Cím

2008-ban jelent meg a Budapest Music Center Recordsnál Sáry László CD lemeze, mely régebbi és újabb szerzeményeit tartalmazza Manuel Zurria olasz fuvolaművész válogatásában és előadásában. Sajnos azt kell mondani, a lemez nem keltett nagy feltűnést a hazai zenei közéletben. Én mindössze néhány ismertetővel találkoztam az interneten, konkrétan az ekultura illetve a cafè momus oldalakon Galamb Zoltán és BaCi tollából. Tudtommal sem recenzió, sem egyéb kritikai elemzés nem jelent meg a lemezről, pedig mind a felcsendülő művek, mind megszólaltatásuk kuriozitása megérdemli, hogy odafigyeljünk erre a kiadványra.

Először beszéljünk a nálunk talán kevésbé ismert előadóművészről, s a komolyzenében mindmáig kissé szokatlan előadási módról. Manuel Zurria 1962-ben született Cataniaban. Elkötelezett híve, s értő tolmácsolója a kortárs komolyzenei alkotásoknak. Sok kiváló zeneszerzővel dolgozott már együtt, s állandó résztvevője a különböző nemzetközi zenei fesztiváloknak is. 2008 elején Repeat! címmel jelentetett meg egy tripla albumot eddigi felvételeiből, mely rendkívül jó kritikai fogadtatásban részesült. Mostani lemeze egyéni vonzódásait és szimpátiáit tükrözi, hiszen tartalmát ő válogatta össze Sáry László műveiből.

Ezen kívül bravúrra, különlegességre is vállalkozott, hiszen az elhangzó – általában meghatározatlan hangszerekre írt – kamaraműveket egymaga játszotta lemezre. Ezáltal a többszólamú kompozíciók minden szólama – egy-két kivételtől eltekintve – fuvolán szólal meg, s keverőpulton nyerte el végleges formáját.

1. Magnificat

A lemezen elsőnek felcsendülő mű Sárynak viszonylag korábbi alkotásai közül való. Így Zurria felvételét módunkban áll összehasonlítani más előadók tolmácsolásával. Az általam ismert – egyébként egészen kiváló – Jónás Krisztina és Gyöngyössy Zoltán által megszólaltatott változathoz[1] képest az Alda Caiello szopránénekesnő és Zurria készítette három fuvolás változat egészen más hangzásélményt nyújt. A szerző ugyanis választási lehetőséget ad az előadóknak, hogy az énekszólót egy, vagy három fuvolaszólam kísérje. Előbbi esetben természetesen egy egyenrangúbb, jól követhető szólampárhoz jutunk, míg a másodikban polifonikusabb, dúsabb változathoz.

A gregoriánra emlékeztető énekszólam melizmái hűen követik a vers prozódiáját, aszimmetrikus lüktetésükkel boldog kábulatba ringatva hallgatójukat. Alda Caiello szépen, magabiztosan oldja meg nem könnyű feladatát. Az énekszólamot kísérő kánont – melynek mindhárom szólamát Zurria játssza – a hallgató képtelen követni. Lüktető, vibráló együtthangzás jön létre, melyből csak a harmóniai váltások hallhatók ki, az egy nyolcad különbséggel induló kísérőszólamok önállósága nem. A hallgató a folyondárszerű, állandóan mozgó, változó fuvolaszólamokban nem is veszi észre a kánont.

Zurria érdeme, hogy lemezre vette a mű e másik előadási lehetőségét, mely teljesen más oldaláról mutatja meg a kompozíciót, új élményt nyújtva a hallgatóknak.

2. Duett (Kettős)

Jóval későbbi alkotás, 2001-ben készült. A szerzői utasítás szerint „bármely egynemű hangszerpárosra”. A két fuvola zseniális választás, mert a hangszer adottságaiból következő virtuozitás itt igazán jól érvényesíthető. Zurria él is a lehetőséggel, a fergetegesen gyors staccato nyolcadok géppuskaszerű repetícióit és önmagába visszaforduló dallamtöredékeit jól ellenpontozza a tűzijátékszerű petárdákként pukkanó eltolt hangsúlyok marcatoival. A műnek létezik magyar felvétele is, melyen Berényi Bea és Dratsay Ákos jóval visszafogottabb tempóban szólaltatja meg.[2] Zurria a mű vidám, frappáns karakterét jól eltalálja, s technikailag is kifogástalanul megvalósítja.

