Béres József: Szép magyar ének

A feltaláló Béres József fia, Dr. Béres József azok közé az üzletemberek közé tartozik, akik napi munkájuk mellett megmaradnak – embernek. Családfő, aki szívesen énekel családi körben (feleségével és gyermekeivel), valamint baráti társasággal. A közélet és magánélet határmezsgyéjén, a társas életben volt alkalma észrevenni, hogy az aktív muzsikálás, az együtténeklés mindinkább háttérbe szorul a hétköznapokban, s bizony, ünnepi alkalmakkor sem áll rendelkezésre jelentékeny közös dalkincs. (E sorok írója is tapasztalta főiskolások nyári szemináriumán, hogy a tábortűz mellett elhatalmasodott a tanácstalanság; megvolt a vágy, a készség az együtt-éneklésre, ám kiderült: aligha nevezhető repertoárnak az a néhány dal, amelynek kezdősora hallatán többek szeme felcsillant…)

A magyar dalkultúra egészéről képet adni szándékozó antológiák emberöltőnként jelennek meg. Ilyen Kodály Zoltán Iskolai Énekgyűjteménye 1943-44-ből, ennek méltó utóda, az időközben feltérképezett, gazdagabb dalkincsből Dobszay László válogatása, A magyar dal könyve (ennek az 1984-es kiadványnak második, változatlan kiadása a Hagyományok Háza jóvoltából jelent meg 2007-ben). Mégis, egy újabb összeállítást a zenei kottáskönyv-kínálat nyereségeként könyvelhetünk csak el.

Tudatosan használom a furcsa ízű kottáskönyv kifejezést, mert a Szép magyar ének több mint egyszerűen kotta. A dalok legtöbbjéhez kommentár is tartozik, néha eredettörténet, máskor régies szavak, kifejezések magyarázata, vagy adatok műzenei feldolgozásukat illetően.

Szép magyar ének – hirdeti a cím, s aki kézbe veszi, azonnal megállapíthatja, hogy szép könyv! Ízléses kiadvány: gondosan elrendezett anyag, áttekinthető felépítésben. Tartalomjegyzék elöl, mutatók hátul. Az áttekinthető szerkesztés felesége, Béres Klára munkája. Az énekek kezdősora angolul is szerepel, s a kommentár is értelemszerűen kétnyelvű. Ugyanakkor, a kötet nélkülözi a tudományos igényű kiadványok esetében gyakran oly zavaró nehézkességet (célközönségének jelentős része vélhetően megelégszik az énekelnivalókkal, az alaposabban érdeklődőnek pedig a „forrásjegyzék, felhasznált irodalom” ad ötleteket ismeretei további bővítéséhez).

Béres József az általa kedvelt énekelnivaló minél eredményesebb közreadása érdekében zenei szakértőket kért fel; tudományos tanácsadója Dobszay László, népzenei szakértője Bereczky János, a görög katolikus zenei szakértője pedig Bubnó Tamás.

A kötet alcíme: Gyermekdalok, népdalok, népies dalok és szent énekek. Az énekelnivaló gazdag anyaga öt nagy fejezetre tagolódik. Csakúgy, mint A Magyar Népzene Tára, ez a válogatás is gyermekdalokkal kezdődik. Ezen belül külön alfejezetbe kerülnek a népi gyermekdalok és a „zeneszerzői gyermekdalok”, jóllehet, e két típus nem különül el szigorúan egymástól, hiszen megannyi népi gyermekdalt a mai gyerekek éppen zeneszerzői feldolgozásból ismernek (elég, ha Bartók Gyermekeknek című zongoradarab-sorozatára gondolunk).

Négy alcsoportra oszlik a II. fejezet, a Népdalok. Ebben a népszokásokhoz kapcsolódó dalokat, párosító énekeket, valamint ivó- és mulatódalokat követő „egyéb népdalok” érthető módon sokkal terjedelmesebb, gazdagabb kínálat. Változatosan egymásra-következve találunk itt keservest, tréfás dalokat, csúfolókat, balladákat, bújdosóénekeket, katonadalokat, lakodalmasokat, dudanótákat és gazdag változatosságban táncnótákat – hogy csak néhány jellegzetes típust említsünk. Vannak benne régi és új stílusú népdalok, olyanok, amelyek vélhetőleg a „magaskultúrából” kerültek a néphez, meg külföldi hatást mutatók is.

