A dalköltő Robert Schumann
Sorozatszerkesztő: Zsoldos Mária
|
N |
incs a XIX. századnak még egy zeneszerzője, akinek a
zenéje annyira át volna itatva a szavak költészetével, versekre utaló
hangulatokkal, hangszimbólumokkal, esetleg megzenésített költemények egyes
részleteinek visszaidézésével, mint Robert Schumanné. Rendkívül sokat jelentett
számára az irodalom, mondhatni, zeneként olvasta a Heine verset, vagy a Jean
Paul Richter prózát, s mivel a zenét is nyelvnek tekintette, hosszú ideig
sajátos belső ellentmondásnak tartotta a dalműfajt. Eltekintve egy 17-19 éves
korában papírra vetett próbálkozástól, nem írt dalt 30 éves kora előtt és egy
esztendővel korábban egyik barátjának azt vallotta, a dalt alacsonyabb rendűnek
tartja a hangszeres műfajoknál. A Neue Zeitschrift für Musik szerkesztőjeként,
kritikusaként alig írt dalkompozíciókról, ezt a műfajt inkább másnak engedte át
recenzeálásra. Egy bizonyos szempontból kikövetkeztethető e távolságtartás oka:
ha a zene nyelv, akkor a dalköltőnek az a dolga, hogy a verset zenére fordítsa.
A ilyenkor igen gyakori illusztrációt viszont Schumann
gyűlölte, mondván a zene elveszti szárnyait és a verbális kifejezés szolgálója
lesz.
Fiatalkori
próbálkozás az a 11 dal, amely közül hetet 1833-ban ki is adtak. Schumann még
1828-ban elküldte mutatóba Wiedebein
zeneszerző-karmesternek, akinek a dalai roppant fellelkesítették, főként, mert
két Jean Paul Richter megzenésítés is volt közöttük. A küldeményt kísérő levél
jól érzékelteti, mit gondolt Schumann a dalkomponálásról. „Dalai boldog perceket szereztek nekem, általuk tanultam megérteni és
megfejteni Jean Paul burkolózó szavait. Jean Paul sötét szellemhangjai az
Ön megzenésítésének mágikus burkában lettek számomra világosak és tiszták,
valahogy úgy, ahogy a kettős tagadás végül is állítássá válik és a hangok egész
égboltja, a léleknek ezek az örömkönnyei szinte átszellemülten hullottak rám.
Legyen elnéző a fiatalember iránt, aki a hangok misztériumába még be nem
avatva, bizonytalan kézzel lelkesültségében saját kompozíciókra vetemedett és
ezeket az első kísérleteit jóságos, de szigorú megítélés céljából bocsátja most
Ön elé."
A 11
dal közül 5 Justus Kerner verseire készült, erre utal
a 18 éves Schumann Wiedebeinnek írt levelének most
következő szakasza: „Legjobban Kerner
költeményei vonzottak titokzatos, földöntúli erejükkel, amilyet az ember
gyakran Goethében és Jean Paulban talál, ezek csábítottak először arra a
gondolatra, hogy gyönge erőimet kipróbáljam, mert ezekben már a szó is a
szférák hangja és csak a zene által válik határozottá.”
Szó és
zene egymásrautaltságáról a kamaszkori 11 dal valóban határozottan utal.
Egyrészt két dal Schumann saját versre készült, megvalósítva költő és muzsikus
ideális romantikus perszonálunióját. Másrészt a dalok közül három, szövegét
látszólag elvesztve, de természetesen valójában rejtve megőrizve, hangszeres
tételként élt tovább Schumann opusszámmal ellátott 1830 utáni szerzeményeiben.
Ezek a
szövegüket elrejtő dalok a mai hallgatót természetesen Mendelssohnra és a
Lieder ohne Worte műfajára emlékeztetik. Schumannra is nagy hatással
volt. „Ki ne ült volna még alkonyatkor
zongorája előtt, kezével improvizálva a hangszeren, csendben dallamot dúdolva
maga elé? Ha a zongoristát Mendelssohnnak hívják, akkor az eredmény egy
gyönyörű szöveg nélküli dal lesz.”
A
dalköltészet műfajától való évtizedes tartózkodása után oly erős lett Schumannban
a költészettől kapott sugallat nyomása, hogy azután 30. életévében valósággal
gátszakadásra emlékeztetve tört utat az ihlető erő és eredményezett egyetlen esztendőben
130 dalt!