A zenetanítás során – legyen az iskolai énekóra, vagy
szolfézs – rendszeresen szembesül azzal a tanár, hogy a vokális zene mennyire
furcsa a diákok, növendékek számára. Bár a mai divat szerint rengeteg zenét
hallgatnak (a minőséget és a „hogyan”-t ne firtassuk), ha művészi
tolmácsolással találkoznak, az bizony mosolyra fakasztja őket. Szintén ne firtassuk,
hogyan jutottunk el addig, hogy a diákok nagy része életében nem hallott még
egy dalt vagy áriát. A zenetanítás másik sarkalatos pontja – ha túljutottunk a
zenetörténet nagy részének tárgyalásakor – a kortárs zene (vagy nem is annyira
kortárs) megismertetése.
Harminc
évvel ezelőtt még ismerték a gyerekek az Aida győzelmi indulóját, a Szózatot,
Bánk második felvonásbeli áriáját az orosz mozgalmi dalokkal együtt, manapság
egy népdalra is rácsodálkoznak, milyen szép. Az iskolán kívül szinte már nincs
közös éneklés, csak az éppen „menő” számok hallást rongáló dübörögtetése,
füldugóval, ami megint csak a közös élmény rovására megy.
Valamifajta
megoldást mégiscsak kell találnia a tanárnak, hogy kissé közelebb hozza a
gyerekeket a vokális zenéhez, ez bonyolultabb az általános iskolákban, és a
középiskolákban, kétségtelen, hogy a szolfézsórákon a zenehallgatásra nagyobb
tere nyílik. Két kiadványra szeretném felhívni a figyelmet, mindkettőn vokális
zenét hallgathatunk, az egyiken Jane Bathori énekel francia szerzők dalaiból, a
másikon a hazánkban is többször szerepelt Chanticleer énekegyüttes. Egyik lemezen
sincs a hivatalos tananyag által előírt művekből, ízelítőnek azonban érdemes válogatni
a felvételek közül.
Az amerikai
Dawn Upshaw Roussel, Honegger, Milhaud, Satie, Koechlin, Ravel, Debussy és
Dutilleux dalaiból állította össze Hommage to Jane Bathori című lemezét, Jérôme
Ducros közreműködésével halljuk az igazán különleges atmoszférájú, a XIX-XX.
sz. fordulójának stílusjegyeivel élő rövid darabokat, mélodie-ket. De ki is
volt az, aki előtt Dawn Upshaw így fejezi ki tiszteletét?
* * *
Jane Bathori (Jeanne-Marie Berthier, 1876-1970)
mezzoszoprán neve feledésbe merült, pedig a tizenkilencedik század végének,
huszadik század elejének rendkívül izgalmas hangzásvilágú francia vokális
zenéjét tolmácsolta. A zongoraművészi diplomát szerzett hölgy az éneklést
választotta, Nantes-ban mutatkozott be operaénekesként, nem sokkal később a
milánói Scalába szerződtette Toscanini. 1917-ben a Théâtre du Vieux-Colombier
igazgatója lett. Az 1920-as évektől sorra mutatta be a Hatok és a többi francia
szerző, Ravel, Honegger, Debussy dalait. A második világháború után tanított,
énekesi karrierje zárása után zongorakísérőként tevékenykedett, két könyve jelent
meg az éneklésről. 1904-ben két óra alatt tanulta meg Ravel Shéhérazade-jának
egyik szerepét, a kiírt énekes indiszponáltsága miatt. Argentínában is élt,
ahol a francia zenét népszerűsítette. Hosszú élete – 93 évig élt – sokak
számára példaértékű.
A lemezt
hallgatva egészen különleges, megejtően intim, érzelmekben gazdag világ tárul
elénk. Ha az impresszionista stílusjegyeket mutatja be az ember, általában Debussy
zenekari műveiből válogat, ahol a hangszíneknek igen kiemelt szerep jut. A
kilenc szerző dalai közül talán Honeggeré az a néhány miniatűr, amit ajánlhatok
órára, nem titkoltan azért, mert egy-két percet ki tudunk szorítani, a
különböző karakterű dalok közül pedig az osztály/csoport hangulatának
megfelelőt választhatunk. Erik Satie dalai is rendkívül izgalmasak, egy más,
kissé szarkasztikus, gunyoros világot tár elénk, erre is érdemes felhívni a
figyelmet.
Jérôme
Ducros nagyszerű zongorista, a szerencsések megbizonyosodhattak erről Philippe
Jaroussky 2009-es márciusi, zeneakadémiai koncertjén. Ducros rendkívüli módon
képes érzékeltetni a játékos hangulat mellett a nagyon mély érzelmeket, a befelé
forduló lelket. Ducros pianói csodálatosak, a halk tartomány minden szegletét
bejárják, rendkívül szépen fejezi ki a hangokkal ezt a csodálatos zenei
korszakot. Rengeteg múlhat egy jó zongorakísérőn, egy-egy visszatartott
belépés, vagy apró hangsúly, a kellő helyen használt agogika jól megfogott
lezárás egy egész dalt a magasba emelhet. Az órán megemlíthetjük, mekkora
szerepe van az egyenrangú partnernek, a kísérő szó nem a megfelelő, de nincs
jobb rá.
A lemez
koncertfelvétel, annak inkább előnyével, mint hátrányával. Az atmoszféra
megteremtése, a közönség reagálása egyes dalokra (nevetés, taps a ciklus közben,
köhécselés) közelebb hozhatja a hallgatót egyrészt a koncertek hangulatához,
másrészt a dal intim műfajához, harmadrészt ehhez a nagyszerű, franciák által
fémjelzett korszakhoz. A lemezt a magunk gyönyörűségére is érdemes beszerezni.
A másik
kiadvány zenei anyaga talán könnyebben megfogható a fiataloknak, négy zenei
korszakból találunk műveket, és a könnyedebb hangzásvilágot is megismertethetjük.
A Grammy-díjas Chanticleer férfiénekesekből áll, ez már önmagában izgalmas a diákoknak,
ha elmondjuk, hogy a szoprán szólamot is férfiak éneklik.
Andrea
Gabrieli gyönyörű motettája a vokálpolifónia mellett a férfikórusok gyönyörű
hangzása miatt is érdekes. Hasonlóan izgalmas a XIII. században élt Alfonso X
de Castille műve, az egyre dúsuló és ritmikusabbá váló zenére jó példa, eleinte
ütőhangszerek nélkül (nem csak a dob képes feszültséget teremteni), majd a
középkorban előszeretettel használt csörgőkkel, egyéb hangszerekkel.
Érdekes
módon a reneszánsz korszakban a kórusműveket írták át hangszer-együttesekre, a
Chanticleer viszont egy zenekari Mahler-dalt, mely csodálatos, olyan gyönyörű
és magas hangokat hallunk, hogy az szinte felfoghatatlan, talán ez az egyik
darab, amit órán is feltehetünk. George Gershwin Summertime-ja szintén minden
bizonnyal szép perceket szerezhet ebben a feldolgozásban is, ahogy a záró szám,
egy spirituálé is.
Michael
Glynn Agnus Dei című műve igazolja azt, hogy az egyházi zene milyen átalakuláson
ment keresztül az utóbbi időkben. A szerzők keresik a szép, de mégis különleges
hangzást, itthon többek között Gyöngyösi Levente, Kocsár Miklós vagy Orbán
György művei is ezt az irányt követik.
Sok érdekes
és fontos dolgot figyelhetünk-figyeltethetünk meg a két lemez kapcsán, talán az
a néhány perc, amit erre szánunk, bőségesen megtérül.
Lehotka Ildikó