Rangos állami kitüntetésben részesült egy zenetanár, aki egyben szakszervezeti vezető is
M |
uzsikusok, zeneszerető
emberek generációit nevelte fel pályája negyvenegy esztendeje alatt Jakabné Muity Mária. A tanításról még akkor sem mondott le, amikor
már komoly pozíciót töltött be a Magyar Zeneművészek és Táncművészek
Szakszervezetében. A zenepedagógusok az ő munkájának is köszönhetik, hogy a
zenetanárok ugyanolyan fizetést kapnak, mint a közismereti tárgyakat oktató
pedagógusok. Jelenleg azért küzd, hogy az osztályfőnöki pótlékot a
főtárgy-tanárok is megkaphassák. Az MZTSZ Zenepedagógusi Tagozatának elnöke,
Jakabné Muity Mária ma is hihetetlen energiával
harcol, hogy segíthessen a területet érintő problémák megoldásában. Nem ismer
lehetetlen ügyet. Nem csoda hát, hogy eddigi munkájáért 2010. március 15-én
átvehette a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztjét.
– Tényleg nagyon örültem neki
– meséli Jakabné Muity Mária – s egy ilyen elismerés
még több energiát ad a folytatáshoz, a további munkához.
– Talán Ön az egyetlen, aki bár komoly szakszervezeti
vezetői posztot kapott, mégsem mondott le a pedagógusi pályáról, s párhuzamosan
művelte a két hivatást. S most, még nyugdíjasként is dolgozik zeneiskolájában...
– Nagyon korán eldöntöttem:
tanítani fogok. Úgy éreztem, tudásomat megfelelő módon át tudom adni a
gyermekeknek, így a tanári pálya mellett döntöttem. Egyébként későn, tizenegy
évesen kezdtem zongorázni, nem volt muzsikus a családban, az én generációmban
azonban már vagyunk néhányan... Matematika-fizika
tagozatos gimnáziumban érettségiztem. S mivel a zongorát alapfokon végeztem
először, az újpesti 8-as számú körzeti zeneiskolában, így először hiába
próbálkoztam a felsőfokkal... Egy éven keresztül dolgoztam
orvosírnokként, majd segédelőadóként a statisztikai
hivatalban (ezt a feladatkört kimondottan nekem találták ki). De közben sokat
gyakoroltam, s a másodszori próbálkozásom már sikerrel járt. 1969-ben
diplomáztam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Miskolci Tagozatán, mint zongora-szolfézs-énektanár. (Laczó Zoltán volt a tagozat
akkori vezetője.) Azért választottam ezt a várost, mert unokatestvérem, Hegyi
Ildikó – aki a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertmestereként
muzsikált –, az ottani szakközépiskolában tanított. A főiskola tanári karának
tagja volt Reményi János és Friedrich Józsefné is, akiktől rengeteget tanultam.
Iza néni remekül oktatta a gyakorlati tanítást, olyan mintaórákat tartottunk,
hogy csodánkra jártak. Nagyon szép időszak volt. A zenei általánosban pedig
Gajdos Edit volt a gyakorlati tanítás vezetője.
– Három szakon végzett...
– Nem akartam egyszakos
lenni. S tényleg remek korszakot jelentettek a főiskolai évek. A zenében
éltünk, napközben órák, este koncertek... Nagyon szép
időszaka volt az életemnek.
– S ahogy végzett, rögtön sikerült ahhoz az iskolához
szerződnie, ahol már negyvenegy éve dolgozik.
– Szerencsém volt, mert abban
az időben, a diploma megszerzése után egy ideig még vidéken kellett volna
dolgozni. Viszont egy véletlen találkozásnak köszönhetően ajánlottak Takács
Istvánnénak, aki a mátyásföldi zeneiskolának volt az igazgatónője. Így aztán
1969. szeptember 1-jétől a XVI. kerületi zeneiskola pedagógusa lettem, s az is
maradtam egészen mostanáig... s már akkor is lelkesen
részt vettem a különböző feladatokban, ha kellett a kórussal foglalkoztam, de
ha úgy hozta az élet, akkor éneket tanítottam az általános iskolában.
– A szakszervezet is hamar felfedezte az aktív
munkaerőt...
