Beszélgetés
Deák Ágnes hegedűművész-tanárral
– Hét és fél éves koromban kerültem a Zeneakadémiára
Gábriel Ferenc növendékeként, és 13-14 éves koromtól Weinernél kezdtem kamarazenei
tanulmányaimat. Akkoriban ő tanította a zongorás és fúvós kamarazenét,
Waldbauer Imre a vonósnégyest. A háború után, amikor Rados Dezső művészképzős
növendéke voltam, folytattam a tanulást Weinernél 5-6 évig, és diploma után még
tovább.
– Milyen
kamarazenei formációban tanult nála?
– Hegedű-zongora szonátával és hegedű, zongora, cselló
trióval jártunk hozzá.
– Ki osztotta
be a kamaracsoportokat és ki tett javaslatot a tanulandó művekre? Választhattak-e
tanárt?
– Bizonyos osztályba lépve kötelező volt a kamarazene
tárgy. Abban az időben kevesebb növendéket vettek fel a Zeneakadémiára, nem
voltak még külföldi hallgatók sem. Weiner volt az egyik kamarazenetanár és
megtiszteltetésnek éreztük, hogy tőle tanulhatunk. Nem szólt hozzá, hogy
ki-kivel játszik, mint ahogy arra sem tett javaslatot, hogy mit játsszunk.
Együtt jelentkeztünk nála a zongoristámmal, Fülep Tamással, akivel a
leghosszabb ideig kamaráztunk. Ő sajnos már nincs köztünk. Mozart, Beethoven,
Brahms szonátáit, Schubert szonatináit vittük órára, erre tisztán emlékszem.
Az akkori Magyarországon a hangversenyek játékidejének
meghatározott százalékát szovjet művel kellett kitölteni. Egyik alkalommal a
Filharmónia által szervezett Fiatal Művészek Matinéján játszottunk. Elvittük
Weinerhez az előadásra kerülő szovjet művet. Megnézte a kottáját, nem szólt
semmit, de az arckifejezése mindent elárult. Majd naivan megkérdezte: „Ezt
maguk miért játsszák?”
– Milyen jellemző vonását emelné ki a tanár úrnak?
Milyen volt a kapcsolatuk vele? A fotókon szigorúnak tűnik.
– Weiner egy
„intézmény” volt. Nem tudom elképzelni, hogy valaki félt volna tőle. Mindenki
mérhetetlenül szerette, tisztelte, csodálta.
„Meg kell tanulni kettősfogást
játszani!”– mondta – akár diplomahangversenyre készülő művészképzősnek is -
például a Beethoven Kreutzer- szonáta első hangjainál. A tanár úr mindig,
mindenben, mindenkivel nagyon igényes volt, nem számított, hogy ki hányadikos.
Megjegyzései soha nem a növendék személyét illették, hanem a zene érdekét
szolgálták. Nem tudom, melyik együttes állt közel hozzá, mert mindenkivel
egyformán bánt.
– Milyen rendszerességgel és hol tanított?
– Minden nap tanított,
hivatalosan délután 5-től este 7 óráig, hétfőtől szombatig a Zeneakadémia
XXIII-as termében. Az órák vége sokszor elhúzódott. A szombat még munkanapnak
számított. A terme nagyobb volt, mint most. Nem mindig került ránk sor az órán,
de egymást hallgattuk, és abból is sokat tanultunk.
- Hogyan zajlott le egy-egy kamaraóra?
– Óra elején
jelentkezett az a csoport, amely elkészült valamilyen darabbal. Leó csípőre
tett kézzel járkált fel-alá a teremben, majd elkiáltotta magát: „Kérem, ez plásztikátlan!” Tiszta
és félreérthetetlen zenei vonalrajz lett volna kívánatos. Ha a zongorista félre
ütött és más harmónia szólt, megkérdezte az osztálytól, hogy mit játszott, és
mi helyett? Ez gyakran előfordult. A harmóniai precizitás érdekében nagyon
kényes volt a pedálhasználatra. „Ejnye, de csúnyán muzsikálnak!”–
dünnyögte, ám nem haragudott, inkább szomorú volt. Előfordult, hogy leseperte a
zongorista bal kezét, amikor az ott felejtette. Ne szóljon más harmónia, ne
lógjon bele a szünetbe se a kísérő szólam, se a pedál! Irtotta a
szólamvezetési, harmóniai, dinamikai pontatlanságokat, a hibás pedálhasználatot
ugyancsak. Jelenjen meg, amit a zeneszerző beírt! A kiadást nem kérte számon,
hiszen nem voltak még urtextek. Többen idézik még tőle, amit sokszor mondott,
ha már elkészült a darab: „és most tegye hozzá a
magáét!” Tehát mindenki adja hozzá az
egyéniségét, valami plusz többletet!
