DR. ANGI ISTVÁN*
Akit
tenyerén hordoz a JóisteN
Pécsi Géza köszöntése
Pécsi Géza életútja a múlt század közepétől napjainkig
a zenepedagógia küzdelmeinek történetét járja végig a korabeli hatalom
elmarasztaló tiltásaival szemben az elvárások és a megvalósulások Szküllái –
Kharübdiszei között.
Az
elvárások parancsszavát ugyan a kodályi jelige őrizte: a zene mindenkié; ezzel szemben a felmutatható eredmények pusztán a
be nem váltott nagy várakozások korát élték. Ebben a jelszótól a be nem
váltottság vegyes érzéséig terjedő feszültségben Pécsi Géza munkássága oázist,
üdítő zenei virágos kertet jelentett múltnak tűnő, ám máig tartó esztendőkben.
Ha
mégis hasonlítani próbáljuk hasonló oázis-élményekhez, szenvedések, megpróbáltatások
ám szűnni nem akaró, kitartó küzdelmek oázis élményeihez, akkor az általa
sokszor idézett 19. századbeli munkás pap, Kolping Adolf mellett, aki jelszavában
a tisztes munka isteni megáldását kérte, mindenek előtt egy másik ugyancsak
harcos és annyira ellentmondó vélemények-elvárások és akadályok-szenvedések papjának,
Mécs Lászlónak alakja, költői műve tűnik illő összehasonlítókként Pécsi Géza
sorsához, kiküzdött eredményeihez.
Mert
mindhárman a kodályi elvárások elő- illetve visszhangjaként élik-formálják meg
arspoéticájukat, és küzdenek következetesen megvalósításukért. Kolping jelszava,
Isten áldja a tisztes ipart,
futótűzként átlobogott Európán, ám lángja máig világít, és tettre késztet. A
székely föld számos ifjúsági táborában az alkotás vágya, az érték teremtés
eredményeit hagyni magunk után jellemzi e táborok nevelői célkitűzését – úgy
ahogy Kolping akkoron megálmodta. A földi javak tisztességét szépítette Mécs
László szállóigévé magasodott versrefrénje, vadócba
rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld. Ez az ige számos erdélyi
kicsengetési kártya mottójaként terjedt, egyebek között az én ballagásom dokumentumaként.
Pécsi
Géza a kodályi gondolatot parafrazálva kimondja-kikiáltja, hogy a zenéhez s
mindenek előtt a komoly zenéhez egyformán joga van minden kinek. Hozzáteszi
egész életében vallott hitigazságát, hogy a zene elsőrendű feladata jóembert nevelni,
mert jóembert igaz valójában csak a zene révén lehetséges.
Hitigazsága
a szép történetére alapoz. Platónt juttatja eszünkbe. Az antik gondolkodó
fejtegetéséből meggyőzően kiderül, hogy a megszülető gondolat s kifejezőeszköze
a nyelv és mindenekelőtt az anyanyelv először zenei volt a maga eredeti teljességében.
És ez az integráns zeneiség alkotta meg az ember jellemét is, erkölcsi és
honpolgári érzésvilágát is, még a zsenge gyermekkorban. Természetesen attól
függően alakult az ember lelki élete erényesnek vagy rossznak, szépnek vagy
rútnak, hazafiasnak vagy becstelennek, amilyen karakterű volt maga az a zene,
amely rá hatott még gyermekkorában. Idézünk egy idevágó részletet az Államból:
Éppen azért van kedves Glaukónom olyan óriási fontossága a zenei nevelésnek,
mert a ritmus és a dallam hatolnak be legjobban a lélek belsejébe, azt hatalmas
erővel megragadják, s jó rendet hozva magukkal, azt, aki helyes elvek szerint
nevelkedik, rendezett lelkű emberré teszik, aki pedig nem, azt éppen
ellenkezővé. Különben az elhanyagolt, s a nem szépen alkotott, vagy nem szépen
nőtt dogokat is az látja meg a legélesebben, aki megfelelő zenei nevelést
kapott; mert ő ezen joggal felháborodva – csak a szépet dicséri, csak ennek
örül, ezt fogadja lelkébe, s ebből táplálkozva válik szép és jólelkű emberré,
míg a rútat joggal gyalázza, s már gyermekkorától fogva gyűlöli, mielőtt még
képes volna az okos beszédet felfogni, mikor aztán ennek az ideje is megjön,
ezt is szeretettel üdvözli, mert a vele való rokonság folytán az ilyen nevelésű
ember ismeri legjobban az okos beszédet". Évtizedek óta elemzem ezeket a
csodálatos gondolatokat, s minden elkövetkező találkozás újabb és újabb élményt
nyújt. Például 1984-ben az 1943-as fordítás egy javított változata került elém.