– Akkoriban mi már
főiskolásként beléptünk a szervezetbe. Amikor az igazgatónő, Takács Jutka
látta, mekkora szám van, felkért, legyek szakszervezeti titkár az iskolában.
Amikor ezt javasolta a tagságnak, megtiszteltetésnek éreztem a felkérését. S
bár gondolkodási időt kértem, a döntést követően már örömmel vetettem bele
magam a munkába. Ekkoriban kezdtem járni a Városligeti fasorban lévő
szakszervezeti irodába. Részt vettem továbbképzéseken, s akkor volt vezetője
szakszervezetünknek Balázs Ferencné, Ibi. Az én elődöm ebben a pozícióban Péczeli
Emmi volt, hozzá jártunk fővárosi titkári értekezletekre, s tőle kaptunk
részletes tájékoztatást jogszabályokról, a szakszervezeti munkáról. Nagyon
sokat tanultam tőle. S aztán, amikor ő más feladatot kapott megürült ez a
poszt. Több jelölt is volt rá, de senki nem bizonyult megfelelőnek. Ekkor
hívtak be engem.
– Könnyen ráállt?
– Jó, jó mondtam, hiszen a
területemet tényleg sikeresen képviseltem, de ez itt sokkal összetettebb,
bonyolultabb feladatot jelentett. S ekkor kötöttem ki, hogy csak azzal a feltétellel
vállalom, hogyha részben megtarthatom a pedagógusi munkámat is. Fontosnak
éreztem, hogy a zenéből se essek ki. Így hetente kétszer fél napot tanítottam.
Mindez 1984-ben történt. Be kell valljam, azért
tartottam ettől az új megbízatástól. S aztán elkezdődött a betanítás, meg
kellett tanulni mindent, az itteni összetett munkát, a jogszabályok
értelmezését, a hivatalos levélváltást, az emberekkel való bánásmódot. Nagyon
sokat köszönhetek Ibinek, mert mindent, amit tudott, megpróbált átadni, s
aprólékosan átvette velem az összes részletet.
– Ennek a munkának emellett az is része, hogy a
szakszervezet jelentőségét, munkáját a tagságban is tudatosítani kell...
– Van, hogy megkérdezik
tőlem, mit is csinál a szakszervezet? Annyit szoktam válaszolni, hogy mindössze
annyit, hogy be tudsz menni a termedbe, s le tudsz ülni
tanítani... Amikor elkezdtem szakszervezeti vezetőként dolgozni, az első sikert
az jelentette, hogy elértem, a zeneiskolai tanárok is ugyanannyi fizetést
kapjanak, mint a közismereti tárgyakat oktató pedagógusok. Nagy elánnal kezdtem
neki, kaptam is érte a fejemre a hivatalos szervektől, de azt mondogattam, hogy
ez mégiscsak lehetetlen, hogy kevesebb a fizetésük, hiszen ugyanolyan diplomát
kapott minden tanár. Ez 1985 táján történt. Tudtam, hogy igazam van, és
sikerült elérnem, hogy a dr. Mezei Gyula főosztályvezető is támogasson. Ő a
Fővárosi Tanács Művelődésügyi Főosztályának a vezetője volt. Persze sokat
segített Zelinka Tamás is, aki ebben az időben ennek
az osztálynak volt a munkatársa. Eleinte ugyanis az jelentette a gondot, hogy a
zeneoktatás nem volt része az akkor hatályos oktatási törvénynek, s az azonos
jogokhoz ez nagyon lényeges lett volna. S akkor született meg egy utasítás,
amely alapján ez a különbség fokozatosan megszűnt. Persze a tanácsok nem nagyon
örültek ennek, hiszen anyagi fedezetet nem kaptak, saját maguknak kellett a
többlet-pénzt kigazdálkodniuk...
1986-ban említette először az
új oktatási törvény a zeneiskolát mint „iskolát”, és
azután, 1993-ban született meg az az oktatási
törvény, amelyben már mint oktatási intézmény is szerepelünk. Ettől kezdve
pedig megindult a harc évről évre a normatíváért is...
Amikor a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének dr. Gyimesi
László lett a vezetője, a pedagógiai területtel továbbra is én foglalkoztam
(természetesen kérve az ő véleményét és segítségét). Nagyon jól tudtunk-tudunk
együtt dolgozni, sokat tanultam a tárgyalási stílusából. Laci remek diplomata,
s meggyőzött engem is, hogy néha sokkal többet lehet elérni a higgadt nyugodt
tárgyalási stílussal, mint azzal a faltörő kos metódussal, ahogy én gyakran
dolgozom...
