Miért szép a
magyar népdal?
Tihanyi
Lászlónak
|
A |
népdal – népzene szavak ismerete
elkerülhetetlen azok számára, akik zenét tanítanak. Vajon értjük-e, tudjuk-e pontosan
mit is jelentenek ezek? A népzene szó
összetevőinek meghatározása talán segít.
A zene – muzsika
rokon értelmű szavakat nap, mint nap használjuk, öntudatlanul rámondjuk olyan
auditív ingerekre, melyekben valami rendszert vélünk fedezni. Furcsa, de a
használatban lévő nyomtatott zenei lexikonok nem ismerik ezeket a kifejezéseket,
használják, de nem magyarázzák őket. A Victor Hugónak tulajdonított, kétségkívül
találó mondás: „amit nem tudunk
elmondani, de elhallgatni sem” talán közelebb visz az igazsághoz. A nép kifejezés magyarázata is más és más,
ha szociológiai, ha közgazdasági, vagy ha néprajzi szempontokból nézzük. Nekünk
a néprajzira van leginkább szükségünk, mely szerint „a nép a néprajz központi kategóriája”[1].
Olyan népcsoport, mely nemcsak az életszükségleteihez szükséges javakat
(lakhatás, élelmiszer, ruházat), de a kulturális igényei kielégítéséhez kellő
formákat is maga teremti meg önmaga számára. Másképp fogalmazva a javarészt
falvakban élő parasztságot, az őket kiszolgáló kisiparosokat, pásztorokat,
halászokat jelentette.
Magát az összetételt – népdal - népzene – szintén
sokféleképpen magyarázták az idők folyamán, a népdal zenei anyanyelvünk, a népdal az, amit „sokan és sokáig énekelnek[2]”-től a „magyar falu művészete, elsősorban a
parasztságé[3]”
típusú megfogalmazásokig sok mindennel találkozhatunk. Fogadjuk el, hogy
nehezen körülírható és állandóan változó kategóriákról van szó – és még nem
beszéltünk (mert nem témánk) a nemzetközi megítélésről, ahol a kifejezések
tágterű elemzésével és felfogásával találkozhatunk.
Amennyiben elfogadjuk a Néprajzi lexikon nép
meghatározását, talán kimondhatjuk azt is, hogy népzenének nevezzük azt a zenei
anyagot, amelyet az utóbbi bő évszázad alatt a kutatók hanghordozókon és
kottában a MTA archívumában rögzítettek, összegyűjtöttek, és amelynek
mennyisége jelentősen nem fog már növekedni.
Mindemellett szükségesnek tartom megemlíteni, hogy e
fogalmak (népdal, népzene) ma már halott kifejezések, hisz a népzene befejezte
életét. Az, hogy ma mégis használjuk, már egy más világba – és más tanulmányhoz
– vinne el minket. A népzene létének feltételei a névtelen alkotón és a
rögzítés nélküli terjedésen kívül a folyamatosság, kiválasztás és a
variabilitás[4],
melyek közül mára jószerivel egyik sem él, talán csak az első kettő, az is
változott formában. Variabilitásról nem beszélhetünk, hisz éltető közege, a
magyar falu parasztsága már nem létezik. A népzene funkciója azonban
változatlan: kommunikáció és zeneszolgáltatás[5].
A népzenét, mint tantárgyat közel 70 éve tanítják a magyar
zenei felsőoktatásban. Kodály kezdeményezte és tanította is sokáig. E tantárgy
neve eredetileg magyar népzene volt,
a jelző egy idő múlva kikopott mellőle. Pedig a valóságban csak erről van szó,
összehasonlításról, vagy más népek zenéjének megismeréséről nemigen lehet szó
az igen szűkre szabott órakeretek között – vagy csak érintőlegesen. Miután a felsőoktatási
intézmények a felvételiken megkövetelik bizonyos számú magyar népdal ismeretét,
jogossá vált e kívánalom: a zenei szakközépiskolák is vegyék be tanterveikbe a
népzene alapszintű oktatását. Magával a népzenekinccsel pedig már az óvodában
kezdenek ismerkedni a magyar gyermekek. A nagy többség népdalkincse meg is áll
a 8. osztályig elsajátított daloknál, mely repertoár az elmúlt kb. 40 évben
szinte semmit sem változott. (Van ennek jó oldala is: ha összejön pár ember,
ugyanazt a kb. 10-20 dalt fogja énekelni, ha egyáltalán énekelni fog.)
