Liszt Ferenc három zongoraátirata
Sorozatszerkesztő: Zsoldos Mária
|
L |
iszt Ferenc korának nemcsak egyik legjelentősebb
komponistája és legnagyobb zongoraművésze volt, hanem a zenekultúra egyedülálló
terjesztője is. A XIX. században még nem létező hanglemezt, rádiót
helyettesítendő, zongoráján szólaltatta meg azokat a műveket, amelyeket
értékesnek, megismertetésre méltónak tartott, legyenek azok halott zeneszerzők
művei, vagy élő kortársak alkotásai, származzanak bármely országból,
tartozzanak akármilyen stíluskörhöz, sőt műfajhoz. Az első három szempont
kielégítése elsősorban ragyogó zenei értékítéletet és az újra való különleges
fogékonyságot feltételezett, ami nagy ritkaság, de elméletben, nemcsak
Lisztnél, másoknál is elképzelhető. Az eredetileg is zongorára írott műveken
való túllépés azonban csak azáltal volt lehetséges, hogy Liszt a dalt, a
szimfóniát vagy az operát szuverén költő módján
áttegye zongorára, s ehhez a műbe való maradéktalan behatolás éppúgy szükséges
volt, mint a két zongorázó kéz mindentudása és mindenhatósága. Ennek kétféle bizonyítéka
is van. Egyrészt bizonyíték az a tény, hogy ezeknek az átiratoknak a
megszólaltatására Liszt zongorájának elhallgatása után mindmáig csakis a legnagyobb
virtuózok mernek vállalkozni. Másik bizonyíték, hogy ezek az átiratok ma is
sajátos, Lisztre és a művek szerzőire egyaránt különleges fényt vető zenei
kommentárok, amelyeket nem tett feleslegessé, időszerűtlenné a hanglemez és a
rádió sem.
Írásom
egyetlen forrásműfajjal, az operafantáziákkal foglalkozik a tudományosság
igénye nélkül, de időrendben tárgyalva azokat. 1835-36-ban keletkezett a
Lammermoori Lucia, 1841-ben a Don Juan és 1882-ben a Simon Boccanegra átirata.
Liszt mind a hármat Reminiscences-nek, tehát emléknek nevezi. Vajon, miért?
Donizetti Walter Scott 1819-es
regényéből készült 1835-ös operájából egyetlen szám, a híres sextett ragadta
meg a fantáziáját a második felvonás végéről. Átírt ugyan egy indulót és egy
cavatinát a Lammermoori Luciából, de ezeket nem fűzte össze a sextettel, az
megmaradt különálló emléknek. A feldolgozás hűséges az eredetihez, megőrzi egy,
de inkább két eredeti dallam rajzát, a harmóniákat, alkalmilag még a kísérő
figurációt is. Mindössze egy rövid rögtönzésszerű bevezetéssel fejeli meg és
néhány záróütemmel egészíti ki. És persze Liszté az a sok száz hang, amely a
vokális remekműből virtuóz zongoradarabot teremt.
Előadóművész
karrierje csúcsán, 1841-ben írta Liszt a Don Juan reminisztenciát, 1843-ban
mutatta be és 34 év múlva készítette el átiratának kétzongorás változatát.
Liszt három részt emel ki Mozart művéből.
Az egyik az operában a kormányzó megjelenéséhez kapcsolódik, tehát a
számonkérő emberfeletti erőt jelképezi. A másik kiemelés Mozart Don
Giovannijából, az első felvonás duettinója, Don Giovanni és Zerlina A-dúr kettőse. A harmadik – és a számozás ez esetben a Liszt
átirat felhasználási sorrendjét is jelenti – az úgynevezett pezsgőária. Liszt
hivatkozása Mozartra és a hivatkozások sorrendje kommentárral ér fel. Mind a
három részlet a címszereplő hősre vonatkozik, de nem Mozart értelmében, ezért
nem tartja meg Liszt a Don Giovanni címet, hanem az európai kultúra Don Juan
jelképének értelmében általánosít. Ez a reminisztencia tehát csak tematikus
anyagában Mozarté. Koncepciójában, hangjában, szerkezetében Liszt saját
alkotása.
A Simon
Boccanegrát Verdi 1856-57-ben írta, 25 évvel később Boitóval átdolgoztatta a
librettót és 1881 márciusában közönség elé vitte műve végleges verzióját. Liszt
átirata mindössze másfél évvel későbbi, 1882 decemberéből származik. Ez már nem
1840-es évek átiratainak módján virtuóz, stílusa jelzi, hol tart Liszt saját
zenéje ezekben az években. A Boccanegra Lisztet inspiráló részletei a
következők: az előjátékot pótoló 26 bevezető hangszeres ütem, majd a második
felvonás kíséret nélküli zárókórusa, a harmadik és egyben utolsó forrás az
operát záró, az élettől búcsúzó Boccanegra áldása. Feltűnő a kiválasztott
részeknek a Verdi műben és a Liszt átiratban azonos funkciója. A három részlet
kiválasztása nem nélkülözi a summázat jelleget sem. A
prológ Boccanegra felemelkedésére emlékeztet, az induló a XIV. század és a
risorgimento képviselője, míg a zárás a humánus mondanivaló és a címbeli hős jellemzése.