A Népies dalok címet viselő III. fejezeten belül időrendben szerepelnek a történelmi dalok (előbb a XVI-XVIII. századi történelmi dalok és virágénekek, majd a XIX. századi történelmi dalok), azokat követik az „egyéb népies dalok”, amelyek átvezetnek a IV. fejezethez, ahol XIX-XX. századi zeneszerzői dalok és hazafias énekek kaptak helyet. E két fejezet dalai talán a legismertebbek országszerte. Toborzó, virágének, kuruc dal, históriás ének, búcsúzó vers ad ízelítőt letűnt századok mindennapi zenéjéből; olyan énekek szerepelnek e fejezetekben, amelyek annakidején a sláger funkcióját töltötték be: mindenki ismerte őket, akár már jellegzetes fordulataiból ráismerve az egészre. Megfigyelhetjük az „ad notam” jelenséget is; a verseket megszólaltathatták különböző dallamokkal, amelyekre ráillett a szöveg ritmus-struktúrája ill. szótagszáma, s megfordítva is élt a gyakorlat: egy-egy pregnáns dallam szinte kínálta magát az újabb megszövegesítések számára. Találunk egy érdekes „elszólást” is: „Az eredetileg igen hosszú … szövegnek itt csak néhány válogatott, jellemző versszaka olvasható”. Tehát, a közreadó nem bízik eléggé annak a régi gyakorlatnak a rekonstruálhatóságában, hogy dallamával együtt olvassuk a szöveget… Néha egy-egy szöveg-dallam találkozásnak az előtörténetével is megismerkedhetünk – az egyik legizgalmasabb, amikor Arany János egyik verse (a Nemzetőr-dal) szorosan összeforrott olyan lassúcsárdás-dallammal, amelynek korábbi szövege szinte feledésbe merült az idők folyamán. Az „egyéb népies dalok” adatolása kiváltképp hasznos: a közölt információk révén ki-ki hozzátanulhatja ismert-kedvelt magyarnótáihoz a szerzőket, s egyik-másik kalandos útját is végigkísérhetjük. Érdekes azt olvasni például, hogy „dallama és szövege ismeretlen eredetű, de azt tudjuk, hogy a kettőt Erdélyi János párosította össze” (Mikor én még legény voltam). És elgondolkodhatunk az előadók felelősségén, amikor azzal a jelenséggel szembesülünk, hogy valamely énekek szerzője ismeretlen, de tudjuk, kinek révén váltak ismertté és népszerűvé (például Déryné Széppataki Rózának vagy Blaha Lujzának, a nemzet csalogányának köszönhetően a Cserebogár, sárga cserebogár, illetve a Vörös bort ittam az este).

A szerencsére rövid, igen vegyes IV. fejezetet szent énekek antológiája követi (V. fejezet): gregorián (5 dallam), görög katolikus (18), katolikus (49, tíz alcsoportba sorolva) és protestáns (19, összevonva református és evangélikus) énekek gyűjteménye.

A kétségkívül műgonddal összeállított kötet legnagyobb hibáját abban látom, hogy a látszólag gazdag adatolás ellenére az érdeklődő számára nem derül ki, hogy melyik éneket honnan vette a közreadó. Egy esetleges későbbi kiadásnál érdemes lenne beszámozni a forrásjegyzék, felhasznált irodalom tételeit, s azt indexként feltüntetni az egyes dalok jegyzetanyagában. Így különböző gyanúperrel élhetünk, hogy vajon mindig a „legtisztább forrásból” származik-e egy-egy közölt dallamvariáns.

Van néhány zavaró apróság. Például, amikor olyan megjegyzéssel találkozunk, mint például: „A második forma őrzi tulajdonképpen a helyes ritmikát, de a népdalmozgalom révén inkább az első vált ismertté.” (347. oldal) Ugyan milyen szempont alapján lenne jogos bármit is „helyesnek” illetve helytelennek nevezni, amikor a sokáig szájhagyomány útján terjedő dallamok az idők folyamán az adott éneklő közösség ízlése szerint csiszolódtak, tehát maga a gyakorlat alakította-módosította a dallamokat?! Legalább annyira bosszantó (és főként: kártékony), amikor szakkifejezés kerül pontatlan alkalmazásra. Ennek legkirívóbb esete az akusztikus sor többszöri indokolatlan emlegetése (annál is zavaróbb, mert a laikus ugyancsak nehezen tud utánanézni a kifejezés adekvát zenei jelentésének).

Az egyes énekekhez fűzött kommentár rendkívüli értékét a kitekintő hivatkozások adják. Veres Péter (31. old.), Mikszáth Kálmán (33., 82. old.), Dugonics András (125. old.), Eötvös Károly (141., 276. old.), Komáromi János (241. old.), Somogyvári Gyula (301. old.) regényeire történnek utalások, s ezek jelentőségét (információ-értékükön túl) abban látom, hogy körültekintő olvasásra inspirálnak, észrevetetve a különböző művészeti ágak közötti „átjárások” lehetőségét. Ily módon a dalok ismeretében élményszerű tartalommal telik meg az olvasmányélmény – s a regények jóvoltából visszakerülnek a felidézett élet-szituációkba a zenei gyűjtemény lapjairól az énekek. Kisebb számban filmekre is találunk utalásokat.

A Szép magyar ének című antológia a gyakorlatban két fontos funkciót tölt be: egyrészt éneklésre (aktív muzsikálásra) inspirálja korunk emberét, másrészt ehhez repertoárt is kínál. Nemcsak abban az értelemben, hogy ebből a kottáskönyvből kell megtanulni az énekelnivalót, hanem bőséges-választékos kínálatával lehetővé teszi, hogy kinek-kinek eszébe jusson rég elfelejtett dalkincse. Elsősorban a kottaolvasók forgatják haszonnal, de az énekszövegek önmagukban is segítséget jelenthetnek, az emlékezet felfrissítésére.

Fittler Katalin