Hollós Máté: ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

TÉMÁK – SCHUBERT: A-DÚR SZONÁTA

Op. posth. 120, DV 664 – 1. TÉTEL

N

épdal-egyszerűséggel szólítja meg a hallgatót Schubert 120-as opusszámmal ismert A-dúr szonátája. A nyitótétel főtémája háromtagú forma, kiinduló periódusa látszólag semmiféle trükköt, különlegességet nem tartalmaz. Vajon mit elemezhetünk hát benne?

Például a frázisok felépítését. A kétütemes egységek mindegyike felfelé irányuló skálamenettel kezdődik, a második felük viszont „eseménydús”: dallamuk ugrásokkal meséli a periódus – szavakba nem önthető – történetét. Olvassuk (magunkban hallgassuk) végig a négy zárlatot. Az első még csak egy alap-közlést tartalmaz. A második (a 3. ütem második felén) terc- és kvart-hullámhegyével már árnyalt mimikát varázsol arcunkra, ha „tolmácsolni” akarjuk a gondolatot. A harmadik szinte azonos az elsővel, de más harmóniára érkezik, a negyedik pedig – mintegy a másodikban foglalt kérdőjelre válaszul – domináns-tonika „evidenciával” kerekíti le az első formaegységet.

Nézzük az akkordfelbontó kíséretet! Az első fokról V. fok terckvartján át lágyan érkezik az I. fok szextakkordjára. Itt azonban nem folytatja a felfelé mozgást, hanem ellenirányban, a harmadik dallamfrázis fölsétáló hangsorával kontrapunktot alkotva mélységi végletponthoz jutva érkezik az első alaphelyzetű dominánsra. A 4. és 6. ütem ismét kupolát rajzol a balkéz szólamában. Közben azonban történik valami: a periódus második fele dallami korrespondencia alatt emelt I. fokú szeptimmel fodrozódik, s az a II. fok érintésével VI. fokú mellékdomináns terckvartba folyik át. A melódia 3. ütembeli kérdőjelét a harmónia 5. ütembeli „kétkedése” fokozza.

A középrész a „pihenő” formarész-típusba tartozik: ebben nem új közlésekkel találkozunk, hanem a korábbiakat emésztjük, s közben felkészülünk az újabb „érdemi” információkra. Ez a négy taktus őrzi a lüktetést, felidézi a periódust jellemző nyújtott ritmusos témafejet, azonban itt csak kromatikus váltóhangokkal körülvéve – a minore középrész dominánsát – a cisz-t. Különös ez a „pihentetés”: tartalommal nem veszi igénybe a figyelmet, ezzel kikapcsol, ugyanakkor izgalmat kelt, aminek feloldása az újabb tartalmi közlés lesz majd.

S az meg is érkezik. Viszonthalljuk a nyitó periódust. Ám annak második fele nem pontosan ismétli az eredetit. A 17–18. ütemben az I. fokú szűk szeptim még ugyanúgy oldódik a II. fokra, s az a VI. fok mellékdomináns terckvartjára, de onnan e harmóniai logika folytatásaként II. fokú szextre lép. Arról érkezik azután I. fok kvartszextjére s az V. szeptimre. Ez az akkordikus történés azonban csak a díszlet. A szereplő beszéde a dallamban hallható. Az pedig lényegesen változik a kezdő periódusbelihez képest. Hiszen ott a négynyolcados ritmusképlethez mindig hozzátartozott a következő félhang. A 17. ütemben azonban fordul a kocka: a négy nyolcad az előtte álló félhang tartozékává alakul, s ezt rögtön ki is hangsúlyozza Schubert. A két ütem dallamának egyetlen különbsége az utolsó – hangsúlytalan – nyolcad helye. Előbb lent halljuk, az egyvonalas tartományban, ahová a periódus során súlyos ütemegységre is lelépett, majd fönt, az eddigi csúcshangon, a kétvonalas fisz-en, amely ezt követően, a 19. taktus élén kerül először fő súlyra.

Mindezek a gesztusok, amelyeket most elemzően kinagyítottunk, nem hangsúlyozandók az előadásban. A darab érzékeny megszólaltatása során maguktól előtűnnek. Mint a jó színész finom arcjátéka, tekintete, egy-egy alig érzékelhető hangsúlya, árnyalják az elmondottakat.

Konkrétumok híján a zene ezekkel az árnyalásokkal deklamál. Nincsenek szavai, de beszél. Ugye, hallják?