Írásom címében állítom: a magyar népdal szép. Szép, mert
míves, patinás. És elgondolkodtató, teszem hozzá.
Vegyünk néhány példát. Gyakorló zenei felvételiztetők a
tanúim: ha egy hallgatótól magyar népdalt kérünk, az első három leggyakrabban
választott dal között ott van a Hej,
Dunáról fúj a szél kezdetű dunántúli dallam, a Tavaszi szél vizet áraszt „újra” folklorizált, azaz romlott és átértelmezett
változata és az igen nehezen intonálható Hull
a szilva a fáról erdélyi dal mellett. Az esztétikai érték problémáját
közelítsük meg a szövegtartalom felől.
Hej, Dunáról fúj a szél,
szegény embert mindig ér, Dunáról fúj a szél
Ha Dunáról nem fújna, ilyen
hideg nem volna, Dunáról fúj a szél.
Mi is a baj ezzel? Azon
túl, hogy a gyerekek felületesen rendszerint „szegény ember mindig él”-t mondanak (bele sem gondolva a
képtelenségbe), van más baj is. Ez a dal nem tipikus. Mégis leggyakrabban ezt
tanítják, hisz szövege (ebben az elferdített, átírt formában) semmi
problematikust nem tartalmaz, nem kétértelmű, nem kelt szexuális képzeteket,
stb. Ám a dal hat- vagy kétsoros, ami a magyar népzenében igen ritka. Igaz,
hangsora pentaton, reális kvintválasza pedig könnyen megmutatható.
Ha megnézzük (meghallgatjuk) eredeti szövegével, máris
kinyílik egy olyan világ kapuja, mely a dalt jól értelmezőt nemigen hagyja
nyugodni:
Hej, Dunáról fúj a szél,
feküdj mellém majd nem ér, Dunáról fú a szél
Nem fekszem én kend mellé,
úgysem löszök a kendé, Dunáról fú a szél.
Ha a hagyományos la-pentaton
hangsort színezve, emelt dóval és szóval énekeljük, a dal táncra sarkall,
ismétlést kíván és megelevenedik. A hozzáférhető eredeti felvétel előadója
férfi, aki el is játssza a történetet: megismétli a versszakot, és a második
fél dallamot kissé halkítva, mintegy huncutsággal, kacérsággal énekli. Fel
lehet erre hívni a tanulók figyelmét!
Másik gyakran énekelt dalunk a Gerencséri utca kezdetű népdal. Nincs olyan zenetanár, akinek ne a
kis szext tanítása jutna róla eszébe. Háromszor is megjelenik benne a magyar
népzenében egyébként ritka hangköz, jól lehet vele illusztrálni azt. Figyeljük
azonban a szöveget:
Gerencséri utca, Egyet szakajtottam,
Végig piros rózsa, El is
hervasztottam,
Szállj le kocsis az
ülésről, Gerencséri leányokból
Szakajts egyet róla. Egyet
választottam.
Általában középgyors giustóban énekeljük, mintegy vidáman
utasítjuk a kocsist a rózsa szakajtására. Miről is van itt szó? Tisztáztuk,
hogy a népdal „alkotója” a parasztember. Vajon mikor utazik a paraszt életében
úgy, hogy kocsis is van ott? Mikor van ilyenre lehetősége? Szinte soha. Illetve
van három ilyen nevezetes alkalom: mikor keresztelni viszik, ha a temetőbe
kísérik és esküvőre menvén. (Az első két említett esetben nem nagyon utasít:
még vagy már…) Tehát esküvőről lehet szó. A rózsa szakajtása a népdal szimbólum
rendszerében egy szerelem kezdete, annak jelképe. Ha ő most újat akar szakítani
vagy szakíttatni…. Magyarázat a tragédiára a második versszak. Énekeljük csak
el! Valószínűleg halványodik a büszke giusto. És még nem beszéltünk arról, hogy
valós-e a dalban variálva meglévő visszatérő sorszerkezet, vagyis valóban új
stílusú-e?