– Kiváló növendékek sora járt hozzá. A kevésbé
tehetségesekből is kihozta a maximumot?
– Aki egy picit is
akart nála fejlődni, abból mindent kihozott. Semmiféle pongyolaságot nem tűrt,
sosem juthatott eszébe, amit sokan könnyedén kimondanak, hogy „Jó lesz az úgy is!”. Mindenki
igyekezett nála a saját képességeihez mérten a maximumot nyújtani.
– Kamarazenészként is fellépett Weiner tanár úr a
pódiumon? Játszott az órákon a növendékekkel együtt?
– Pódiumon tudtommal
soha nem játszott. Órákon gyakran odaült a zongorához és megmutatta a hibás
rész megoldását: „dőljön bele, ráomló
csuklóval játssza!”, de nem
játszhattunk vele együtt. Felállt a zongorától és partneremmel megpróbáltuk
teljesíteni a kívánságát. Zenén kívüli dolgokat, hasonlatokat, egy verssort
vagy természeti képet ő sosem használt. Néha dúdolt, dobolt a zongorán,
vezényelt.
– Milyen általános érvényű zenei igazságokra hívta fel
a növendékek figyelmét?
– Kérlelhetetlen volt.
Megkövetelte, hogy a zene tisztán, érthetően, artikuláltan szóljon. A ritmikai
pontosságra, a plaszticitásra fordított nagy figyelmet. Például egy makacsul
ismétlődő ritmusképlet előadásaink során könnyen pontatlanná vált. Ha ez
előfordult, a növendékkel külön eljátszatta az adott részletet, egy-két
taktuson keresztül, utána pedig az egész 8 illetve 16 taktust. Ha a növendék
ritmusa közben megint bizonytalanná vált, akkor lekopogta, és körülnézve mondta
a többieknek: „eddig bírta”. A kamarazene demokráciájában mindig az vezet,
akinél a vezető szólam van. Szonátában néha a hegedű dallama, néha a zongora
bal- vagy jobb kezének zenei anyaga a kiemelendő. Természetesen a teljes zenei
textura (a többi szólam) ismerete elengedhetetlen igény volt a
kamarazenészeknél. „Ki vele, ki vele!” – mondta gesztikulálva, ha színtelen, sápadt volt egy
belső szólam. Intonációs szempontból sem volt mindegy, hogy a megszólaló
akkordban vezető hangként vagy szeptimként szólalt meg egy hang. Egymásra
figyeljünk, egymásnak adjuk át a szólamokat, ezt hangsúlyozta.
– Meghallgatta a növendékek hangversenyeit?
– Híres volt arról,
hogy nem szeretett koncertre járni. Pontos és alapos elképzelése volt a
művekről és lehet, hogy bosszantotta volna, ha nem egészen azt hallja, amit
megkövetelt. Szász Józsefék (a későbbi Weiner vonósnégyes primáriusa és az együttes
tagjai) személyes, közeli kapcsolatba kerültek vele, sokat játszottak neki,
vonósnégyesük fel is vette Weiner nevét. Talán őket meghallgatta koncertjeiken.
– A zene és a tanítás volt az élete. Kodály, Bartók,
Dohnányi kortársaként élt és dolgozott némi elszigeteltségben.
– Bartókot nem fogadta
el, nem értette. Ezért nem is vittünk neki műveket olyan szerzőktől, akiktől
tudtuk, hogy elhatárolódott. A többiekkel nem tudom milyen volt a kapcsolata.