– Voltak azért nehézségek is ebben az időszakban...
– Ilyen volt például, amikor
társművészetekkel kezdtek el a zeneiskolák foglalkozni, hiszen a különböző művészeti
ágak oktatásának más személyi és tárgyi feltételei vannak. Abban, hogy a
művészeti oktatás képviselőinek egy idő után – bizonyos tekintetben – sok
problémával kellett megküzdenie, abban néhány, nem a jogszabályoknak
megfelelően működő „művészeti iskolának” is komoly szerepe volt... Lacival együtt komoly számításokat végeztünk, hogy mi a
reális támogatási összeg mint egyéni, mint csoportos
oktatási területen. Persze a sok bírálat „eredményeként” a normatíva is
csökkent, nagyon nehéz helyzetbe hozva ezzel a zeneoktatást. A művészeti
iskolák minősítési folyamata volt az, ami a művészeti iskolák megítélését –
fenntartói körökben – ismét kedvező helyzetbe hozta. S fontos eredménynek
tartom, hogy sok éve reprezentatív szakszervezet vagyunk, bármilyen kérdésről
van szó, nélkülünk nem lehet dönteni. A közoktatási érdekképviselet lényeges
szereplői lettünk, érdekképviseleti munkánkat a szaktárca is fontosnak tartja,
az oktatási törvény előkészítésében és a területet érintő összes jogszabály
megalkotásában is részt veszünk. Nagyon jó kapcsolatot ápolunk a többi,
oktatást képviselő szakszervezettel is
– S egyesek szerint Ön már márkanévvé vált...
– Egy rendezvényen az egyik
kedves, új kolléga kérdezgette, hogy ki az a szőke, folyton nyüzsgő nő. Erre az
egyik iskolaigazgató azt felelte: ő a Muity Mari, s
ez már bizony egy márkanév... Ezt a történetet azóta is gyakran emlegetik. Hát az a több mint negyedszázad,
amelyet ezen a területen töltöttem, sok mindenre megtanított, nehéz nekem ezen
a területen újat mondani. Úgy vélem, azért is hatékony a munkám, mert nem
szakadtam el a pedagógusok mindennapjaitól. Azáltal hogy ma is tanítok,
pontosan tudom, mi történik az iskolákban, melyek a mai zenetanárok napi
problémái. S most is fontos számomra, hogy képviseljem a kollégák érdekeit,
harcoljak azért, hogy a lehető legjobb körülmények között dolgozhassanak.
Hiszen azt a legkönnyebb kihúzni, megszüntetni, ami nem kötelező... S a művészeti oktatás ilyen. Mindig el kell fogadtatni
magát a területet is, s ez nem egyszerű harc. Pedig kutatások igazolták, hogy
azok a gyerekek, akik zenét tanulnak, más területen is sokkal jobban
teljesítenek....
– Azért az eddigi eredmények azt jelzik, sikerrel védi
a területét...
– Gyimesi László főtitkár úr
és az én munkámat azért veszik mindig komolyan – ezt több kormány alatt is
igazoltuk –, mert tényekkel tudjuk alátámasztani az állításainkat. Tényleg a
munkánkkal bizonyítottuk, komolyan kell venni bennünket és az általunk
képviselt területet is. Amikor 1993-ban megszületett az a törvény, amelyben a
zeneoktatás is helyet kapott, azt gondoltam hátradőlhetünk, ennél többet nem
tudunk tenni. Tévedtem. Minden évben meg kell védeni az eddigi eredményeket,
minden évben újra kell kezdeni... A mai fiatalok közül
kevesen vállalják ezt a munkát, hiszen az első kérdésük az, hogy mindezért
mennyit fizetnek... S a ráfordított energia jóval
több, mint a haszon... Hinni kell azonban abban, hogy
az ember tud segíteni. Amíg lehet, addig harcolok. Hol azért, hogy a
kitüntetések közül minél többet kapjon meg zenepedagógus, hol pedig azért, hogy
a főtárgy-tanszakosok is kapjanak osztályfőnöki pótlékot. Néhány helyen – már
ebben is – sikerrel jártam...
Réfi Zsuzsanna