A zeneiskolai zeneirodalom-oktatás
feladatai és lehetőségei
Gondolatok
Solymosi Tari Emőke „Mi fán terem a zeneiskolai zeneirodalom-oktatás”* c. tanulmányával kapcsolatban, pro és
kontra
|
S |
olymosi Tari Emőke nagyszerű tanulmánya alapvető kérdésekre
és problémákra hívja fel a figyelmet a zeneiskolai zeneirodalom-oktatással
kapcsolatban. Most, amikor a szolfézs csak a zeneiskolai negyedik osztályig
lesz kötelező, a zeneirodalom tárgy lényegesen több tanulót fog érinteni, mint
eddig, ezért is örvendetes, hogy Solymosi Tari Emőke reflektorfénybe állítja. Tanulmánya
végén kéri mások véleményét, ezért próbálom megfogalmazni néhány gondolatomat a
felvetett problémákkal kapcsolatban, abban a reményben, hogy azok további
kérdésekre és válaszokra fognak másokat is serkenteni.
Solymosi
Tari Emőke első és kétségtelenül egyik legfontosabb kérdése, hogy ki tanítson a
zeneiskolában zeneirodalmat? Igaza van abban, hogy szükséges ehhez speciális
képzettség, de ehhez véleményem szerint nincs szükség zenetudományi vagy
zeneszerzői végzettségre. Minden zeneművészeti szakközépiskolában és az alsó
fokú zenetanári képzésben is kötelező tárgy a zenetörténet, tehát az alapvető
tárgyi tudással minden tanárképzőt végzett tanárnak rendelkeznie kell,
bármilyen szakot is végzett. A speciális képzést a módszertani és didaktikai
tárgyakba kellene beépíteni, elsősorban a szolfézs szakon, de ez a hangszeres
szakokon is indokolt és hasznos lenne, esetleg más változatban. De nagyon
elképzelhető magának a zenetörténet tárgynak az anyagába beépítve is, akkor
ahhoz is metodikai és didaktikai kiegészítést kellene kapcsolni. Ez különösen
akkor lenne fontos és lehetséges, ha a jelenlegi tervek szerint a bolognai
rendszer miatt az alsó fokú tanárok képzése is három plusz kettő évre emelkedne.
Egy szakos zeneirodalom-tanári képzés az adott óraszám miatt jelenleg
irreálisnak tűnik.
A „mit
is kellene csinálni” kérdéssel kapcsolatban nagyon fontosnak tartom, hogy
vonjuk be a tanulókat az óra alakításába. A zeneirodalom órára járók többsége
már középiskolás, akiknél nyugodtan számíthatunk arra, hogy a tanár által
megadott források – könyv, lemez, interneten fellelhető anyag – alapján
önállóan fel tudnak készülni egy-egy zeneszerzői életrajz vagy egy-egy zenemű
bemutatására, ismertetésére. Kezdetben ilyen feladatra lehetőleg csak önkéntes
jelentkezés alapján válasszunk a tanulók közül, de később már ki is jelölhetünk
arra alkalmasnak tartott gyerekeket. Bevált fogás, hogy hirdessünk versenyt a
csoport tagjai közt: ki tud több ismeretet gyűjteni az adott témáról. Ehhez a
tanárnak természetesen elő kell készítenie a megválaszolandó kérdéseket, az
olvasható-olvasandó irodalmat, a meghallgatni kívánt műveket, és fontos, hogy
ne támasszon irreális követelményeket. Ma már – és a jövőben még inkább –
számíthatunk arra, hogy tanulóink többsége rendelkezik otthoni számítógép-internet
lehetőséggel, és ezzel élni is tud. Ehhez persze a tanárnak is rendelkeznie
kell a megfelelő felkészültséggel, amit a jövőben már a tanárképzés során ki
kell alakítani. A számítógéppel nem rendelkező tanulókat viszont más jellegű
feladatokkal kell ellátni, hogy ne érezzék magukat e miatt hátrányos
helyzetűnek: ők készüljenek a tanár
által kézbe adott könyvből vagy lemezből. Félreértés ne essék: a tanár a
tanulók ilyen aktivizálása mellett is kell tájékoztató magyarázatot adjon, mind
a felkészítő, mind az összefoglaló, a témát lezáró szakaszban. És a
legfontosabb tudnivalókat igenis írassuk le a zeneirodalom-füzetbe, a
formatani, elemzést szolgáló fogalmakat éppúgy, mint a zeneszerzői életrajzi
adatokat, beleértve természetesen a művek felsorolását is.
A
tanulók aktivizálásának másik fontos eleme, hogy legyen minden órán aktív
muzsikálás is: tudjanak fejből minél több híres témát vagy ária-részletet akár
énekelni, akár hangszerükön megszólaltatni.(A mutáló középiskolás fiúkat ne
erőltessük éneklésre, ők a hangszerükön bizonyítsák, hogy ismerik az adott
dallamot.)
A másik, igen fontos eleme a zeneirodalom órán való muzsikálásnak az,
hogy a tanulók játsszák el, mutassák be saját hangszerükön tanult darabjaikat.
