Jelenti magát Jézus

Válogatás a magyar népzene keresztény szellemiségű anyagából

(könyv 2 CD melléklettel)

Szerkesztette: Joób Árpád

(Luther Kiadó, 2009)

„A szakrális népi hagyományvilág kutatása nálunk mindig mostoha gyermeke volt a profán néprajznak, művelődéstörténetnek, de az egyházi tudományosságnak is.” (Bálint Sándor)

„…a népköltészet új műfajjal gazdagodott: az archaikus népi imádságok ágával. A szájhagyományozó kultúra történeti múlthoz tapadó örökségének tetszett, különös szellemi rezervátumnak, mely a népi lelkiség és tudatszféra eddig alig bejárt területét tárja fel. Főleg e tudat „felhő-régió”-it, a vallás hit-képzet világát, a rácson kívüli vadrét burjánzó tenyészetét, nem a hivatalos liturgia védett-nyesett kertjét. Joggal nevezte ez imalírát Pais Dezső „incognita spiritualiá”-nak, Ortutay Gyula meg olyan forrásvidéknek, mely nemcsak a folklór, hanem több tudományág számára hoz „igen értékes anyagot””. (Erdélyi Zsuzsanna)

„…általános, emberi, de kultúránként és vallásonként különböző formában megmutatkozó jelenségről van szó, ahogy az ember kapcsolatot teremt a természetfeletti hatalommal vagy hatalmakkal, erőkkel. Ezt a jelenséget szakrális kommunikációnak nevezem.” (Lovász Irén)

Az utolsó kivételével bő évtizedekkel ezelőtti kijelentéseket mutatok. A magyar néprajzkutatás jó ideje foglalkozik a folklór eme igen jelentős ágával, mely az ideológiai állásfoglalásokat, népi tudattartalmak összefüggéseit vizsgálja. Ismerünk és számon tartunk az egyház hivatalos repertoárjából átvett, gyakran átformált, átértékelt vagy megváltoztatott: folklórizálódott népénekeket, archaikus népi imádságokat, melyeket a paraliturgia körébe sorolunk. Ezek a műfajok könnyen elválaszthatóak a népköltészet, népzene egyéb műfajaitól. Tartalmuk egyértelműen Isten dicsőítése, könyörgés, kérés, felajánlás, ima.

A magyar népdal klasszikus, virágzó időszakában, melynek vége egybeesik a hagyományos magyar iskolarendszer országlásának végével, a dalok termői és használói egyféleképpen gondolkodtak a világról. Az oktatásban s a nevelésben egyaránt egy irány, egy erkölcsrendszer, egyetlen megkérdőjelezhetetlen – ám megfoghatatlan – hatalom létezett, melynek sem létében sem fontosságában nem kételkedett senki. Az iskolai értesítőkben az első tantárgy a „hit-és erkölcstan” volt. A II. világháború után a politikai változások – de talán az időmúlás sebességének általános felgyorsulása, a technika rohamos fejlődése – folytán a paletta színesedett és az egyértelműségből sokszínűség majd káosz lett. Káosz a gondolkodásunkban, az értékítéletünkben, a jó és a rossz megkülönböztetésében. Terjesztették és éltették a népdalt az Éneklő Ifjúság, a Soli Deo Gloria, a KALOT valamint a KALÁSZ ifjúsági táborai, csakúgy mint a cserkészcsapatok és a Gyöngyösbokréta egyesületei. A mindig megújulásra kész keresztény egyházak észrevették ugyanis, hogy a magyar népdalok nemcsak zeneileg, de szövegtartalmukban is magasabb rendűek, tisztább erkölcsiségűek, mint az akkor az országot elárasztó magyarnóták.

Örömmel látjuk, hogy a mai keresztény újságok némelyikében újabban rendszeresen közölnek énekelni való magyar népdalokat, mégpedig a frissebb gyűjtésekből, hogy az ifjúság az iskolából hozott, gyakran tandallá vált (elkoptatott) népdalkincse után – ha ugyan ilyennel egyáltalán rendelkezik – újabbakkal egészíthesse ki azt. A közös éneklés a közös repertoárral ugyanis olyan közösségteremtő erő, amelyet a keresztény közösségek sem nélkülözhetnek.

