GÖNCZY LÁSZLÓ

Zeneelmélet-tanítás

a zeneművészeti felsőoktatásban*

zzel a címmel rendezett konferenciát 2010. április 23-án a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának Zeneelmélet Tanszéke. A cél mindenek előtt az volt, hogy alkalom nyíljon személyes találkozásra, műhely-beszélgetésre a zeneművészeti felsőoktatás jelenlegi szerkezetében döntően tudományegyetemi keretek között működő képzőhelyeken, az ország nagyvárosaiban dolgozó kollégák között, természetesen kellő hangsúlyt adva a Zeneakadémia (LFZE) képviseletében megjelenők nézeteinek, gondolatainak is. Az előkészítés során arra törekedtünk, hogy a „területi lefedettség” és az operatív munka egyaránt jellemzője legyen a konferenciának. Ennek jegyében egyrészt minden képzőhelyre, az előadóként szívesen várt kollégáknak címezve elküldtük felhívásunkat a részvételre, másrészt megfogalmaztunk egy hat kérdéskörbe fogalmazott tematikus vázlatot, amelyhez a reménybeli előadók hozzáfűzvén véleményüket, nézeteiket, elkerülhetjük a parttalan elmélkedés és a közös nevezőre alig hozható egyéni mániák esetleges veszélyeit. A visszajelzések hamarosan sejteni engedték, hogy első célunkat sikerülni fog maradéktalanul elérnünk. Hogy kérdéseink mennyire mozgatják meg az előadók fantáziáját, azt persze nem tudhattuk, de a kialakuló előadói névsor ismeretében ez már nem is játszott meghatározó szerepet, hiszen a szakmai hitelesség és komolyság garanciája szilárdnak látszott. Dr. Kerek Ferenc dékán köszöntője elmondása közben egy potens és belső kapcsolatrendszerében is gazdag társaságon tekinthetett végig.

A PARLANDO olvasói a következő lapszámokban megismerkedhetnek az előadások egy részének – reményeink szerint jellemző, meghatározó részének – teljes szövegével. Jelen beszámolóm keretében a számunkra, résztvevők számára jeles nap általános tanulságait, törekvéseit igyekszem összefoglalni. Személyes helyzetem (sokadszorra) ismét kissé különös volt, minthogy a pécsi delegációval érkeztem, de autónkból kiszállva saját útitársaimat/kollégáimat immár a házigazdák egyikeként kalauzoltam – ez azonban inkább kellemes, mint feszélyező velejárója e téren kicsisége ellenére gazdag országunk sajátosságainak. A szervezésben oroszlánrészt vállalt Illés Mária elnökletével délelőtt került sor a tíz korreferátumra, az ebédszünet után pedig tágabb körben, az örvendetes számban érkezett különféle intézetvezetői posztokon álló kollégák és további szakmai érdeklődők bevonásával kerekasztal-beszélgetést folytattunk.

Mivel valamennyi korreferátum aligha közölhető a PARLANDO hasábjain, kötelességem felsorolni az előadókat intézményi bontásban. A LFZE képviseletében hárman szólaltak meg: Komlós Katalin, Madarász Iván és Mohay Miklós. A Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karát Sárosiné Szabó Márta, a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézetét Szűcs Sándor, a győri Széchenyi István Egyetem Varga Tibor Zeneművészeti Intézetét Olsvay Endre képviselte. A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karáról Keresztes Nóra tartott előadást – magamat szorosan zeneelmélet-tanári minőségben a szegediekhez sorolom –, de a pécsi küldöttségnek tagja volt Győrffy István is, aki az előadásokban, a vitában sűrűn szóba került középfokú zeneművészeti képzés egyik kimagaslóan autentikus személyiségeként igen fontos funkciót töltött be a nap során. A házigazda intézmény részéről – mellettem – Szudi Mária tartott korreferátumot.

Az előzetesen kiküldött kérdéssor a következő volt:

– Mennyiben felelnek meg a ma létező követelményrendszerek a zenész-
hivatásra felkészítés feladatának?

– Mi a zeneelmélet-oktatás célrendszere a képzés kimeneti követelményeit,
illetve a pályaalkalmasság kritériumait figyelembe véve?

