Bruckner Adrienne

Dr. Bruckner Adrienne

Gondolatok Fehér Anikó cikke nyomán*

Fehér Anikó sok megfontolandó mondata közül kiindulásként egyet idézek: „…a tanítókat úgy kell megtanítani énekelni és egy hangszeren játszani…, hogy azzal élményt tudjanak nyújtani tanítványaiknak.”

Nagy igazság.

Ha zeneoktatásunk az éneklésen alapszik, akkor ennek megfelelően a tanulmányokban magának az éneklés elsajátításának fő szerepet kellene kapnia. Elképesztően kicsi az énekléssel foglalkozó (hangképzés, magánének-) tantárgyak aránya (még ha kiváló tanárok tanítják is) a többihez képest a felsőfokú képzésben, amellett, hogy énekelve folyik szinte minden óra. Ennek az a következménye, hogy már a tanulmányi évek alatt jelentősen romlik a diákok nagy részének a hangadása, hangja, s mikor elkezdenek tanítani, csak tovább nőnek a terhek, tehát a romlás folytatódik. Fáradt, megvastagodott, vagy fakó hangú tanári bemutatás ugyan milyen élményt tud nyújtani? Miután a tanároknak nem volt módjuk igazán megtanulni énekelni, hogyan is tudnának bármiféle hatékony instrukciót adni tanítványaiknak arra vonatkozólag, hogy azok hogyan használják a hangjukat? Ezért tehát kizárólag zenei instrukciókat adnak, aminek következtében az énekóra nemhogy gyógyír lenne a gyerekek hangjának az őket ért negatív környezeti hatások (zajártalom miatti erőltetett beszéd és énekhang, durva beszédmód a környezetükben, stressz, a médiából zúduló selejtes zene előadóinak éneklésnek alig nevezhető produkciója, stb.) ellensúlyozására, hanem legjobb esetben is marad abban a rossz hangképzésben, amibe az említett hatások miatt beleszokott. Ha tartósan rossz hangképzéssel énekelünk, akkor egy idő után tovább romlik a hangunk, beszűkül, színtelenné válik, stb. minden éneklés ún. diszkomfort érzést kelt. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a gyereket nem lehet rávenni, hogy karénekre járjon, „utálok énekelni”, nem szólal meg énekórán sem, nehogy kudarc érje, a rossz érzést újra megtapasztalja. Csak nagyon engedelmes, jó gyerek teszi meg azt, hogy énekel a tanára meg a zene szépsége kedvéért, bár semmi kedve nincs hozzá, (mert amúgy nincs fizikailag jó érzése éneklés közben, kis nyomást, feszülést érez a torkában, kicsit kapar, stb). De ilyen gyereket ma már egyre kevesebbet találunk.

Felnőtteknél sommás mondatban csapódik le mindez: „nekem nincs (jó) hangom”, és nem is énekelnek, sajnos. Pedig mindenkinek, aki egészséges és jó technikával énekel, szép a hangja. Aki azonban egy jó akusztikájú pincében, fürdőszobában stb. vagy kiránduláson a természet közelségétől átitatva dalra fakad, az technikailag magától jó állapotba kerül, s szintén megszépül a hangja. Ezt nevezzük spontán éneklésnek. Az összes többi esetben ún. interpretációs éneklésről van szó, vagyis a „spontán”-nal ellentétben külső késztetésre kell indítani, tervezett hangmagasságon és időpontban, (mindegy, hogy az a legegyszerűbb csoportosan elővezetett gyerekdal, vagy nehéz kórusmű), és ebben az esetben technikai feladatokat (is) meg kell oldani, minél nehezebb a darab, annál magasabb szintűeket. Szinte minden bajnak itt az eredője, e kétfajta éneklés összemosása, különbségeinek ignorálása. Mert ha teljesen mellőzzük a technikát, akkor a tanárnak minden óráján egy eufória közeli állapotban kellene tanítania, hogy a hangja spontán jó helyen legyen, s ugyanígy a tanítványait hasonlóképpen át kéne lelkesítenie, hogy örömükben dalra fakadjanak, azt énekeljenek, amit akarnak, megengedni, hogy csak az kapcsolódjon bele az éneklésbe, akinek kedve van, s azon belül megengedni, hogy csak azokat a részeket énekelje, melyeknek hangmagassága nem távolodik el a természetes hangterjedelmétől, s kisebb – nagyobb disztonálásokkal szemben is megengedőnek kell lenni,stb. Ezzel szemben lámpással kell keresni olyan tanerőt, aki a mostani nehéz körülményeket (is) feledve teljes átszellemültséggel 5-6 órát végig tudna tanítani, a gyerekek szempontjából pedig ott van a tananyag, a követelmények, melyeket az iskolarendszer elvár. Technikai felkészültség nélkül aztán a korosztályonként egyre nehezedő zenei feladatokat egyre több küszködés árán lehet csak teljesíteni, illetve óriási erőfeszítéssel keletkeznek csak zenei teljesítmények, de hangzásban azok is csalódást okoznak.