Agglegényként
megrögzött szokásai voltak. Mikor megkérdezték, miért nem megy el az országból,
azt mondta: „mert a Fészekben tudják, mit szeretek”. Ehhez hasonló anekdoták
seregestől vannak róla.
– Tud valamilyen hobbijáról?
– Az intellektuális
sport híveként szenvedélyesen sakkozott. Rados Dezsővel naponta sakkoztak a
Fészek Klubban, ahova ebédelni járt. Szerette a jó ételeket és a sört.
– Játszott-e Weiner-műveket?
– Sokszor játszottam a
Peregi verbunkost, a Lakodalmast, a D-dúr szonátát, utóbbit a Rádióban is.
Egyszer megkértem, hogy az I. Divertimentót szóló darabként játszhassam.
Kedvesen meghívott a lakására, és adott egy Három népi tánc című darabot (II.
Rókatánc, III. Marosszéki kerengős, V. Csürdöngölő). Ő maga írta át a művet
szalonzenekarra és hozzájárult, hogy bármikor előadhatom hegedű- zongorával.
Ezt a mű-változatot én játszottam így először, és sikerdarabom lett. Nagyon
gyakran játszottam Kínában is. Később ez megjelent nyomtatásban, nem az én
kiadásomban.
– Weiner közreadta Beethoven hegedű-zongora szonátáit
(Zeneműkiadó Budapest, 1962). Kiadása a vonósok hangszertechnikai vonatkozásait
is érintette? Zongoristaként tett javaslatot a
vonások megoldására?
– A súlyos
ütemrészeket mindig lefelé kérte. Én magam nem játszottam nála a Kreutzer
szonátát, de tudom, hogy a II. tétel 2. variációjában a harminckettedek négyes
csoportjában a két kötött hang utáni két külön hangot dobva, kétszer fölfelé kérte.
Így minden harminckettedcsoport lefelé jött ki, a melléksúlyok is az ütemen
belül. Gyors tempóban borzasztóan nehézzé tette ezt az amúgy is kényes helyet.
Nem tudom, hogy elfogadta-e másképp, ha valaki ezt nem volt képes
megvalósítani. Egyébként vonásnembe nem igazán szólt bele, inkább vonóhelyet
állított be. Az évek során annyi növendékkel volt dolga, hogy pontosan hallotta
előre, mi hogyan fog szólni, különösen, ha már a diákot is kiismerte. Ennek
megfelelően mondta a kívánságait. Aztán, hogy az illető mit tudott
megvalósítani a tanításából, az megint más kérdés. Tisztában volt a különböző
húrok jellegzetességeivel, hangszíneivel, a vonós hangszerek adottságaival. „Mozgassa meg!”- mondta a
futamokra és megmutatta. A futam élni kezdett — tempón belül. Tempóérzéke is
csalhatatlan volt. „Itt fafúvók szólnak”, és fafúvókat hallottunk, mikor megmutatta a zongorán
(Beethoven: F-dúr szonáta hegedűre és zongorára, op. 24, I. tétel). Ez
hangszínfantáziájára jellemző.
– Kamarazenén kívül szóló repertoárt lehetett-e neki
játszani? Volt rá példa?
– 1950-ben a lipcsei
Bach versenyre készültem, ekkor volt J. S. Bach halálának 200. évfordulója.
Rados Ferenc kérésére Weiner meghallgatta előadásomban Bach g-moll
szólószonátáját. Tanácsai közül egy dologra tisztán emlékszem hatvan év
távlatából is: „Az utolsó, Presto tétel
3/8-os lüktetése hallhatóbb legyen.”
Itt is a pontosságra ment!
– Tartja-e a kapcsolatot a régi kamaratársakkal,
osztálytársakkal?
– A diploma után Fülep
Tamással folytattam a kamarazenélést, így férjemmel párszor meglátogattuk őt és
családját a későbbiekben is. Nagyon szétszóródtunk a háború alatt és után.
Egy-két kollégával néha beszélek, találkozunk.