3. Landscape in C (Tájkép C-ben)

A mű 1982-ben íródott, eredetileg zongorára és meghatározatlan hangszerekre. Most szintetizátoron és három fuvolán hallhatjuk az igen érzékeny, bensőséges muzsikát. A gyakori szeptim- és szekundsúrlódások különleges hangzásképet alakítanak ki, s a visszafogott tempó és dinamika is az elandalodást, elmerengést segíti elő (erre utal a cím is). Zurria mély átéléssel, igazi érzéssel szólaltatja meg a művet. A zongora helyett jó választásnak bizonyul a szintetizátor remegő, vibráló hangszíne, mely jól illeszkedik a felső szólamok fuvolajátékához – bár a mély hangok olykor túl elmosódottak, néha már a hallhatóság határát feszegetik.

4. Ludus Cromaticus (Kromatikus játék)

Zongorára, hat kézre íródott, melyet meghallgathatunk egy korábbi felvételen Dukay Barnabás, Sáry László és Vidovszky László előadásában is.[3]

Egy közös alaphangról kezdődő háromféle skála egymásba fonódása indítja a darabot, mely végtelenül ismétlődhetne, mielőtt visszaérkezik nyugvópontként az induló hanghoz. A hallgató csak az állandó egyenletes szólammozgások között-fölött kifeszülő föl-le lépegető skálamozgásokat érzékeli, melyek újabb belső kromatikus súrlódásokat eredményeznek.

A műnek mindenképpen előnyére vált a hat fuvolás megszólaltatás: Manuel Zurria, hangszerének adottságaiból következően, jobban érvényre tudja juttatni a gyakori átkötött hangok és legatok intenzitását, mint a zongora, s előadásában az emelkedő-ereszkedő skálamenetek dinamikai fokozása-gyengülése is karakterisztikusabb.

5. Moondog

A darab egy amerikai utcazenészről kapta címét, aki saját játékát felvéve játszotta rá az újabb szólamokat a már meglévőkre. Ezen a lemezen kissé elvész ez a fajta érdekesség, hiszen Zurria az összes megszólaltatott kompozíció esetében ezt a technikát alkalmazza. Másfelől az is igaz, hogy a szerzői utasítás négy dallamhangszerre szól, ami szinte sugallja az egyidejű játékmódot. Korábbi előadásokon éltek is a lehetőséggel, s négy különböző hangszeren játszották a művet, de Zurria jól érzett rá, hogy ebben az esetben a homofon, kiegyenlített hangzás karaktermeghatározó jelentőségű. A szépen formált, egymásba mosódó dallamívek az álmodozás, ringatózás képzetét keltik, szinte keleties, meditációs hangulatba bódítva a hallgatót.

6. Grandmother’s Dance (A nagymama tánca)

A Tánczene sorozat tizenkettedik darabja ezen a lemezen basszusfuvolán és csembalón szólal meg, ami nem biztos hogy a legjobb választás. A kottában olvasható ajánlás Lakatos György fagottművésznek szól, aki korábban marimbakísérettel vette CD-re a művet.[4] A címben jelzett nehézkességet, bumfordi bájt – ami ebben az esetben egyértelműen a humor forrása – sokkal jobban érzékelteti a fagott. Az előbb említett groteszk vonások ezen a hangszeren bontakoznak ki legkarakterisztikusabban.

A fuvola – a basszus fuvola is – teljesen más asszociációkat kelt. Így épp az a játékosság, kifigurázó csipkelődés vész el, ami az egész mű alapötletét adja. Lakatos György gondosan kimunkált, minden szempontból igényesen előadott, szépen formált előadásához képest Zurria játéka sokkal szürkébbnek hat.

A mű jellegzetessége sem tud érvényesülni, Zurria játéka – talán éppen emiatt – sem meggyőző, sőt kisebb eltérés is tapasztalható a kottában leírtakhoz képest.[5]

Megemlítem még, hogy a kísérő hangszer kiválasztását sem tartom szerencsésnek.

7. Studies (Tanulmányok két fuvolára)

A két tételből álló mű a szólamok felcserélésének ötletén alapszik. Hol az első fuvola játssza a lassú korálszerű dallamot és a második a gyors kvintolákban, szextolákban és szeptolákban mozgó kíséretet, hol fordítva. A tételek szólamainak felcserélődésekor harmadik tételként az előző kettő lassú szólamai, negyedikként pedig a gyorsak szólalnak meg.

Zurria jól ragadja meg a mű játékos karakterét, a ritmikai nehézségeken könnyedén túllendülve, jól érzékelteti a hetyke, kissé pimasz hangvételt. Ezek a tanulmányok nagyszerű lehetőséget kínálnak az előadóművésznek, hogy megcsillogtassa technikai tudását, s a művet bravúrdarabként vegye föl repertoárjába.

