„A klasszikus értékek és a szerénység nagyasszonya”

Beszélgetés Profánt Istvánné Vesztróczy Judittal

Pályakép

Az idézőjelben lévő fenti jellemzést Judit néniről egyik kolléganője adta nekem útmutatóul, még az alábbi beszélgetés előtt, aminek igazáról az interjú során magam is meggyőződhettem. Először a pálya indulásáról kérdeztem Judit nénit.

Enyingen születtem 1930. október 24-én. Hét éves koromtól tíz éves koromig édesanyám tanított zongorázni. Mint magántanulót, Veszprémbe vitt a zeneiskolába vizsgázni. Mivel édesapámat áthelyezték, tíz éves koromtól már Pápán laktunk. Ott érettségiztem 1950-ben. Szerencsém volt, mert akkoriban már nagyon jó zeneiskola-kezdeményezés volt Pápán, először csak két tanárral, egy zongoristával és egy hegedűssel. Az intézmény később „komplett” zeneiskolává bővült ki. A zongoratanárnőm nagyon jól képzett volt, de a hangszeres oktatáson kívül sem szolfézs-, sem összhangzattan-tanítás a zeneiskolában nem folyt. Így utólag furcsának tűnik, hogy – míg érettségiző koromban már Beethoven-szonátákat, Chopin-etűdöket, -prelűdöket, J. S. Bach Wohltemperiertes Klavier-jának köteteiből prelúdiumokat és fúgákat játszottam – összhangzattanból nem tudtam többet, csak az I-IV-V-I zárlatot zongorázni. Így mentem felvételizni a Zeneakadémia középiskolai énektanár-karvezető szakára. A felvételi vizsgán csoda történt, mert azt a szöveges dallamot, amit elém tettek, el tudtam énekelni, de hogy hogyan csináltam, máig sem tudom. Ezek után el lehet képzelni, hogy mit szenvedtem ennyi „előképzettséggel”, mert Gát József és Szőnyi Erzsébet lettek az első szolfézstanáraim. Rémes volt…, rengeteget keseregtem. Amikor hazautaztam Pápára, tomboltam otthon, hogy miért kell nekem szolfézst tanulnom akkor, amikor már komoly darabokat tudok zongorázni. Édesanyám félrehajtotta a fejét, és mosolyogva annyit mondott: „Tudod, lányom, nevetném, ha szolfézstanár lenne belőled.” Az élet aztán őt igazolta, ugyanis annyira bántott, hogy nem tudom a szolfézst és az összhangzattant, hogy rengeteget tanultam és foglalkoztam vele. Másodéves koromban azután felvettek zongora-főtanszakra is. Ígéretesnek mutatkozott a zongorista pályám, hiszen hatvanan felvételiztünk és kettőnket vettek fel, Hepke Pétert és engem. Másfél év múlva azonban — a rossz zongoratanítás következményeképpen — mindkét kezem ínhüvelygyulladást kapott, olyan mértékben, hogy egy évre teljesen le kellett állnom a zongorázással. A tanárom a következő évben már nem volt ott, mert egy másik tanítványa is hasonlóan járt, mint én … Végül Gát József tette rendbe a kezeimet. Így aztán visszakanyarodtam a középiskolai énektanári szak felé, ahol 1956-ban végeztem. Az évfolyamból hárman magas szinten zongoráztunk és mivel bejártunk Máthé Klári néni zongora-módszertan óráira, alsófokú zongoratanári diplomát is kaptunk.

– Akkor a diplomázás után zongorát vagy szolfézst tanított Judit néni?

– Zongorát is, szolfézst is. Először óraadó voltam, majd ’56 után lettem kinevezett tanár. Ez az én óraadásom egy kicsit furcsa dolog volt. Másodéves koromban Szőnyi Erzsébet megkérdezte, hogy lenne-e kedvem a Fővárosi Zeneiskola Szervezetben szolfézst tanítani. Hát hogyne lett volna! Szőnyi Erzsébet hihetetlenül jó tanár volt. Jóval később, Franciaországban hallottam olyan módszerről, amit ő már akkor elkezdett: azonnal, a pedagógiai tanulmányok kezdetétől bevonta hallgatóit a tanításba. Bizonyos fogalmak tisztázása után azt mondta: „Judit, holnap ezt meg ezt ennek az osztálynak tanítsa meg!” Ez káprázatosan jó volt. Természetesen megbeszélte velünk előtte, miképpen gondoljuk-tervezzük az órát, utána pedig kiértékeltük, hogy mi sikerült belőle.

– Ő is ott volt az órán?