1985 áprilisában
tartottuk Budán a volt Weiner-növendékek találkozóját. Rengetegen eljöttek a
világ minden tájáról. Megjelent erről egy könyv[2], amit
mindenkivel aláírattam, aki ott volt, de ez valahogyan eltűnt a sok szép,
értékes autogrammal.
– Végezetül megkérem, foglalja össze a Weiner Leótól
tanultakat!
– Alapos, igényes,
soha nem lankadó részletmunka folyt nála — mindig az egész mű érdekében.
Alázatra, mélységes tiszteletre, rajongó szeretetre nevelt minket a nagy
mesterek és műveik iránt. Arra, hogy e művek érdekében igyekezzünk minél jobban
fejleszteni belső hallásunkat. Pontos kottaolvasásra, stílusra, harmóniai-,
formatani ismeretekre, rész és egész összefüggéseire, tempó, karakter,
hangzásbeli egyensúly, ritmus, dinamika, árnyalatok észrevételére, minél hívebb
megvalósítására tanított, arra, hogy egymásra figyeljünk, „szerények legyünk, mert a zene nagyobb, mint mi” - ahogy Szigeti József mondta. Aztán… ki-ki
képességei szerint… „tegye hozzá a magáét…!”
– Köszönöm, hogy felelevenítette Weiner Leó kamarazene
tanításával kapcsolatos emlékeit. További jó egészséget kívánok a Tanárnőnek!
Zsekov Mónika
[1] Zeneéletünk a jelen évben emlékezik meg Weiner Leó születésének 125.,
halálának 50. évfordulójáról. A tiszteletadás alkalmával a Parlando a nagy zenepedagógus teljesítményére kíván reflektálni
egy, még kiadatlan tanítványi emlékezés közreadásával. A Weiner-tanítványok
utolsó nemzedékét képviselő hegedűművésznő, Deák Ágnes jelenlegi
visszatekintése azonban nem választható el attól a zeneirodalmi kontextustól,
amely az elmúlt évtizedek során Weiner zenepedagógiai tevékenységének
feldolgozására irányult. Olvasóink tájékoztatásaképpen említést kell tennünk
néhány kötetről és tanulmányról, amelyek a magyar zeneirodalomban Weiner
életművének tudományos értékelését célozták. Tanári munkásságának történetével,
továbbá zeneszerzői életművének meghatározó kérdéseivel a Liszt Ferenc
Zeneművészeti Főiskola Tudományos Közleményei című sorozat (szerk.: dr. Kárpáti
János) 2. és 4. köteteiben közölt tanulmányok foglalkoztak. A nagy tanítómester
portréját ötven egykori Weiner-tanítvány emlékanyagának gyűjteménye őrizte meg,
amely 25 évvel ezelőtt, az 1985. évi Weiner-centenárium alkalmával vált közismertté
Berlász Melinda gyűjtése és közreadása alapján, Emlékeink Weiner Leóról címen, a Zeneműkiadó kiadásában. A
Weinerről szóló tanítványi emlékezések az akkoriban még köztünk élő
Weiner-tanítványok elbeszéléseinek és írásműveinek legfontosabb forrásait
tartalmazták, melyek a hazai és külföldi érdeklődés igényére 2003-ban egy
második, bővített kiadásban jelentek meg ismét, a Rózsavölgyi kiadónál (Weiner Leó és tanítványai....Ötven emlékezés
címen, Berlász Melinda gyűjtése és szerkesztése alapján.) A memoárok kiadásakor
a mintegy ezres nagyságrendű Weiner-tanítvány valamennyi felgyűjtött visszatekintését
természetesen nem közölhette a gyűjtemény, csupán egy több szempontú válogatást
publikált. E kényszerű szelektáció következtében még napjainkban is lehetőség
nyílik arra, hogy egy-két Weiner-tanítvány újabb, személyes emlékanyaggal járul
hozzá a már publikált memoárárok összképének gazdagításához. Ez a rendeltetés
ad aktualitást Deák Ágnes Weiner-emlékképének. (A közleményt Berlász Melinda
szakmai gondozásában publikáljuk.)
[2] Emlékeink Weiner
Leóról. Gyűjtötte és szerkesztette Berlász Melinda. Zeneműkiadó Budapest,
1985.