VILÁGFA

Nem először írok Lovász Irén CD-jéről. Talán erről is írtam, 15 évvel ezelőtt. Mégsem keresem elő, bár ugyanaz a zenei anyag látott ismét napvilágot az 1995-ös első, a változatlan 1999-es után most a divatos, kissé változtatott, remixelt formában.

1995 és 2009 között nem az a 14-15 év a fő különbség. Ennyi idő – egy fél emberöltő – nem olyan hosszú, hogy pl. a zenei divat óriási változásáról számolhassunk be egy egyébként nagy revelációktól mentes világban. Ami azonban itt, ezen a színtéren történt azóta, több, mint amit az évszám és az idő takar. Először is az ismeretlenségből előbukkant jónéhány kitűnően képzett és felkészült énekes és hangszeres előadóművész teljes fegyverzettel, befurakodott közénk a kiiktathatatlan, nehezen körülírható ám édességével mindenkit behálózó irányzat, melyet jobb híján világzenének nevezünk. Új és izgalmas hangrögzítési technikák születtek. Nem utolsó sorban a világról alkotott elképzelésünk változott a szokásosnál nagyobb mértékben. Együttesek, alkalmi társulások alakultak, nem a jól bevált, évtizedekig együtt muzsikáló zenekarok országolnak, hanem ki-ki az aktuálisan éppen legmegfelelőbb társsal készít egy-egy albumot. Mindezek miatt a kissé szorító autentika kötelei meglazultak, másképp értelmezzük a négysorost.

Lovász Irén előadóművészi pályája azonban töretlen. Mindig is meghallotta az idők szavát, ezzel a lemezével, 1995-ben talán túl korán is. Akkoriban még nem volt szokás ez a rendhagyó, az átlagnál picit nehezebben értelmezhető, ám a hagyományos előadásmódot mégis követő, a kor technikai lehetőségeit bátran használó előadói stílus. A lemezt pillanatok alatt elkapkodták mégis.

A Világfa 2009-es kiadása az énekanyagot változatlanul hagyta. Lovász Irén úgy énekel, ahogyan mindig is, nem a paraszténekest utánozva, hanem nyitott torokkal és szívvel, a saját asszonyi lelkén átszűrt jól meggondolt figyelemmel és érzékenységgel. Ez az előadás aztán vagy tetszik valakinek, vagy nem. A lemezek fogyásából ítélve egyre jobban és egyre többeknek. Ezen az új kiadáson nem jelentős, mégis igen hatásos változtatásokat eszközölt a társszerző, Hortobágyi László. Hangszeres és gépi hanghatások kerültek rá, időnként más lett a tér tálalása, ha szabad azt mondani egy évezredes műfajról: modernebb lett. A mai kor embere számára könnyebben emészthető, izgalmasabb. Borítója afféle nőiesen könnyed, a régit megtartó mégis újszerű, áttört papír. Sajnálatos, hogy a szöveg nehezen olvasható a kétségkívül rendkívül magas vizuális igényt kielégítő színhatás miatt. Ez is Lovász esze-virága, ahogyan a kissé módosított, de az eredetit megtartó borítószöveg. Lehet, hogy van jelentősége egy ilyen alkotás létrehozásában is a gendernek?

Érdemes meghallgatni és jól átgondolni, amit ez az újraszerkesztett, a dalokat most más – nézetem szerint alkalmasabb – sorrendben közlő összeállítás sugall. Mégis, ki ne ismerné azt az érzést, amit a karmester érez a pálca letevésekor, a mérnök a ceruza bedobozolásánál, a képzőművész a pasztell lefújásakor: lehetett volna másként is… Igen, lehetett volna. Még az is lehet, hogy majd egyszer lehet is másként. Van-e még olyan népdalelőadónk, aki ezt megteheti? Másfél évtizedenként újragondolja, amit mondani akar és azt aztán anyagának változatlanul hagyásával meg is valósít? Ugyanaz másként.

Más tálalásban, ugyanazzal az üzenettel: korszerűen.

Dr. Fehér Anikó