– Igen, hogyne. Mindig. A diplomám megszerzésekor volt már tanítási gyakorlatom, mégis – arra való hivatkozással, hogy nincs státusz – csak óraadónak vettek fel. Ez a döntés nagyon rosszul esett nekem és elpanaszoltam keserűségemet volt tanáromnak, Járdányi Pálnak. Ő megkérdezte Kodály tanár urat, hogy „mit szól ahhoz, hogy a Vesztróczy nem kapott státuszt”. (Kodály tanár úr még a Zeneakadémián, a népzene órákon figyelt fel rám dunántúli dialektusom miatt. Nagyon szerette hallgatni azt, ahogyan beszéltem, vagy énekeltem. Utóbbinál sokat köszönhetek gimnáziumi énektanáromnak, aki rengeteg népdalt és dalt tanított nekünk és kiváló volt az általa vezetett kórusunk is. Persze mindig tisztességesen készültem a népzene órákra is.) Kodály nagyon meglepődött azon, amit Járdányi mondott és felhívta az illetékes minisztériumot. A telefon után azonnal kineveztek a II. kerületi zeneiskolába — oda, ahol óraadóként tanítottam… Itt dolgoztam 1956-tól 1970-ig. Akkor adódott egy lehetőség, hogy kimenjek Kelet-Németországba, egy Berlintől északra fekvő, csinos, középkori emlékekben gazdag kisvárosba, Prenzlow(Prenzlau)-ba tanítani. Itt már svéd hatást mutatnak a német szavak, kifejezések, ami például a városnév kétféle írásában is megmutatkozik. 1970 októberében mentem ki, először csak egyedül. Szerződésem megkötése előtt Berlinben, zsűri előtt hangversenyt kellett adnom. Szerencsémre igen jól sikerült. Zongorázásom után meghívtak az Operába korrepetitornak. Sajnos nem fogadhattam el, mert nem tudtak volna családomnak lakást biztosítani. A prenzlaui zeneiskola viszont nagyon jó helyen, tágas, szép lakást adott. Karácsony után jött a lányom, majd a következő tanévtől már a férjem és a fiam is csatlakozott hozzánk. A férjem hegedűtanárként dolgozott és a helyi szimfonikus zenekarban játszott. Ő korábban, diplomázásának évétől, 1954-től a Szent István téri újpesti zeneiskolában tanított, majd hazatérésünk után a IX. kerületi zeneiskolában, illetve a Fővárosi Operettszínház zenekarában játszott. Sikeres tanár volt, nagyon sok tanítványa került zenei pályára.

– Németországban mit tetszett tanítani?

– Ugyanúgy, mint a II. kerületben, zeneiskolában tanítottam zongorát és szolfézst. Illetve… ott nem volt szolfézs. Ugyanaz volt a helyzet, mint Pápán, mikor én jártam zeneiskolába. Furcsa feladattal szembesültem. Nyilván kíváncsiak voltak az új kollégára, aki ráadásul külföldi is volt, így kezdő gyermekeket kaptam: „Nézzük, mit csinál a kezdőkkel.” – gondolták. Mivel zongora-tanítványaim nem töltötték ki a teljes óraszámomat, így elindíthattam a mi előképzőnkhöz hasonlatos foglalkozást — a saját növendékeimmel. Ez nagyszerű kihívás volt számomra. Még Budapesten sokat beszélgettem Járdányi tanár úrral arról, hogy olyan ideális állapot lenne, ha minden hangszeres tanár a saját növendékeit taníthatná szolfézsra. A tanár pontosan tudná, hogy neki és tanítványainak mire van szüksége, és maguk a hangszeres tanárok is sokkal képzettebbek lennének. A terv álom maradt csupán: Járdányi Pál fájdalmasan korán meghalt, én pedig elkerültem Budapestről. Németországban azonban valamit megvalósíthattam közös tervünkből. A relatív szolmizáció alkalmazásával kezdtem el tanítani a gyermekeket. Év végén először csoportos bemutatkozást tartottunk a zsűrinek, elénekeltünk néhány szép kis német gyermekdalt. Utána minden növendékem odajárult a vizsgabizottság elé, húzott egy kottalapot, amire egy több ütemből álló kis dal volt lekottázva, hangjegyekkel, G-kulcsban. Mindenki hibátlanul énekelte első látásra. A zsűri hitetlenkedve nézett össze. Álmélkodtak, összekeverték a lapokat, és újból húzattak a gyermekekkel. Egyszerűen nem akartak hinni a fülüknek, hogy egy hét-nyolc éves gyermek első látásra lapról énekel egy periódusnyi dallamot. Ez jó bemutatkozás volt. A következő évben nyolcvan előképzősöm lett. Négy húszfős csoportban tanítottam. Méghozzá más szolmizációs szavakkal. Az igazgatóság kérte, hogy használjam a német szolmizációt: já-le-mi-ni-ro-zu-vá-já. Megszoktam, és ezek a szavacskák váltak szignállá. Nagyon érdekes pedagógiai munka volt. A harmadik esztendőben elkapkodták az előképzős tanítványaimat a hangszeres tanárok. Minden hangszeres tanszak „feltöltődött” növendékekkel. A prenzlaui zeneiskolában nagyon jól éreztük magunkat, de három évnél tovább nem akartunk külföldön maradni, pedig az igazgató úr könyörgött, még a szüleimet is kihozatta volna, csak maradjunk. Mi azonban szerettük volna azt, hogy a lányunk Budapesten, az Eötvös Gimnáziumban érettségizzen. Magánúton a magyar tananyagot is tanulta, minden évben hazajött vizsgázni. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy Judit lányunknak különösen jó nyelvérzéke van. Érettségi előtt felsőfokú nyelvvizsgát tett németből és franciából. A fiam német általános iskolában végzett, német nyelvtudása anyanyelvi szintű lett.