Aztán – tanári segítséggel, illetve felkészítéssel – ismertessék annak
formáját, tagolását, a zeneszerző életrajzának legfontosabb adatait, stb. A
zeneirodalom órákra járók már szép számmal
tanulnak olyan darabokat, amelyek erre alkalmasak. Ne ragaszkodjunk a
vizsgakész, vagy hangversenyre érett előadáshoz, sokszor jobb is az „in statu
nascendi”, a még csak félig-meddig megtanult darabokkal való foglalkozás /ha a
zeneművet az elemzést követően tökéletes, élményszerű előadásban is meghallgatják tanulók legalább
CD-ről, dvd-ről, stb. (A szerk. megjegyzése.)/. Éppen ezért ezt a hangszeres
főtárgy tanárával közösen, vele teljes egyetértésben kell végeznünk. Nem szerencsés,
ha másféle elképzelést, felfogást hall a tanuló az adott műről az egyik
tanártól, mint a másiktól. A zenei elemzést, a zeneszerzői „építőmunkát” a
legjobban a tanulók által játszott műveken tehetjük igazán élményszerűvé:
milyen szerepe van egy motívum ismétlésének, transzponálásának, a szekvenciának,
a hangnemváltásnak, a főtéma-melléktéma kontrasztjának, a gyors-lassú tételek
váltakozásának – a példák vég nélkül sorolhatók, de ez nyilván fölösleges.
A
nagyobb művek bemutatására kérjük fel a zeneiskola minél több tanárát! Ez még
sajnos elég ritka, pedig igazán kézenfekvő lehetőség. Ne csak az évi egy-két tanári
hangversenyen hallják a tanulók tanáraikat, hanem például a zeneirodalom órán
is. Itt is világossá kell tennünk kollégáink előtt is, hogy nem
koncert-előadásról van szó: ha csak egy-egy rövid részt vagy tételt mutatnak is
be, és ők fűzik hozzá a szükséges ismertetést, egészen másfajta élménnyel
gazdagodnak a diákok, mint a legtökéletesebb hangfelvétel esetén.
Visszatérve
ahhoz a várható változáshoz, hogy a jövőben már csak négy évig lesz kötelező a
szolfézs, véleményem szerint a Dobszay: Hangok világa V. és VI. kötetek anyaga
legalább kiindulásként igen jól használható tankönyvként a zeneirodalom órákon
is. Az azokban található művek és elemzésük-ismertetésük, magyarázatuk ideális
kiindulópontjai lehetnek a zeneirodalmi alapozásnak. Annál is inkább, mert a
zeneiskolai 5. és 6. osztályosok többsége még általános iskolai 7. és 8.
osztályos, akiktől még nem várhatunk el olyan önálló felkészülést, amiről
fentebb szóltunk, és még nem rendelkeznek olyan történelmi vagy irodalmi
ismeretekkel, amelyeket a középiskolásoktól már elvárhatunk. Ugyanakkor mi,
zeneirodalom tanárok segítsük a középiskolásokat a művelődéstörténeti
tájékozódásban: melyik zeneszerző melyik nagy írónak, festőnek, szobrásznak
volt kortársa, vagy hogy ki is volt a magyar király „akkor”, milyen jelentős
történelmi esemény zajlott, stb. Azt hiszem, példák bemutatása fölösleges, ezek
szinte kínálják magukat. („Kinek a koronázására írta Liszt a Koronázási misét
és mikor?”, „Melyik három nagy zeneszerző született egy évvel Buda törököktől
való visszafoglalása előtt? Ki írt a 250. évfordulóra egy hatalmas zeneművet?”)
Ha már
itt tartunk: a zeneirodalom órákon legyen állandóan visszatérő és kiemelt téma
a magyar zene története, Bakfark Bálinttól Bartók és Kodály, sőt ma már Kurtág,
Ligeti vagy Eötvös Péter műveiig, persze Erkel és Liszt életművét is beleértve.
A zeneirodalom órákon pedig kerüljön sor a kortárs zene felé való tájékozódásra
is, főleg a magasabb évfolyamokban. Elsősorban a különböző irányzatok fő
jellemzőinek bemutatása lenne fontos a tizenkétfokúságtól, Schönbergtől kezdve
a mai legújabb elektroakusztikus módszerekig. Ennek során is fontos, hogy
szerepeljen legalább néhány abból az örvendetesen nagyszámú magyar zeneszerzőből,
akik a Kodály utáni évtizedekben kerültek ki a budapesti Zeneakadémia
zeneszerzés tanszakáról. Neveket nincs értelme emlegetni, zeneirodalmat tanító
tanárnak tudnia kell, milyen hatalmas és nagyszerű anyagból válogathat. Ebben
is segíthet egyébként az a speciális tanárképzés, amiről fentebb már szó esett.