Egy hangszeres tanár feladata az, hogy megtanítsa zenélni az adott hangszeren a tanítványát. De ugye nem adnánk gyerekünket olyan zongoratanárhoz, aki csak a hangokat, ritmusokat, hangnemeket, kottaolvasást tanítaná, de billentést, kéz-válltartást stb. nem, hiszen ezáltal nehezebb darabot már nem tudna megoldani, folyton a technikai nehézségekbe botlana, így az örömteli zenélés eleve nem jöhet létre. A hangszeres tanítás természetes része a technikai ismeretek átadása is, és sok-sok célirányos aprómunka következtében egyszer csak elérkezik a növendék arra szintre, hogy van eszköze arra, hogy kifejezze magát a darabon keresztül, vagyis szépen zenéljen. Az iskolai énekórának is az lenne a feladata, hogy hozzásegítse a gyerekeket a zenélés örömének, élvezetének megtapasztalására az éneklés és egyszerű hangszerek segítségével, viszont mindezt a technikai instrukciók teljes mellőzésével teszi, vagyis a megvalósításhoz szükséges talán legfontosabb segítséget nem adja hozzá, így aztán a tanár is, diák is kudarcra illetve sziszifuszi munkára van ítélve. (De honnan is tudná, mit kell csinálni, mikor ez nincs benne a tanárképzés tananyagában.)

Ha az előbb írtak nyomán belátjuk, hogy egy gyermekcsoport (kórus) egy időben indított, azonos (tiszta) hangmagasságon indított éneklése kimeríti az interpretációs éneklés fogalmát, akkor, ha jó eredményt akarunk elérni, el kell fogadnunk ennek a fajta éneklésnek a szabályait. Éspedig:

1. soha nem szabad beéneklés nélkül énekelni (tanítani sem), mert tönkre mennek a hangok (na nem azonnal, hanem lassan-lassan, ez a terhelés nagyságától, időtartamától függ),

2. csakis olyan nehézségű darabot szabad énekelni, énekeltetni, amilyen technikai szinten van az éneklő (csoport). A jól vezetett, türelmes és hatékony beéneklési folyamat során egy idő után mind jobban megtapasztalják a jó éneklés örömét, hogy nem fárasztó, szép is, hogy van hangjuk (most nem válogatott gyerekekről beszélek), amivel tudnak bánni, s ami ezáltal válik a zenélés eszközévé. Egyébként nem véletlen, hogy a kiemelkedő iskolákban fontos szerepet tölt be a gyermekek hangképzése (a teljesség igénye nélkül 2 példa: Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola, Budapesti Énekes Iskola)