– Ha feltételezünk egy az előzőekben körvonalazott célrendszert, akkor milyen
tartalmi/módszerbéli repertoárt kellene ehhez rendelnünk?

– Mennyiben játszanak szerepet a képzés szakirányai a zeneelmélet kurzusok
konkrét tartalmában, menetében?

– Hogyan befolyásolja mindezeket a zeneművészeti szakközépiskolák működési
kereteinek változása, a szolfézs-zeneelmélet érettségi hiánya?

– Hogyan reagáltak eddig, illetve hogyan reagálhatnának a képzőhelyek az
előképzettség előzőekben érintett súlyosbodó problémáira?

A kérdéssor hipotetikus háttere sokunk közös élményeire, tapasztalataira támaszkodik: drámai változások következtek be az elmúlt évtizedekben, és e változásokhoz – úgy látszik – nem könnyű alkalmazkodnia a zeneművészeti felsőoktatásnak (sem). Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb változás a zene társadalmi környezetében, a művészi zene megítélésében történt, tehát egy sor probléma gyökerei a tantermeken kívül keresendők. Az oktatásirányításban tapasztalt negatív jelenségek szoros összefüggésben lehetnek ezekkel a társadalmi tendenciákkal. Azonban a szakma reakciói sem bizonyultak kielégítőknek: évtizedek teltek el úgy, hogy sokan még mindig valami rossz álomban érzik magukat, aminek egyszer úgyis vége szakad, és visszatérnek a dolgok a normális mederbe. Pedig erre a túlfogyasztásra alapozott, hedonista gazdasági világrend esetleges végső összeomlásáig semmi esély, de ami utána jöhet, az sem kezelhető a valaha kimondott szentenciák alapján. Ez a valóság, amivel meg kell tanulnunk együtt élni, mert ha nem tesszük, még a mostaninál is nagyobb mértékben marginalizálódik tevékenységünk, értékrendünk. Legutóbb Tihanyi László mutatott rá a zeneoktatás elégtelen alkalmazkodására, változásokkal szembeni ellenállására (PARLANDO 2010/3. szám, 18-22. oldal).

De Tihanyi gondolataival rokon a kérdések mögött húzódó másik problémakör is: hogy mi a célrendszere, értelme a zeneelmélet tanításának felsőfokon, létezik-e konszenzus az alapvető kívánalmakban, és ha igen, milyen metodikát lehet a célok elérésének szolgálatába állítani? Valóban, az elmúlt bő kétszáz év során sikerült oly mértékben elszigetelni egymástól a különféle zenei megközelítés-módokat, hogy a diákok közül ma már csak a legtehetségesebbek képesek egészségesen integrálni a különféle tantermekben, különféle tanároktól szerzett impulzusokat.

Végső soron az előadók – magamat is beleértve – inkább valamiféle étlapként tekintettek a kérdéssorra, az érdeklődésüknek, tapasztalataiknak megfelelő részletek kibontását tekintették feladatuknak. És mégis: világosan kirajzolódtak azok a csomópontok, amelyek köré a közös gondolkodást építenünk kell. Nagy hangsúlyt kapott természetesen a társadalmi környezet, persze nem általánosságban, hanem a tantermeinkben megjelenő hallgatók élményvilágában, érdeklődésében, mentális jellemzőiben manifesztálódva. Úgy érzem, teljes konszenzus volt abban a tekintetben, hogy a zeneelmélet-oktatás kutyakötelessége a zenei minőség szolgálata azzal, hogy a hallgatók jobb, kifinomultabb, gondolkodóbb, érzékenyebb zenésszé válását minden tőle telhető eszközzel előmozdítja. A munka neheze persze épp ebből az elkötelezettségből származik: ha nem érjük be szűk, partikuláris részeredményekkel, ha tevékenységünk hasznát minduntalan a végső célokhoz mérjük, sokkal több nyitott kérdéssel szembesülünk, mint valamely képzeletbeli (hisz’ a valóságban ilyen, ugye, nem létezik!) együgyű összhangzattan-tanár a maga négyszólamú szűkszerkesztésével és Kesztler-leckéivel. Leggyakoribb dilemmáink: extenzitás vagy intenzitás (a zenetörténeti időben, műfaji térben – vö. a zenetörténet és zeneirodalom állandó alapkérdéseivel)? Hangszer-specifikus csoportok saját irodalmukkal, vagy látókör-tágítási célzattal e határokon bátran átnyúló anyag-válogatás? Egyáltalán, lehet-e, érdemes-e szakonként kategorizálni diákjainkat, amikor egyre esetlegesebb, képlékenyebb a beiskolázás belső arány-rendszere, és a szakok részesedése a képzési spektrumból mind kevésbé fed le egy ideális (mondjuk, zenekari utánpótlást és kiegyensúlyozott zeneiskola-szerkezetet leképező) megoszlást? És végül a délelőtt is sokszorosan érintett, a délutáni kerekasztalnál egyenesen központi kérdéssé emelkedett probléma-halmaz a középfokú elméletoktatás sanyarú helyzete: a szakmai érettségi eltörléséből fakadó hihetetlen deficit, ebből eredően a diákok (esetenként a tanárok) motivációjának katasztrofális hanyatlása, az OKJ vizsgák értelmezhetetlen céljai és elrettentő feladatai, és így tovább…