A különbség a záró mondatban jelentkezett. A régi, mint fennebb már idéztük így
záródott: „ ...s ebből táplálkozva válik szép és jólelkű emberré, míg a rútat
joggal gyalázza, s már gyermekkorától fogva gyűlöli, mielőtt még képes volna az
okos beszédet felfogni, mikor aztán ennek az ideje is megjön, ezt is szeretettel
üdvözli, mert a vele való rokonság folytán az ilyen nevelésű ember ismeri
legjobban az okos beszédet”[1].
Az új
változat pedig így szól: „ ...s ebből táplálkozva válik szép és jólelkű emberré,
míg a rútat joggal gyalázza, s már gyermekkorától fogva gyűlöli, mielőtt még
képes volna az okos beszédet felfogni; mikor aztán kinyílik az értelme, az
ilyen neveltetésű ember üdvözli a legnagyobb szeretettel, mert a vele való
rokonság folytán ismeri már"[2].
Világos, hogy a fordításba ismételten beleszőtt «okos beszéd» éppen a lényeget
zárta rövidre nevezetesen azt, hogy a «vele való rokonság» ennél sokkal többre
terjed ki, átfogja magát szépet s ennek elsőrendű közvetítőjét a ritmust, a dallamot,
magát a zenét...
Ezeknek
az évezredes gondolatoknak a jegyében Pécsi Géza életműve hitigazságát először
a gyakorlatban váltotta bizonyossággá az iskolai énekórákon Siklóson, Komlón
(1957), majd Pécsett az 500-as Szakiskolában, valamint magasabb szinten a pécsi
Janus Pannonius Tudományegyetem kutatójaként.
83.
születés napját köszöntve engedünk a mosolygó emlékezés kényszerének, és nem
részletezzük azoknak a keserves intermezzóknak a történetét, amelyek a gyakorlati
munkát többször is beárnyékozták. Hiszen az abszurdirodalom üzeneteivel versenyeznénk.
Mert Kodály életében rendőri kísérettel kiűzni a zenetanárt a városból, annak
okán, hogy Kodály-művet tanított be – a Pünkösdölőt
– s ezáltal, úgymond klerikális nevelést szorgalmazott, vagy, mert karitatív
munkát végzett – ruhát gyűjtött a szegény iskolásainak a szocializmus idején
amikor, ugyebár, szegények nem létez(het)nek – mi más lenne csupa
abszurditásnál?
De azt
már nem feledhetjük, hogy mindezek ellenére megvalósítja ma már közismert baranyai modelljét, amely a kodályi
elgondolás alfáját – a zenei analfabétizmus felszámolását – és ómegáját –
feledhetetlen zenei élményben részesíteni az éneklő gyermekeket –
egybekapcsolva, az énekkari nevelés esztétikai feltételeit hangsúlyozza váltja
valóra.
És a
gyakorlat, az akadályokkal megküzdve meghozza gyümölcsét. A megsokszorozott
talentumok örvendeztető számonkérése 1963-ban tetőzött, amikor a Pécsi 500-as
munkásszakiskola tanulóiból verbuvált kétszáz tagú énekkarával Budapesten és
Pécsett Kodály Zoltán jelenlétében zenekari kísérettel előadta a Kállai kettőst. A sikert, Kodály
elismerését, gondolom, felesleges kommentálnunk. Minden bizonnyal ez a
hangverseny az énekkar (és nem csak az énekkar) számos szakiskolás tanulója
számára meghozta azt a bizonyos, áhított első nagy zenei élményt, amely növekvő
zeneszeretetüket egész életükre meghatározta.
Az
újabb és újabb akadályok ellenére elkövetkezett az elméleti munka korszaka is.
Tengernyi tapasztalatát, számtalan óravázlatát, lecketerveit szintetizálva ars-musicaja szellemében olyan
zeneművelődési szakkönyvet alkot, amely méltóképpen válik a magyarországi
zenetanítás egyik legtermékenyebb kézi könyvéé. Havasi János, az életútról
szóló riportfilm rendezője, Az örökifjú
pedagógus. Pályarajz Pécsi Gézáról c. írásában így foglalja össze a Kulcs a muzsikához kézikönyv létrejöttét
és jelentőségét: „Folyamatosan tökéletesítette módszerét: előbb a Neveljünk zenével című kiadványsorozat
jelenik meg, majd a Kulcs a muzsikához
című tankönyvcsalád darabjai lemezei és kazettái. Ez utóbbi program lényege,
hogy komplex korrajzot, egymással összefüggő zenei, irodalmi, képzőművészeti és
történeti ismereteket nyújt, s mindezt közérthetően, élményszerűen, a
legkitűnőbb előadóművészek tolmácsolásában hallható zenei részletekkel
illusztrálva”[3].
