(In memoriam
Pongrácz Péter)
(1936-2010)
Már az elején elakadtam. Mert tulajdonképpen fogalmam sincs,
van-e olyan, hogy rizskötés. Soha nem volt türelmem pulóvereket kötni. Mégis,
amikor sok éve – legyünk őszinték –, 1988-ban megismertem, a sötétkék kardigán,
amit zsűri elnökként is viselt (elődöntőben! A döntőben már öltönyt.), én
bizony rizskötésűnek láttam. Akkor, 13 éves önmagamnak azt mondta, szó sem
lehet róla, hogy Miskolcon tanuljak, menjek csak Budapestre, mert szeretné
tudni, hogyan haladok a Konziban.
A
lelkes kislányt szülei óvták, azért a Tanár Úrnak lesz más dolga is, mint rád
figyelni. Ám ő mégis mindig tudta, mi van velem. Lehet, hogy ebben Kemény János
keze is benne volt, de ezt nekem sosem árulták el. Így aztán érettségi után
olyan érzésem volt, mintha tudnám, hova megyek, amikor kiderült, ő tanít majd a
Zeneakadémián.
És láss
csodát, a rizskötéses kardigán még mindig megvolt! Mondhatni, oboista „eszmélő”
éveimmel egyidős, legalábbis számomra. Valami olyasmi volt ez nekem, hogy ha
rajta van a kardigán, akkor minden rendben lesz, ha nincs, akkor gyakorolni
kell, mert úgyis kiderül a turpisság. Úgy gondoltam, az „Akcsi” ifjú
hallgatójaként arany életem lesz, de az első vizsga után csöndesen megkérdezte,
biztos, hogy ezt akarom? Akkor megtanultam, nem elég a szerencsémben bízni,
munka nélkül nincs eredmény, még ha közhelyként hangzik, akkor is igaza volt.
A
Fesztiválzenekar muzsikusaként már kora reggel, próba előtt jártam órákra,
kérésére sokszor szólódarabbal, mert „akkor lesz időnk jókat beszélgetni!
Tudod, én már nem vagyok a zenekari világban, de te majd elmondod a
pletykákat!” Nagyokat beszélgettünk, sokszor az órák rovására, de nem
számított, hiszen ilyenkor az Emberhez is közelebb kerülhettem egy kicsit.
Érzékeny volt, ugyanakkor edzett is, nehezen engedte, hogy meghatódni lássuk.
Ezt azért egyszer, biztosan minden növendéke elérte: a sikeres diplomakoncert
után. Nekem akkor azt mondta, na, megint elmegy egy gyerekem. És a koncert szép
volt, pedig öltönnyel tisztelt meg, és én is elfelejtettem kérni a rizskötéses
kardigánt.
Sokáig
nem láttam. Amikor újra találkoztunk, ha hiszik, ha nem, megint stimmelt az
öltözéke! Talán idős volt már, de én nem annak láttam. A mosolya, a csibészes,
mondjuk ki: „csajozós” megjegyzései nem változtak. De mindezt mókásan adta elő,
mélységes szeretettel. Én meg csodálkoztam, hogy még mindig olyan, mint
’88-ban, és csak annyit kérdeztem: „Tanár Úr, aztán megöregedni mikor akar?”
Talán
valóban nem is öregedett meg soha, csak megfáradt a terhektől. És magával vitte
a rizskötéses kardigánt, de itt hagyta nekem a mosolyát…
Becze Szilvia