Mindezen szerteágazó problémákra tekintettel nem kívánom tovább foglalni a lap szűkös terjedelméből e rendezvényre fordítható helyet, jöjjenek inkább a korreferátumok. De egy szubjektív megjegyzés azért még kikívánkozik belőlem, annál is inkább, mert az eseményt követő napokban-hetekben kibontakozott magánlevelezésben egyértelműen megmutatkozott, hogy hasonló szubjektív élményekkel távozott szinte mindenki a konferenciáról: nagyszerű volt együtt lenni, párbeszédet folytatni a jelenlévőkkel. Pályatársakkal, akikkel anno közösen szívtuk az alma mater levegőjét, akikre mint előttünk járókra, olykor felnéztünk; fiatalabbakkal, akikben megvan az erő és tehetség arra, hogy tovább éltessék a minőségi zenéről való felelősségteljes gondolkodást; és – talán mindenek előtt – zeneakadémiai tanárunkkal, akinek szolfézs- és zeneelmélet óráin h-moll misét, Schubert-miséket, Német rekviemet szólaltattunk meg tananyag gyanánt, romantikus operarészleteket kivonatoltunk, és sokszor nem is tudtuk, hogy éppen melyik óránk zajlik a kettő közül. És akinél egy életre bizonyíttatott, hogy az elméleti óráknak (is) szorosan a zenéről kell szólniuk.

Néhány óra alatt persze nem lehet megváltani a világot, de az akarat elég erős volt a jelenlévőkben arra, hogy ne kövessük a (zenében és azon kívül unásig ismétlődő) szabvány forgatókönyvet: okos gondolatok, egymás és önmagunk átmeneti közérzet-javítása, majd nullához közelítő hatásméret. Két elhatározást is tettünk: hogy mindenképpen kapcsolatba lépünk az olykor csupán látszólag rejtőzködő illetékesekkel, felajánlva nekik tudásunkat, tapasztalatunkat az oktatásirányítás feladatainak színvonalasabb megoldásához (elsőként a középfok kimeneti követelményeinek, vizsgarendszerének újragondolását szorgalmazva), és, hogy megteremtjük a folytatás lehetőségét e szakmai közösség együtt-gondolkodásához. Az első vállalás már teljesült: levelet fogalmaztunk, és amikor e beszámolót írom, már közeleg egy minisztériumi tárgyalás grémiumunk képviselői és a felelősök között. A második elhatározás valóra váltása sem fog rajtunk múlni, abban biztos vagyok.

* A PARLANDO a következő lapszámokban folyamatosan közzéteszi a szegedi Konferencián elhangzott előadások szerkesztett változatát. Már megkaptuk Gönczy László (Zeneelmélet a művészetoktatásban – művészetoktatás a normák nélküli társadalomban), Keresztes Nóra (Süketnéma zenészek-zenetanárok képzése, vagy a kodályi koncepció rehabilitálása), és Szudi Mária (Szubjektív gondolatok a zeneelmélet-tanítás helyzetéről) előadását, illetve Komlós Katalin és Mohay Miklós korreferátumát, valamint Győrffy István hozzászólását.