A könyv
erdélyi visszhangját zenetanáraink növekvő érdeklődésében érhetjük tetten, akik
saját kezdeményezésükre, különösen zenetörténeti leckéik, avagy énekkari
próbáik során, gyakran ihletnek és demonstrálnak Pécsi Géza csengő-bongó
tanításából. A nagyvilágra nyitás eredményeit meggyőzően tükrözik A Kulcs a muzsikához (egyelőre) német,
angol és japán fordításai…
Pécsi
Géza jóembert nevelő életművét 2008-ban Jóember
díjjal tüntették ki.
A díj
honlapján olvashatjuk: „Káplár László, a 2003-ban ötvenévesen eltávozott újságíró
kolléga, a jó barát, a jó ember nevének és emlékének fennmaradására jött létre
a Káplár Alapítvány. Az alapítvány célja: irodalmi és kulturális értékek megőrzése,
védelme, a nyelvi és irodalmi kultúra fejlesztése, ápolása, az összmagyarság
kulturális érdekeinek védelme, a magyarországi kisebbségekkel, valamint a
határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenység, tehetséggondozás. A
kulturális teljesítmények díjazására az alapítvány a névadó személye előtt
tisztelegve létrehozta a Jó Ember Díjat – melyet évente egyszer ad ki a kuratórium
döntése alapján. A Jó Ember Díjra a jelöléseket április 10-ig várta a
kuratórium. A kuratórium olyan személyek jelölését várta a díjra, akik a
szívükkel látva egyszerűen csak teszik a dolgukat önzetlenül, és közben észre
sem veszik, hogy milyen sok ember javát szolgálják a széleskörűen értelmezett
kultúra területén”.
(A képen Pécsi Géza mellett jobbról a felesége, Panni
néni[4] )
Szebb-jobb, találóbb kitüntetés nem érhette volna a
május 22-én születésnapját ünneplő Pécsi Gézát!
Metaforák, jelképek retorikájába foglalva
személyiségét mindenek előtt Platón kedvelt szavaira gondolunk, az
ένθουσίάζω és az
ένθουσίάσις
jelentéstartalmaira. Mint ismeretes, mindkettő a legemelkedettebb ihletettség
gondolati-érzelmi világába irányit. Előbbi az ihlet ajándékba kapottságát,
utóbbi magát az elnyert ihletet, elragadtatást, a magasztos célokért már-már
magánkívüli lelkesedést jelenti. Összevonva a kettőt, Pécsi Géza a
szentágostoni keresztény jubiláció
szellemében élte meg életműve megalkotása során ezt az antik forrásból fakadó
élményt, amely szerint „aki ujjong, az nem mond szavakat, az ujjongás valamilyen
szónélküli hangja az örömnek, a hang a túláradó lélek öröme, és kifejezi
valamennyire a lélek érzelmét, ha nem is kelti megértésének érzését. Az
örvendező ember ujjongásában (exsultatio)
bizonyos szavak után, amelyek nem kimondhatók és érthetők, valamiféle szavak
nélküli hangban tőr ki; és úgy tűnik, csak hangjával örül, annyira el van
telve mintegy a nagyon is nagy örömtől, hogy nem tudja szóval kifejezni, aminek
örül”[5]. A
szóval kifejezhetetlen öröm Pécsi Gézánál a zenében kelt életre, és ma is az
égi ihletből fakadó zenei nevelés magasztos élményében kel életre. „Egy hangszer voltam az Isten kezében” –
vallja nyilatkozataiban és mindennapi életében egyaránt. Ez a hangszer azonban
kisebb zenekarrá növekedett hivatás tudata-eszménye valóra váltásában családja,
felesége, Panni néni, leánya, Rita és Géza fia tevékeny részvételével, reményt
sugalló nyolc zenét tanuló unokájáról nem is beszélve. Panni asszony továbbot
intő szavaiban így szokta összefoglalni a fenti metafora gazdag
jelentéstartalmát: „eddig is tenyerén hordozott mindnyájunkat a Jóisten, tudom,
hogy ezután sem hagy el bennünket”. Úgy legyen.