8. Canon (Canone per sei esecutori, énekhangra, vagy bármilyen hangszerre)

Ez a mű mindössze négy hangból álló szigorú, minimalista kánon. A csupán kvint hangterjedelemben mozgó szólamok ezáltal csak viszonylag szűk lehetőséget biztosítanak a zeneszerzőnek. Nagy ívű dallamok így nem jöhettek létre, inkább csak dallamtöredékekről beszélhetünk. Emiatt a darab kissé mechanikus, kiszámított jelleget kap. Szerethetősége attól függ, ki mennyire elkötelezett híve a minimal artnak. A ritmuseltolódásból következő harangozás effektusok és hangközsúrlódások viszont szépen kidomborodnak.

Zurria jól használja ki a darabban rejlő lehetőségeket. Határozottan vezeti a szólamokat, markáns ritmusokat játszva, ugyanakkor az egységek végi diminuendokkal megfelelően tagolja és érzékletesen mutatja meg az ismétlődésből és az egymásra épülésből következő visszhangelemeket.

9. Niagara

A darab érdekessége, hogy az ütőszólamokat is a dallamjátékosnak kell megszólaltatnia.

Zurria nagyon jól oldja meg ezt a feladatot. Magas színvonalú fuvolajátéka hatásosan egészül ki a dob és a cintányér karakterisztikus alkalmazásával. Mivel a kotta nyomtatásban még nem jelent meg, és mivel több kézirata - változata is létezik, csupán annyit állapíthatunk meg, hogy az ütőhangszereket Zurria jóval gyakrabban alkalmazza, mint az általam ismert kottában leírva található. A kérdés persze ebben az esetben is az, hogy a változtatás előnyére, vagy hátrányára vált-e a műnek. Miután a szerző jóváhagyta az előadást – mert annak szuggesztivitása valóban meggyőző erejű – az előadó megoldása elfogadható.

10. Tango

Zurria ismét olyan művet ad elő – a Tánczene sorozat hatodik darabját – melyet a zeneszerző eredetileg más hangszerre (zongorára) képzelt el. Az összehasonlításra, miként a sorozat megelőző darabjának esetében is, rendelkezésünkre áll a Csalog Gábor zongoraművész által felvett változat.[6]

Ismét megállapítható, hogy a magyar előadóművész játéka pontosabb, ritmikailag precízebb, hangról-hangra követi a kottában leírtakat. Ezzel szemben Zurria előadása színesebbnek, gazdagabbnak mondható. Dinamikája sokkal változatosabb, határozott crescendokkal vezeti a dallamíveket, visszahúzódik az általa kevésbé fontosnak ítélt szólamokkal. A mű második felében leírt legatokat hallhatóbbá, érzékelhetőbbé teszi fuvolajátéka, ami a darab szerkezeti felépítésének értelmezhetőségét is nagyban megkönnyíti.

11. Sunflowers (Napraforgók)

A háromszólamú kánon ide-oda hullámzó dallammozgása valóban felkeltheti a nyári hőségben sárgálló napraforgótáblák képzetét. A tányérban elhelyezkedő magok csigavonalszerű sorát pedig jól érzékeltetik a műben felfedezhető matematikai viszonyok. A kánon szólamai két hang eltolódással követik egymást, érdekes harmóniai konstellációkat hozván létre. Az egymást követő szólamok között így gyakoriak a szekund, szeptim, szűkített kvint és tágfekvésű súrlódások.

A mű eredetileg zongorára vagy marimbára íródott, s összehasonlításként itt is elérhető egy korábbi felvétel.[7] Zurria előadásának a Holló Aurél, Rácz Zoltán és Váczi Zoltán által játszott marimbás változat mellett is megvan a létjogosultsága: a fuvola hangszíne más dimenzióba helyezi a művet, új hangzásélménnyel gazdagítja a hallgatót.

12. Four of Us (Négyesben)

Játékos tükör- és rákfordítások szövedékéből áll a négyszólamú, eredetileg is fuvolákra írt mű, melynek felépítését aligha tudja megfejteni első hallásra az átlag zenehallgató. Hiába játssza el szólóban a témát, majd a következők különböző fordításait az előadó, a négyszólamúság bonyolult struktúrát eredményez. Csak többszöri meghallgatás után – vagy kottából követve a szólamokat – fedezzük föl, hogy másodszor a rákfordítást, harmadszor a tükör-, negyedszer a tükör rákfordítását halljuk. Különösen igaz mindez a későbbiekre, amikor a szóló bemutatást meghaladva már felváltva jelenik meg vele a különböző elosztású duó és trió formáció. Ekkor – az összes szólam belépése előtt – már együtt hallhatjuk a témát vagy annak különböző megfordításait.