És itt kapcsolódom vissza Fehér Anikó cikkéhez. Ha esetleg megvalósulna az az elképzelés, hogy 6-10 éves korig csak zenélés folyjon az órákon (támogatom), akkor az nagyságrendekkel több éneklést jelent a tanár számára (is), tehát, ha az eddigi kevesebb éneklésre sem voltak technikailag felkészítve a tanárjelöltek, akkor most még inkább életbe vágó, hogy az iskolai énektanárok képzésében a magas szintű magánének tanítás – tanulás középponti, de legalábbis igen hangsúlyos helyet foglaljon el. (Kurzusaimon nem egy olyan kollégával találkoztam, akinek életében még nem volt magánének órája…!!! Egyes főiskolák gond nélkül kiadnak ilyen énektanári diplomát, s gyerekek százainak hangja sínyli ezt meg, nem beszélve a tanárok munkaeszközéről, a hangjáról.) A mai közfelfogás már nagyon is elfogadta az élethosszig tartó tanulás eszményét. Ennek fényében talán nem ördögtől való elképzelés az, hogy támogatni kéne a két diploma megszerzését célzó diákokat, akik előbb magánének szakot végeznének és aztán karvezetés (ének-zenetanár) szakot., vagy fordítva. Nagyon sok énekes hallgatóról kiderül menet közben, hogy mégsem boldog a szereplésektől, nem lesz végül a színpad az életcélja, tehát azért tanulna az ének szakon, hogy jó gyerek-, kórus-hangképző legyen belőle, s előtte vagy utána karvezető szakot végezne. (Ehhez az is kellene, hogy a magánének felvételizőben ne csak potenciális Traviatát lássa/hallja), keresse majd a felvételiztető bizottság, és bővíteni kéne a keretszámot is, de ez még odébb van.)

Felmerül a kérdés (és itt már az anyagnál vagyunk), hogy a népi énekesek, ill. hajdanán a gregoriánt éneklő szerzetesek vajon beénekeltek –e éneklésük előtt? Nyilvánvalóan nem. Ha tehát a tanítandó zenei anyag kizárólag ebből a forrásból merítene, akkor akár technikai instrukciók alkalmazása nélkül is boldogulhatnánk? Elvileg igen, mert valóban, a gyermekdalok mind, a népdalok többsége, de főleg az egyházi énekek rendkívül könnyűek hangterjedelmüknél fogva, nem lépnek ki az ember (gyermek) természetes hangkészletéből. Tehát elvileg lehetne mellőzni a hangképzést, s csupán „jókedvből” énekeltetni. De a templomi énekek „előadásához” hajdanán társult a hívő ember áhítatából fakadó hangi puhaság. Ma azonban-nem firtatva mai korunk emberének hitbéli állapotát- osztályterembe helyezve a szakrális zenét, ajánlatosabb mégis technikai eszközökkel is megközelíteni a hiteles, szép hangvételt. A népdalok éneklésénél a hangvétel minél „torkos”-abb, annál hitelesebb. Ez rendben is lenne egy felnőtt népdalkörös csoportnál, akik megmaradnak választott repertoárjuknál, és nem fognak más műfajba átrándulni. De a gyerekek iskolai népdaléneklésénél egyrészt mégis csak követelmény a tiszta intonálás, márpedig a kemény éneklés minden, csak nem kristály tiszta. Másrészt, ha kis korban megszokják ezt a fajta éneklést, később még nehezebb áttanulni a másfajtát, a klasszikus zenéhez szükségeset, a kétféleség eléggé nagy zavart okozhat. Harmadrészt, ha nem kerüljük ki a nehéz, pl. az oktáv ugrásos népdalokat (Hull a szilva, stb.), akkor ezek énekléséhez technikai segítséget kell adni, mert egy osztályban kb. 3-4 gyereknek van olyan adottsága, hogy gond nélkül felugorjon, a többinek énektechnikai instrukcióval kell segíteni (és nem hallásfejlesztéssel), hogy sikerüljön.

Tehát nem lehet mellőzni a hangképzést itt sem, de természetesen nem má-ma-mo-mu-féle felnőtt gyakorlatokkal kell a gyerekeket elrettenteni, hanem hangképző játékokkal, ami életkoruknak megfelelő, ugyanakkor hatékony.