Sajnálatos
módon a magyar népzenét nem szokták a zeneirodalom órák anyagának tekinteni,
pedig éppen itt lenne a helye és ideje a népzenetudomány által az utóbbi
évtizedekben létrehozott eredmények legalább vázlatos bemutatásának. Ez is igen
jól összefüggésbe hozható az irodalmi tanulmányokkal: aki csak kicsit is tud a
népdalok elemzéséről, az sokkal könnyebben boldogul a középiskolai verselemzéssel,
mint a többiek. A népdalok éneklése egyébként szintén az aktív muzsikálás egyik
lehetősége a zeneirodalom órákon. (A mutáló fiúkat persze itt se kényszerítsük
éneklésre: ők inkább elemezzék, vagy hangszerükön játsszák el a népdalokat.)
Ha nem
is tankönyvként, de tanári kézikönyvként mind a magyar zenetörténet, mind a
népzenei válogatás terén igen jól használható lehet Dobszay László két nagyszerű
könyve: a „Magyar zenetörténet” (Gondolat, 1984) és „A magyar dal könyve”(Zeneműkiadó,
1984). Az utóbbi könyvet a szerző Kodály 100. születésnapja előtt fejezte be,
ezért szól így ajánlása: „Magistro Z. Kodály, Nativitatis in 100.
anniversarium.”
Bármilyen
kevésnek is tűnik egy zeneirodalom-óra a javasolt sokrétű foglalkozásra,
megfelelő tanári felkészülés esetén minden különösebb nehézség nélkül megoldható
a feladat. De dönthet úgy is a tanár, hogy az egyik órán az egyik „elemre”
helyezi a hangsúlyt, a másik órán pedig egy másikra, vagy akár tarthat
„váltakozó jellegű” órákat is. Természetesen mindenképpen az eddig
megszokottnál viszonylag kevesebb idő jut a „tiszta” zenehallgatásra és a
tanári „előadás-szerű” magyarázatra, de ez bőven megtérül a tanulók aktív részvételében, abban, hogy megtanulják
és megszokják a zenével való otthoni elmélyült foglalkozást, legyen szó akár
saját hangszeres darabjukról, akár a nagy zeneszerzők nagy műveinek
hallgatásáról.
Számtalan
lehetőség kínálkozik – amint arra Solymosi Tari Emőke is utal –, egy-egy
tematikus „vezérfonal” kialakítására: ez évenként és csoportonként is változhat,
nem utolsó sorban a csoport korbeli összetételétől függően. Lehet ez a „vezérfonal”
pl. a természet megjelenítése a zenében, Daquin: Kakukk-jától, vagy akár a
Nyár-kánontól kezdve Vivaldi, Haydn, Beethoven, Liszt és Debussy természetábrázolásán
át Bartók: Az éjszaka zenéjéig; de lehet az is, hogy mennyiben más egy vers
vagy dráma „zenébe öntve” az eredetihez képest; vagy képzőművészeti és zenei
ábrázolás, triviális példaként Muszorgszkij: Egy kiállítás képei. A lehetséges
példák sora végtelen, talán már az előbbiek is fölöslegesnek tűnhetnek.
Végül,
de nem utolsó sorban hadd említsem meg, hogy a zeneirodalommal való csoportos
foglalkozásra van a zeneiskolai tanulmányok befejezése vagy abbahagyása után is
lehetőség. Saját örvendetes tapasztalatom volt, hogy mikor első zeneiskolámból,
az újpestiből másfél évtizedes tanítást követően másik iskolába kerültem,
egykori kedves növendékeimmel „Öregdiák” találkozókat szerveztünk a közeli
művelődési házban minden hónap utolsó szombatján, és ezeken minden iskolai kényszer
nélkül, saját „szórakozásunkra” 20-30-40 fő részvételével hallgattunk közösen
zenét és beszélgettünk a meghallgatott művekről. A résztvevők maguk is játszottak egy-egy
művet – szerencsére volt jól hangolt zongora is –, és gyakran gyönyörködtünk a
zeneművészeti szakközépiskolában vagy a főiskolán tanuló egykori zeneiskolások
nagyszerű játékában. Mindezt természetesen a zeneiskola vezetésének és
tanárainak tudtával és egyetértésével, akik közül többen maguk is eljöttek, és
segítettek a találkozók még hangulatosabbá és meghittebbé tételében. Manapság
néhány zeneiskola zenekarai „növik ki” magukat hasonló módon és igen
örvendetesen egyesületté vagy klubbá. Azt hiszem, hogy a zenével való
foglalkozás ilyen, a zeneiskolát követő önkéntes „vállalása” és művelése a
legjobb bizonyítéka a zenei nevelés eredményességének.
Befejezésként
megismétlem, hogy Solymosi Tari Emőke tanulmánya a zeneiskola egy nagyon
aktuális és nagyon fontos problémájára hívta fel a figyelmet. Valóban jó lenne,
ha „minél több csillogó gyerekszemű zeneiskolás ülne elvarázsolva a
zeneirodalom órákon.” Talán a fenti gondolatok is elősegíthetik ennek
megvalósulását.
* Solymosi Tari Emőke tanulmánya a Parlando 2010/3. számában, vagy a www.parlando.hu honlapon a 2010/3.
lapszámnál található meg.