Zurria előadása sajnos nem teljesen tökéletes, mely részben talán a meglehetősen komplikált ritmusképletek számlájára írható. Játékát mindazonáltal nagy szuggesztív erő jellemzi, ami bőven kárpótol a helyenkénti pontatlanságokért.

13. Fives Repeated (Visszatérő ötös)

A darab öt különböző hang más-más sorrendjének százhúsz permutációja, eszerint tehát az egységek sohasem ismétlődnek. A folyondárszerű dallamot ritmus-, ezáltal hangsúlyváltozások teszik izgalmassá. Az ismétléskor a teljes permutációs sor lefutása után az átkötött hangokat – mintegy cantus firmusként – hosszú kitartott hangokként megszólaltatva különös dallamot hallunk.

A mű eredetileg is fúvós, vonós, billentyűs és ütőhangszerekre íródott. Így Zurria itt nem távolodott el különösebben a szerzői szándéktól, bár a kottában a zeneszerző egyértelműen jelzi, hogy „a darab előadásához legalább négy hangszerjátékos szükséges”. Úgy tűnik viszont, előadásában a fuvolák nem játsszák végig unisono a szólamot – ahogy a kottában található utasítás előírja –, Zurria interpretációja a basszusfuvola által játszott szólamot csupán a hangsúlyos helyeknél duplázza, erősíti meg.

A másik vitatható eljárás a hosszú hangok valószínűleg szintetizátor és „glasses” által történő megszólaltatása. Nem valószínű, hogy Zurria üvegharmonikát alkalmazna, inkább hangolt üvegek ütőhangszerként való alkalmazásáról lehet szó. A hatás így egyfelől túlságosan csengő-bongó, külsőséges csilingelés, másfelől a mozgó szólamot majdnem teljesen elfedő zúgás. Így épp a szólam cantus firmus jellege vész el.

A hazai előadóművészek által lemezre rögzített felvétel ebben az esetben is autentikusabbnak tűnik.[8] A zeneszerző (orgona), valamint Gyöngyössy Zoltán (fuvola), Joó János (angolkürt), Rácz Zoltán, Váczi Zoltán (marimba, vibrafon) és Vidovszky László (zongora) tolmácsolásában megszólaló, hangzásában kiegyenlített, a szólamok önállóságát jól megőrző, világos, áttekinthető, igényes produkció valóban hűen adja vissza az alkotó kottában rögzített szándékát.

Zurria felvétele inkább úgy ítélhető meg, mint érdekes vállalkozás, mely azonban semmiképpen sem tekinthető kottahű előadásnak.

14. Pebble Playing in a Pot (Kotyogó kő egy korsóban)

Sáry László talán legismertebb, de mindenképpen egyik emblematikus műve a Steve Reich kompozícióira emlékeztető darab, mely – ugyanúgy, mint a Fives Repeated – sohasem ismétlődő, mégis az állandó ismétlődés érzetét keltő motívumokból építkezik, melyekhez állandóan újabb és újabb hangok társulnak. Ezáltal lassan változó szerkezetet kapunk, mely mégis az állandóság benyomását kelti.

A darab eredetileg billentyűs vagy ütőhangszerekre íródott, de a címből adódó asszociációknak – a hangképzés sajátosságai miatt – sokkal jobban megfelel az ütős hangszereken való megszólalás. Erre is van magyar példa: a Hungaroton Classic 2004-ben kiadott lemezén az Amadinda Ütőegyüttes Bojtos Károly, Rácz Zoltán, Sárkány Zsolt, Váczi Zoltán egészen kiváló előadásában hallgathatjuk meg a négymarimbás változatot. Bár a lemezen a kétszólamú verzió is megszólal Holló Aurél és Rácz Zoltán tolmácsolásában, mindenféleképpen a négyszólamú interpretáció tekinthető a mű „igazi”, teljes előadásának.[9] (Fentiek mellett a mű Sáry László preparált zongorán történő előadásában is hallható. Ennek a hangszernek különleges hanghatásai, s a szerző játéka maradandó élményt jelentenek a hallgató számára.[10])

Zurria játéka ismét más hangzást kölcsönöz a darabnak. Megjegyzendő, hogy a szerzői utasításhoz a hazai előadások ebben az esetben is közelebb állnak, de ennél a műnél – megítélésem szerint – ez nem érinti Zurria előadásának létjogosultságát.

