Hollós Máté: ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

LISZT „ÓH, TE MENNYEKBŐL VALÓ” DALÁNAK

HÁROM VÁLTOZATA

Ezúttal a zenei éremművészet különös megnyilvánulását vesszük szemügyre: a kompozícióvariáns írását. Nemrég jelent meg egy CD Liszt Ferenc olyan dalaival, amelyeket azonos szövegre különböző pályaszakaszaiban újra meg újra megkomponált. Lássuk az egyik legérdekesebbet, a Der du von dem Himmel bist (Óh, te mennyekből való) című Goethe-vers 1843-as, 1856-os keletű és 1860-ban közzétett változatát. Mivel a három kotta 12 oldalnyi nyomtatott terjedelme messze túlnőné lapunk lehetőségeit, csak részleteket közlünk, remélve, hogy az Olvasó megkeresi majd a teljes műveket. A vers Dóczi Lajos fordításában:

Óh te mennyekből való,

Szenvedőt vigasztaló,

Ki, hol szív kétszerte szenved,

Kétszeresen adhatsz enyhet.

Mikor lesz mind ennek vége?

Sok e kín és élvezet.

Édes béke,

Jer, jer, töltsd el keblemet!

Az első változat kottája 6 oldalon 67 ütemet, a másodiké 4-en 53, a harmadiké már csupán 2 lapon ám 54 taktust tartalmaz. Az első két kompozíció közeli rokona egymásnak, a harmadik testvér vonásai már csak nyomokban emlékeztetnek ezekéire.

Azért nevezhetjük a művariáns alkotását az éremművészet sajátos megnyilvánulásának, mert a zeneszerző visszanyúl a témához, s vagy új szempontból tekint rá (mint harmadik dalunknál), vagy a régi megközelítést csiszolja, árnyalja (mint a középső esetben). Festészetben gyakori, hogy egy-egy képnek szinte sorozatban készülnek változatai: nem vázlatai, hanem egyenértékűen kimunkált alkotások, a zenében azonban ritka az ilyesmi.

Az Auguszta hercegnőnek ajánlott eredeti dal 8 ütemes zongora bevezetőben exponálja a diatonikus váltóhangos sóhajmotívumot. A harmónia alapját adó kromatikus váltóhangot vastag oktávák dörmögik. 13 évvel később a már 45 éves Liszt árnyaltabban hallja ezt: az oktávot dallamszerű felugrássá lazítja. Iménti festészeti hasonlatunkkal élve: markáns sötétebb szín helyett itt pasztellesebb, rajzosabb, világosabb árnyalatú az azonos alakot ábrázoló kép. S itt már a bevezetésre elég Lisztnek 6 ütem.

Az énekszólam belépésekor szinte azonos a két változat, de míg az elsőben helyenként a zongora akkordfelbontásai szekundok sötétebb színeibe mártják az ecsetet, a második verzió nem él ezzel, a harmóniát szabadabban lélegezteti. Az énekben pedig elmarad a kromatikus szenvedély fiatalkori megnyilvánulása. Itt a továbbiakban is lenyes az ifjonti hévben megkívánt magasságból és recitálásból, s megint a zongora oktávjai sugallta „orkesztrációból” is. Az „Édes béke” megszólítás előtt többütemes lázas szenvedélyt hagy el, hogy az E-dúr darab tetőpontján G-dúr harmóniai foglalatában már szinte bölcs egyszerűséggel hozza a sóhajmotívumot, felmutatva, hogy az már a kezdetektől ezt a tartalmat hordozta. Az első megzenésítés bővebben s drámaibban adagolt mondandóját a másodikban visszafogottabbra faragja. Mondják: a zeneszerző legfontosabb munkaeszköze a radír. (Későbbi nemzedékeknek, amelyek már nem értik e forgácsolódva szemetelő gumidarab funkcióját: a delete gomb a számítógép klaviatúráján...) Ezt használja Liszt a második dalfogalmazványban mind formai mind pedig hangszerelési-hangszínbeli átalakításaiban.

A legérdekesebb azonban az utolsó változat. Sehol a sóhajmotívum. Sehol a kromatikus nyolcadok izgalma, tizenhatodok villódzása, triolák hömpölygése. Az azok által elregélt, elpanaszolt „mondanivalók”. Akkordok „némajátéka” ez. Marad az E-dúr, s marad a dominánson indulás. De a sóhajmotívum kvartot felugró gesztusa helyén a „mozdulatlan” akkordok „mimikája” áll. A domináns szeptimből a harmadik fok lágyságába hajlásé. A harmadik fok helyén annak leszállított basszusára épülő robusztus tercrokon (G-dúr) hangzaté, amely egyszerre idézi elénk az azonos alapú (e-) moll hangnemet, s az „édes béke” G-dúrját – ez a tartalom, ez a jel azonos a három dalban. S egyszercsak feltűnik, hogy a korábbi dalok 3/4-es lüktetése helyén 4/4 áll. Ugyanakkor a dallam átmentődött, sőt új színt kap a zongora bal kezében egy közjátékban. Még a dallam kromatikus váltóhangjai is átköltöznek ide, a zongora paraván mögül kiszűrődő dallamalakzatába. A dal lezárása már Liszt öregkori – vagy legalábbis azzal azonosított (hiszen e dal komponálásakor még kevesebb, mint 50 esztendős!) – stílusának jellegzetességét: visszafogottságát, csendességét mutatja föl.

A III. és az I. fok ingamozgásában a nyitó akkordok V. szeptim – III. fok ringása tükröződik.

Hány zenei arca lehet egy költeménynek? Nemcsak az mutatja meg, hogy különféle szerzők más-más korban, vérmérséklettel mit tárnak föl belőle. Hanem az is, hogy egyazon komponista különböző életkorban, hangulatban mit hall ki, mit hogyan tart fontosnak megjeleníteni a versből. Aki pedig már kísérletezett azzal, hogy egyetlen vers különféle megzenésítéseiből formáljon ciklust, tudhatja, mennyi mindent kínál a szavak költői világa a hangokból formálható poézisnek. Hiszen mi más a megzenésítés, mint a poéta mondandójának értelmező tolmácsolása a zene nyelvén? Persze, úgy, mint egy jó versfordítás, hogy benne van az eredeti, de átszűrve a fordító költészetén. Liszt az a szerző, aki tudja, mit kell hozzátenni egy dalban a vershez, hogy az ne olyan legyen, mint a turista fényképe egy házról vagy növényről, hanem fotóművészeti alkotás. Sőt, többször, többféleképpen megteremti a kapcsolatot a sugalló és a sugallt művészet között. Ahol sugallat van, ott nincs határa a fantáziának.