– A prenzlaui zeneiskolában lett folytatása Judit néni munkásságának?

– Sajnos nem. Nem volt olyan tanár, aki fontosnak tartotta volna, hogy energiát fektessen az új módszer megtanulásába. Végül is az általuk megszokott „kis verkli” ment tovább.

– Milyen volt a visszailleszkedés itthon?

– Két meghívást is kaptam, a IX. kerületi és a váci zeneiskola hívott, hazautaztam és mind a kettőbe elmentem, beszéltem az igazgatókkal, megnéztem a körülményeket és Vácot választottam: Steinway zongora, koncertorgona a nagyteremben, gyakorló orgona, egy másik teremben Ibach pianínó, lemezjátszó, óriási tábla, csinos asztalok, székek voltak. Olyan jól felszerelt iskola volt a váci, hogy én még hozzá hasonlót nem láttam abban az időben. Meghódított a szituáció és az akkori igazgató, Cs. Nagy Tamás, aki kedvesen azt mondta, amikor kikísért, hogy azt kívánja, hogy jól válasszak. Vácon csodálatos éveket töltöttem. Minden korosztályt taníthattam: kiselőképzőt, nagyelőképzőt, sok szolfézsnövendékem is volt és az első itthoni tanévemben (1973/1974) zongorát is tanítottam. A második tanév szeptemberétől szakfelügyelőnek neveztek ki Pest megyébe. Pest megye zeneiskoláit akkor egy kiváló szervező adottságokkal rendelkező, művelt, kedves, jóindulatú tanárnő felügyelte, irányította, Varsányi Lászlóné, Anni. Az ő munkásságának volt köszönhető az a fejlődés és az a színvonal, ami a zenei pályára kerülők tudásában és az országos versenyeken elért helyezésekben is megnyilvánult. Azelőtt nem volt Pest megyében kinevezett szolfézs-szakfelügyelő, ezt a feladatot a pesti Bartók Béla Szakközépiskola, vagy valamelyik főiskola tanára látta el, aki végiglátogatta a megye zeneiskoláit. Részemről az én feladatom nem felügyelet volt, hanem – úgy tudnám meghatározni, ahogyan ma is hívják – szaktanácsadás. Nagyon szerettük egymást a kollégákkal, különösen a kezdő tanárokkal. Magamról is tudom, hogy mekkora kihívás az, amikor a friss diplomás a sikeres vizsgák után a főiskola védőburkából kikerül a „valós életbe”. Rengeteg új feladattal kell megbirkóznia a zeneiskolában, és milyen jó, ha ilyenkor van valaki, akivel mindent őszintén meg tud beszélni, aki tanácsot tud adni. Igen jól éreztem magam szakfelügyelőként. Tizenkét évig látogattam a megye zeneiskoláit, onnan mentem nyugdíjba. Végül abban az időben, amikor már a kis unokám a XIII. kerületi zeneiskolába járt, meghívtak oda: „ha a nagymama tud, akkor jöjjön tanítani”. Három évig oktattam ott szolfézst.

– Milyen korosztályokat tanított Judit néni?

– Érdekes dolog volt ez az életemben. A kiselőképzőtől kezdve minden korosztállyal foglalkoztam, Magyarország minden zeneművészeti szakközépiskolájába és főiskolájára készítettem fel növendéket. Nem emlékszem, hogy lett volna egyetlen is, akit nem vettek fel. Kis probléma a fiúknál adódott, akik 14-15 éves korban mutálni kezdtek és felvételinél a népdalénekléssel és a lapról olvasással nehézségeik voltak. Ebben különösen a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola volt nagyon toleráns. Nekik nem az volt a fontos, hogyan énekel a fiúcska, hanem hogy milyen lett az írásbelije – tehát a hangköz-, a hangzat-meghallás és a dallamírás. Azok pedig majdnem mindig hibátlanok lettek. És esetenként egy népdalt is le kellett írni azokból, amiket tanult a gyerek, tehát nem elénekelte, hanem leírta fejből. Végül is a mutálás sem volt akadály.