Az interpretációs éneklés másik sarkalatos szabálya, hogy csak olyan (ének-) technikai nehézségű darabokat szabad énekelni (énekeltetni), amilyen hangképzési tudás birtokában vagyunk. Ha ezt a szabály nem tartjuk be, akkor egyrészt ártunk a hangoknak, (vö.: ha nem tanultam még zongorán az oktáv technikát, akkor idevágó Liszt etűdtől ínhüvelygyulladást kapok), másrészt a darabok nem szólalnak meg, a technikailag nehéz részek nem megoldottak, emiatt nem hangzanak szépen, mert az erőltetett hang beszűkül, színét veszti. (Elrettentő példám: mutáláson alig túljutott fiúcskákból álló „férfikar”-t magában foglaló iskolai vegyeskórussal énekeltetett Halleluja a Messiásból!) Le kéne számolni a teljesítmény kényszerrel, hogy csak a nehéz és még nehezebb darabok jelentik a színvonalat, (s akkor nem fordulna elő, hogy koncertre készülve a próbáktól a fél kórus bereked, stb., ill. a művek épp hogy csak megállnak a lábukon, mert a megvalósítás hihetetlen nagy feladata miatt örömteli zenélésről szó sincs.), a zenei „fejlődés” magában foglalná a szépen énekelni tudás elérését is, nemcsak a zenei nehézségek csúcsainak meghódítását. S itt megint csak oda lyukadunk ki, hogy a tanároknak nagyon meg kellene tanulniuk énekelni, hogy szépen énekelni megtanítsák a gyerekeket, s egyben vonzó bemutatásra is képesek legyenek. De ez még nem elég.

Magam zeneakadémiai zongora államvizsgámon műsoromat tekintve (de csakis azt) kb. másodéves zongora főtanszakos hallgató szintjén álltam, de munkába állva, bár adódott volna lehetőség, s mert elvileg nagyjából meg lett volna az a tudásszintbeli különbség, ami egy kezdő hangszeres növendék és a tanára közt meg kell, hogy legyen, nem merészeltem volna zongorát tanítani kezdőknek sem, mert ahhoz azért a módszertant is el kell sajátítani – mint minden más hangszernél is.

Egyedül az iskolai énektanítás van ilyen mostoha helyzetben legalább 60 éve (korábbról nincs információm), hogy a gyerekekkel foglalkozó tanárok nincsenek kiképezve arra, hogy a hangokkal mit kell csinálni, a módszertan kizárólag zenei kérdéseket tartalmaz.

Számos iskolai énektanításról életre szóló negatív élményt olvasva-hallgatva, újra és újra meg kellett mindig állapítanom, hogy ezek oka 95 %-ban az énekléshez való hozzá nem értésből adódik. Pl. kiskamasz éneklésre való kényszerítése, intonáció helytelen javítása, stb.

Összegezve: 1.) Hiányzik egy olyan tantárgy a felsőfokú képzésből, mely az énekléssel, hangképzéssel kapcsolatos minden tudnivalót tartalmazna, nevezzük akár a „csoportos énekhangképzés módszertanának”, 2.) E tantárgynak társulnia kellene a tanárok magas szintű énektechnikai tudásával. (Mert hiába tanulom meg elejétől végéig mondjuk a hegedűtanítás módszertan könyvét, nem tudom alkalmazni, ha magam nem hegedülök már magas szinten.)

Van mit megújítani.

Utóirat: Figyelve az agykutatók tanácsaira is, üdvözlendőnek tartom az elméleti ismeretek tanításának késleltetését 8-9-10 éves kor utánra. Viszolygok attól, ha meghallom, hogy kicsi gyerek már szajkózza, hogy mi a nagy szeptim. Minek? Valójában fogalma sincs róla addig, amíg használni nem tudja (12-13 éves kor). Nem a mindenkori zsenikről beszélek, hanem az átlagról. A kis gyermek zenéljen, énekeljen csoportban, párban, egyedül, vegyen a kezébe kis hangszert, táncoljon, játsszon, meséljen, bábozzon, mindezzel rengeteget tanul fejlődik, gazdagodik. Az elméleti tudatosítás ráér jóval később is, s akkor már gyorsan megy, míg a kis korban tanított elméleti dolgokat újra és újra meg kell tanítani.

Nagyon támogatom a hallás után való daltanítást, mert a lapról olvasás nincs jó hatással a hangi pozícióra. Angliában is, a katedrális iskolákban (s ez volt a minta Kodály számára is) a kis kezdő fiúk együtt énekelnek-próbálnak a nagyokkal, egyszerre hallják-látják a kottát, s igyekeznek csatlakozni, s menet közben, zenélve válik egyre ismerősebbé a kotta.