Hosszasra nyúlik a bevezető, hiszen nem egyszerű szólni egy olyan könyvről, melyet kézbe véve öröm és aggódás egyszerre tölti el az ember szívét. Öröm, hisz öröm ma minden olyan produktum, mely tartalmas értékeket kultúrált és hasznos formában ad közre, szemben állva a kéretlenül ránk zúduló szellemi szeméttel. Öröm, hisz a könyv jól van megcsinálva, messziről látszik hogy alkotója szakember, nem is akármilyen! Olyan, aki szívén viseli a népzene s a népdal ügyét, tudását pedig nemcsak könyvekből (azokból is!) merítette, de maga is szóba állt, beszélgetett a dalok termőivel, gyűjtött és tanult tőlük, majd ő maga is megmutatta, neki mit mond mindez. Magyarán ő maga is népzene-előadó volt ifjú korában, abban az időben, amikor a népzene jóidőre meghatározó történelmét írták, a 70-es évek elején. Dr. Joób Árpád főiskolai tanár és népzenekutató a kötet szerkesztője, aki tanár voltát nyilván nem is akarja tagadni. Olyan kötetet alkotott, melyet bátran és emelt fővel használhat minden magyar énektanár vagy énekelni szerető ember. Tapasztalat és jószándék van mögötte. Ráadásul – maga is lelkész édesapa gyermeke - tudja mekkora szükség van minden oldalról a bizonyosságra és a hitre.

Gondolkodóba ejt azonban az alcím. Van-e vajon nem keresztény szellemiségű dal a magyar népzenekincsben? Van-e olyan dalunk, mely nem a feljebb vázolt szellemiséget tükrözi? Gondolhatnánk most néhány pajzán, netán illetlen, trágár szót tartalmazó dalunkra, melyek igen kis számban képviseltetik magukat repertoárunkban. Ám ha ezeket jobban szemügyre vesszük, feltűnik, hogy gyakran csak az egészséges életöröm és életösztön bujkál bennük – igaz, van, hogy esetleg nyomdafestéket nem tűrően. Akad néhány átokdal, ám többedik versszakukban általában ott van a bocsánatkérés: „Mert az átok helyet keres, azt fogja meg, kit érdemes”. Vagyis nem érdemes átkozódni! A magyar gondolkodás eredendően keresztény szellemiségű. Alig van nem keresztény kisebbségtől származó dalunk, talán csak néhány zsidó dallamra gondolhatunk, ezek a dallamok és szövegek azonban külön stílusát képezik népzenénknek. Más, netán ateista felfogás vagy egyéb, nem keresztény gondolkodás nem mutatható ki a magyar folklórban. Lehet, hogy a szerző a kereszténység előtti pogány gondolkodást tükröző köszöntőkre, jókívánságokra gondolt. A Porka havak esedeznek, a Haj regő rejtem sámánvilágot idéző szavaira? Ezek eredete valóban a keresztény szellemiség előtti időkre tehető, ám alkalmazásuk ideje a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, a karácsony körüli szent idő.

Tehát egy kicsit nehezen érthető az alcím. Nehéz és hosszadalmas lenne belemenni abba is, hogy mi is valójában a keresztény szellemiség? Más-e ma, mint a népdal életében volt? Belefér-e ebbe vajon ez?

Nekem ojan emberecske kéne

Aki nekem recefátyolt venne

Egyszer-ketszer jól megveregetne

Úgy belőlem friss menyecske lenne.

Édesanyám rózsafája

Engem nyílott utoljára

Bár sohasem nyílott volna, nyílott volna

maradtam volna bimbóba, hateha.

Megvert az Úristen, de nem fájt

Fügefa levele lehullt már

Fügefa levele gyógyíts meg

régi volt szeretőm csókolj meg.

Vagy az Az igaz Messisás már eljött, a Kájoni Kódexből származó (A nyúl éneke) dallamával kimondottan paródia jellegű lakodalmi mulató dal, mely az ismert bibliai történetet (Kánai menyegző) figurázza ki, persze nem bántóan, csak éppen nem a klasszikus keresztény szellemben.

A jól kézbefogható és könnyen megszerethető könyvet két CD gazdagítja, amelyeken a kötet összes dallamát megtaláljuk a Nyíregyházi Főiskola ének-zene tanszéke tanárainak és hallgatóinak előadásában, hangszerkísérettel vagy anélkül. Tisztes és szép munka, olyan előadásokat hallunk, amelyhez bátran és jószívvel csatlakozunk. Mintha mi énekelnénk, csak az szebben és tanultabban szól.

Engedelmet kérek e néhány, messzire is csapongó, de talán nemcsak bennem felmerülő gondolatért. Csatlakozom a kötet lektorának, Arany Jánosnak az Evangélikus Élet c. hetilap karácsonyi számában a könyvről megjelent gondolatához: „A kiteljesedett népi alkotás úgy viszonyul a – mégoly tehetséges – művészek munkájához, mint a természetes napfény a mesterséges fényforrásokhoz: azok egy-két színt képesek kiadni, míg a napfény tartalmazza a világ, az élet minden színét- A zene világára visszafordítva a gondolatot: a népdal alkalmas bármely lelki-, érzelmi állapot kifejezésére.”

Bármely lelki- érzelmi állapotunkban bátran nyúlhatunk e könyvhöz. Énekelve magyarságunkat is megvalljuk, s természetes, hogy keresztény szellemben, mert bőrünkből, hagyományainkból nem bújhatunk ki.

Dr. Fehér Anikó