. Szervánszky Endre, de sok minden
átalakult bennem. Nem azért, mert át akartam alakítani, inkább pusztán a
tanítási helyzettől, a növendék jelenlététől kezdtem mást látni, másképp
fogalmazni, új módon közelíteni meg bizonyos dolgokat. Ez olyan, mintha azt
kérdezné, hogy mit tanultam a macskámtól. Mert komolyan mondom, a macskától
nagyon sok mindent lehet tanulni, nem úgy, hogy mondja, hanem abból, hogy ott
van egy másik lény, amelyiknek mások a törvényei, és ez által saját magamat is
jobban megismerem. Az biztos, hogy én ma egészen másképp látom a zenét, mint
harminc-negyven évvel ezelőtt, és ez a folytonos tanítási praxisnak a következménye.
Egyébként azt szoktam mondani, hogy aki tíz év tanítás után is pontosan azt
tanítja, amit tanult, az tökéletesen alkalmatlan a pályára. Persze szó nincs voluntarista változtatási kényszerről, ezt szeretném
leszögezni.
– Ön milyen területeken változtatott? Mondana
példákat?
–
Nem érzem termékenynek azt a tradicionális német összhangzattanos harmóniaszemléletet,
ami akkordokra, vertikális szerkezetekre bontja le a zenét. Ez az akkordmagyarázat
fokszámokkal írja le a harmóniát. Szerintem viszont egy zenemű vertikális
együtthangzásainak jó része fokszámos akkordokkal egyszerűen nem értelmezhető.
Úgy érzem, az akkordikus szemlélet többet takar el
egy zenemű belső törvényeiből, mint amennyit feltár. Pontosabban fogalmazva azt
mondanám, hogy a zenében olyan folyamatokat látok, amelyeket ezen a nyelven nem
lehet leírni. Olyan folyamatokra gondolok, amelyek azonosak vagy egymással
megfeleltethetők a világ bármelyik dimenziójában, lélekben, csillagokban,
kémiában, történelemben. A zenei szakszavak azért takarnak el sok mindent, mert
a zenei folyamatokat specifikusnak mutatják.
Pedig ha megtanulunk zenei szakkifejezések
nélkül fogalmazni, olyan folyamatokat, jelenségeket, zenei történéseket
láthatunk, és főleg hallhatunk meg, amelyek rokonak lesznek a világ bármely
dimenziójában felismerhetőekkel.. Az egyik ambícióm éppen az, hogy a
szakkifejezéseken túllépve úgy mutassam be a zenei történést, hogy evidens
legyen az analógiája az extramuzikális világgal.
– És mit ambicionál még?
–
Különösen merevnek és az előadói praxis szempontjából is terméketlennek és félrevezetőnek
gondolom a merev funkciószemléletet középen a tonikával, jobbra és balra, – mint
a Szentháromságban –, a dominánssal és szubdominánssal.
Úgy érzem, hogy ezzel a merev hármassággal nem ábrázolható a valódi funkciós
történés. És azt látom, hogy ennek a gondolkodásnak az előadói praxisra
gyakorolt következményei is zeneietlenek. Sokszor érzem úgy, hogy olyat
tanítunk zeneelméletből, aminek a konzekvenciáit senki sem akarja
megvalósítani, nem is akarhatja, mert zeneileg használhatatlanok. A gyerekek
nagyon gyakran panaszkodnak arról, hogy nem érzik a kapcsolatot a zeneelmélet
és a hangszeres praxis között. Igazuk van. Olyat kell mondani, úgy kell
tanítani, hogy annak valóban hangzó következményei legyenek, hogy az
használható legyen, és a szép interpretáció felé mutasson. Ha külön vizsgáljuk a zene formai és
harmóniai vonatkozásait, ez olyan téves képzetet sugall, mintha a zeneműnek
két, egymástól független jelenségszintje lenne. Az esztétika beszél a „műegységélményről”, ami persze olyankor is keletkezhet, ha
valaki nem ismeri, sohasem hallotta ezt a kifejezést. Ez az, amikor érzem, hogy
a zene, amit hallok, olyan kerek egész, mint egy labda. A zeneelmélet viszont
szétszedi külön formai és harmóniai jelenségekre. Alapvető ambícióm, hogy
kialakítsak egy olyan fogalomkészletet, amelyből kiderül, hogy nem két,
különálló jelenségről van szó. A darab időbeli aránya, mint forma, valamint a
harmónia, mint térbeli jelenség, a lehető legszorosabban összefüggenek. E kettő
lényegében egy: az időérzékelésünk felé formaként, a hangmagasság-érzékelésünk
felé meg harmóniaként jelenik meg.
Bokor Gabriella