– Hogyan született meg Judit néni előképzőkönyve, a Szó-Lá-Mi?

– Még a budapesti tanárkodásom idején használtunk egy szolfézs-példatárat. Ennek a jól összeválogatott dallamain keresztül tanítottuk meg a tananyagot. Jó könyv volt, ha jó volt a tanár. Kiinduló anyagnak nagyszerű, ami elindította a pedagógus fantáziáját (ha volt neki). Különösen a kezdő oktatók részéről azonban egyre jobban felmerült az igény, hogy kellene egy kis segítségnyújtás. Olyan tankönyveket igényeltek, amiben a tananyag felosztását illetően mindenre kiterjedően tájékozódni tudnak, nemcsak a tanárok, hanem a gyerekek is. Akkoriban hirdettek pályázatot előképző tankönyv-megírására, amit én megpályáztam. Megpályázta más is, de az enyémet fogadták el. Nemcsak tankönyv, hanem munkafüzet is volt egyben. Ez volt a Zeneműkiadó számára 1963-ban elkészített Szó-Lá-Mi. A tankönyv nagyon nagy sikert aratott az iskolákban, minden megyéből bekérték a visszajelzéseket. Sok kedves levél érkezett a minisztériumba, melyeket ugyan nem kaptam kézhez, de a könyv lektora elmondta nekem. Mi több, Máthé Klári nénitől (aki kapcsolatban állt Thomas Mann családjával) tudom azt, hogy egyszer Thomas Mann unokájának zongoráján az én könyvecskémet látta. Számomra ez óriási meglepetés és elismerés volt. A közönségsiker ellenére mégis csak két kiadást ért meg. A konkurrencia győzött… Túl fiatal voltam, nem hitték el, hogy valóban a tudásom alapján választották az én munkámat. Mindenféle csúnya dolgot mondtak rólam.

– A saját tanítványok hogyan fogadták a könyvet?

– Nagyon szerették, sikeresen felkészültek általa a hangszertanulás megkezdésére. Évekkel később, 1987-ben volt még egy nagyon jó kiadvány – Muzsikáljunk együtt! címmel –, aminek az összeállításában közreműködtem. Az Országos Pedagógiai Intézet dr. Pataky Istvánné, vezetésével megbízott bennünket – dr. Muray Pálnét, Nógrádi Lászlót és engem – egy tankönyv és munkafüzet, valamint az ehhez csatlakozó hangkazetta összeállításával, a magyarázó szöveg megírásával. Szaklektorunk Papp Károlyné volt. Az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat jelentette meg. A könyvben aranyos grafikák, praktikus kereső segíti a tájékozódást. A munkafüzet használatához útmutató nyújt segítséget, tartalmazza a szöveges dalok jegyzékét, a kötetben szereplő népi játékok leírását. A kazetta többek között abban nyújtott segítséget, hogy a gyermek, sőt a szülők számára is felidézte az órán hallottakat, változatos előadói apparátusokat felvonultatva. Nagyszerű kiadvány volt. Sajnos a kiadó megszűnt, a kéziratokat visszaadták, és az egész vállalkozás kútba esett. Ezt végtelenül sajnálom.

– Hogyan vélekedik Judit néni a mai szolfézsoktatásról?

– Nagyon idegen számomra. A szolfézs ugyanis egy fedőfogalom, amin belül mindent meg kell tanítani a zenéről. Mindent. És nemcsak azoknak, akik később hivatásul választják a zenét. Ebben volt zseniális Kodály, hogy a relatív szolmizációval szinte eltüntette a különbséget az abszolút és a relatív hallásúak között. A tanárok gyakran beleesnek abba a csapdába, hogy azt hiszik, „bajnokokat” kell képezniük és megfeledkeznek az alkotás és az interpretáció legmélyebb alapjairól. Kodály módszerével mindenkinek elérhetővé válik az, hogy leénekelje az elébe tett kottát, akármilyen hangnemben, vagy kulcsban van. Tapasztalataim szerint ez a tudás minden szülőt és gyermeket büszkévé is tett. Sokszor a család legkisebb tagja volt csak képes erre a csodára, akire aztán az egész család ámulattal tekintett fel. Ezért vagyok nagyon szomorú, ha a szolfézst fölöslegesnek tartják és nem értik a lényegét — nemcsak a gyerekek, hanem néha a tanárok sem. A szolfézs olyan, mint a nyelvtudás: nemcsak hallani, hanem érteni is kell.

Kovács Ilona