Összegzéséként a kritikai észrevételek fenntartása mellett is az elismerő méltatás hangján kell szólni a kiadványról. Mindenekelőtt hálával és elismeréssel kell gondolnunk azokra az előadóművészekre, akik a magyar alkotók műveinek értő tolmácsolásával segítik elő kultúránk megismertetését a külvilággal. Zurria saját belső meggyőződéséből, Sáry László zenéje iránti elkötelezettségből vállalkozott erre a különleges feladatra.

Kitűnő hangszerjátékos, aki magabiztos tudásának köszönhetően többnyire igen magas színvonalon tolmácsolja a fuvolára írt, vagy általa erre a hangszerre átírt műveket. A zeneileg és technikailag egyaránt nagy kihívást jelentő darabokat nagyszerűen, élménytadóan szólaltatja meg, jelentős többletet adva hozzá az eddigi felvételekhez. Néhány esetben azonban vitatható a műválasztása. Előfordul, hogy az adott darab hallhatóan nem hangszerszerű, jól bizonyítva, hogy a zeneszerző eredetileg valamilyen másfajta – többnyire billentyűs vagy ütős – hangszerre gondolt. Összességében mindazonáltal bátran kijelenthetjük, hogy a magyar kortárs zenei kiadványok köre értékes hanglemezzel bővült.

Végezetül megemlítem még, hogy a hazai zeneoktatás milyen sokat profitálhatna az igényes kortárs zeneművek tanításával. Meggyőződésem, hogy csak ezen az úton lehetséges megszerettetni és megismertetni a leendő előadóművészekkel és koncertlátogató közönséggel napjaink alkotásait. Előbbi elengedhetetlen, ha továbbra is a világ élvonalába tartozó képzést kívánunk biztosítani, utóbbi pedig a növekvő számú értő közönség kinevelése miatt lenne fontos. A lemezen található csaknem valamennyi művet bátran ajánlanám a Zeneművészeti Egyetem hallgatóinak, kiknek ez méltó kihívást jelenthetne, akár a Zurria féle átdolgozásban, akár az eredeti változatban. Talán csak a Moondog és a Niagara képez kivételt, különleges előadási utasításai miatt. Megítélésem szerint a zeneművészeti középiskolások, sőt akár a továbbképzős zeneiskolások is megpróbálkozhatnának a technikailag könnyebb darabokkal, mint például a Tájkép C-ben, esetleg valamivel mérsékeltebb tempóban a Ludus Cromaticus, a Kettős és Az ismétlődő ötös. Ha időben elkezdjük a színvonalas kortárs zenével az ismerkedést, akár hangszeres zenészként, akár zenehallgatóként, akkor megszűnik idegenkedésünk, és a minőséget is könnyebben fölismerjük a művek tengerében. Ehhez ad felbecsülhetetlen segítséget Manuel Zurria értékes hanglemeze.

* Sáry László 1940-ben született Győrött. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés tanszakát 1966-ban végezte el Szervánszky Endre növendékeként. Ekkor keletkezett első művei – például a Klarinét-zongora variációk – még Bartók hatását tükrözik. 1971-ben Simon Alberttel, Jeney Zoltánnal, Vidovszky Lászlóval közösen megalapítják az Új Zenei Stúdiót, mely évtizedekig a hazai haladó szellemiségű kortárs zene műhelye volt. (Ebben az ihlető környezetben született például az 1976-os Kotyogó kő egy korsóban, mely a lemezen is hallható) 1972-ben három hetet töltött Darmstadtban, az akkori Európa kortárs zenei központjában. Ott ismerkedett meg Christian Wolff nézeteivel és zenéjével, mely döntő módon járult hozzá látásmódjának kiszélesítéséhez. Nagy hatást gyakorolt rá az amerikai experimentális zene, innentől kezdve művészete is átalakult. Az 1970-es évek közepére kidolgozta az úgynevezett Sáry-módszert, mely az új zenei gondolkozás megismertetését, megértetését és megszerettetését tűzte ki célul. Gondolatait a Kreatív zenei gyakorlatok c. könyvében fejtette ki. Módszeréről kurzusokat tartott Japánban, Franciaországban, Olaszországban, Belgiumban és Észtországban. 1996-ban három hónapig Tokióban a hagyományos japán zenét és színházat tanulmányozta. Munkásságáért 1979-ben Kassák-díjat, 1985-ben Erkel-díjat, 1993-ban Bartók-Pásztory díjat, 2000-ben Érdemes Művész díjat kapott. Jelenleg a budapesti Katona József Színház zenei vezetője, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára.