NÉP(ZENÉSZ)EK NAGY TANÁRA

Karsai Zsigmond 90 éves

N

éha igazságos a természet: hosszú életkort engedélyez azoknak, akik méltán rászolgáltak. Közéjük tartozik Karsai Zsigmond, aki október 4-én töltötte be 90. életévét. Aki akár csak egyszer is látta táncolni, örökre megjegyezte nevét s művészetét. Pontosabban, egy szeletkéjét annak a sokműfajú világnak, amelyben Zsiga bácsi otthonos.

Mert Zsiga bácsi ő a pécelieknek, akik készségesen útbaigazítják a kisváros díszpolgára iránt érdeklődőket – s mindazoknak, akik megszólítás-közelbe kerülnek. Alakja egy darab történelem (és földrajz), zene- és művészettörténet – az igazi nagyságra jellemző természetes közvetlenséggel, őszinte barátságossággal. Ráadásul, őszinte átörökítő-készséggel, ami megmutatkozik abban, ahogyan hosszú évtizedek során a legkülönbözőbb fórumokon és intézményes keretek között önzetlen lelkesedéssel osztotta meg tudását az érdeklődőkkel; tanított, túl azon, hogy művészetével önmagában is inspirált.

Táncosként, népművészeti találkozók rendszeres résztvevőjeként, Lőrincréve egykori szülötte nem egykönnyen talált talpalávalót Magyarországon; táncához nem illett a cigányzenekarok játéka, nem járta „feldolgozott” zenére, így többnyire saját füttye szolgáltatta a zenei aláfestést. Amióta Sebő Ferenc Halmos Bélával, majd Székely Leventével autentikus előadásban szólaltatta meg a lőrincrévi muzsikát, gazdag zenei anyanyelvét megannyi közös fellépésük során ismerhette meg az ország, sőt a külföld is. Méltán vált afféle nevezetességgé, „látnivalóvá” – pontozójából Mojszejev koreográfiát készített híres együttese számára. (Érdemes megemlíteni, hogy Kanadában egy néptánc-fesztivál az ő táncáról kapta a Pontozó nevet!)

Karsai Zsigmond nevével zeneműboltban is találkozni; Kiss Lajos nevéhez fűződött a 80-as évek elején a „Lőrincréve népzenéje – Karsai Zsigmond dalai” című kiadvány, amely mintegy negyedszázad gyűjtőmunkájának eredményeképp falumonográfiával felérő válogatást ad.

1989-ben az MTA Zenetudományi Intézete gondozásában megjelent Martin Györggyel közös kiadványuk (Lőrincréve táncélete és táncai címmel) elsősorban a szakma érdeklődésére tartott számot.

Hangzó alakban Lőrincréve hangszeres népzenéjét arról a hanglemezről ismerhette meg a nagyközönség, amely Sebő Ferencnek köszönhető. Az általa összeállított dallamgyűjtemény legszebb darabjait nem népi előadók szólaltatták meg, hanem fiatal művészek játszották újra, a hangfelvételek alapján megtanult autentikus stílusban.

Karsai Zsigmondnak köszönhetően otthonos lett Pécelen a 2000 óta évente farsangkor megrendezett lőrincrévi bál – így a lőrincrévi „táncrend”-et a gyakorlatban ismerhetik meg a „bálozók”.

Visszaköszön Zsiga bácsi alakja a magyar irodalom értékes lapjain, így Lázár Ervin „Zsiga föstő fest” című tündérmeséjében — mert a Népművészet Mestere (2011 augusztusában lesz félszázada, hogy kitüntetés ismeri el hivatalosan e rangját) nem utolsó sorban festőművész. Voltaképp részben épp annak köszönhető, hogy 1942-ben átszökött az akkor Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélybe: a híres nagybányai festőiskolába akart kerülni. Első mesterétől, az újfalusi Székely Mihálytól tudta meg, hogy ha tanulni szeretne, Budapestre kell mennie… Megtette, mindannyiunk örömére.

Időről-időre kiállításokon látható egy-egy válogatás a képeiből; legutóbb, épp a 90. születésnap apropójából, a Pécel Galériában – sajnos, alig egy hétig… Szerencsére, nem kell várni a centenáriumig, hogy a festőművész gazdag életművéből reprezentáns kötet lásson napvilágot – 90. születésnapján már kézbevehette az ünnepelt. Ez az első darabja a Karsai Zsigmond életmű-sorozatnak, amelyet az MTA Zenetudományi Intézete szándékozik megjelentetni.

Lapozgatva a kiadványt (s álmélkodva az 1200-at meghaladó műjegyzék-számon), a muzsikus számára elementáris élményt azok a képek jelentik, amelyeken táncoló magamagát örökítette meg. A tánc ismeretében a kép idő-élményt jelent; nézzük, s várjuk a csodát, hogy továbbmozduljon a jellegzetes pozícióból a láb, továbblendüljön a kar.

Manapság, amikor a revival-mozgalomnak köszönhetően mind többek számára nyilvánvaló, hogy a hagyományt nem „őrizni” kell, hanem épp a folyamatos életben-tartásnak köszönhetően válik a közös élménykincs hagyománnyá, csak hálásak lehetünk, amiért a kutatómunkának köszönhetően s az időről-időre történő felvételek segítségével lehetővé válik, hogy Zsiga bácsi korszakos jelentőségű életművét – unokáink is láthassák.

Fittler Katalin