A magyar népdal szövege általában egyetlen gondolatot
tartalmaz, néha pusztán jelképesen, máskor konkrétan, de igen gyakran e kettő
együtt szerepel. Ezeken belül vannak egyértelmű és több belegondolást igénylő
képek. Íme, példának egy felvidéki lakodalmas dal:
Meguntam már hozzád járni Hidat fogok csináltatni
Sáros patakon át járni Azon fogok hozzád
járni.
Mi is az a sáros
patak? Mi is a híd? A dal
lakodalmas volta segít: rossz a megpecsételetlen együtt járás, házasodni kell,
hogy a szerelem is tető alá juthasson.
Sorolhatnánk a példákat, szinte minden dalszövegben
megtalálhatjuk azt a totális szemléletet, amely a világot egységben látja, a
részben az egészet, így az értelem a földitől, a valóstól a lelkiig,
szellemiig, átfogja a mindenséget. Mai világunkban, a mediális kommunikáció
országlása idején is van tartalma ezeknek, hisz a legmélyebb emberi érzéseket
érintik. A népdal sosem szól másról, mint fontos és jelentős dolgokról. A
magyar népdal repertoárban igen kevés a csakis mulatós, csakis jelentéktelen,
szavakon nyargaló vagy szójátékos elemet tartalmazó szöveg. Az efféle népi
abszurdra gondolok, mint: Pap Vendelnek
nincsen orra, Házasodik a tücsök, stb. A mégannyira jelentéktelennek tűnő
kép is jelentéssel bír, amire figyelni kell. S a magyar ember mulatása során
úgy válogatja a dalait, hogy azok szövegei éppen azt az érzést ábrázolják, mely
rá akkor éppen jellemző. És ezek a szövegek valóban kettős értelmet hordoznak.
De sosem kétértelműek. Nagyon is egyenes és világos a mondanivalójuk. Csak oda
kell figyelni, beléjük kell bújni, át kell érezni őket.
Miért is tanítunk ma, a 21. századba ilyen elavult, elmúlt
dolgokról szóló dalokat, egyáltalán egy meghalt kultúrát?
Óvatosan kockáztatom meg: népdalt igazán csak a serdülőkor
vége felé lehet tanítani. Másképp fogalmazva: éppen akkor jön el az ideje az
addig megtanult dalok tudatosításának, önmagunkra vonatkoztatásának. Amikor
megértik a képeket, érzik, nemcsak mondják a szöveget. Ki kell használni a
14-18 évesek nyitottságát erre. A felsőoktatásban pedig gyönggyel kirakott
köveken jár a népzene tanár, hiszen a hallgatók akkor élik igazán a népdal
életét. Akkor szeretnek, akkor hagynak, hagyatnak el, ilyenkor változtatnak
lakhelyet – szerencsére ma már nem a harctérre menvén.
Praktikusan a zenetanításnak azért kell, hogy része legyen
mindez, mert a népdalokon keresztül könnyedén megmutathatók, megértethetők
bizonyos zenei jelenségek. (Hangsorok, kvintválaszok, ritmikai jelenségek,
stb.) A zene kommunikációs funkciójával illusztrálni tudunk bizonyos zenei
előadói jelenségeket (tempóválasztás, előadásmód, stb.). Jó a népzenére
táncolni, de legalábbis ritmust improvizálni vagy ostinatót ütni. Szövegén
keresztül egy letűnni készülő világot ismertethetünk meg és tarthatunk fenn, ha
megmagyarázzuk a szavak jelentését, a dalban leírt jelenségeket. Fontos és
gyakran emlegetett téma a hagyomány „ápolása” – mely szó furcsa képeket
ébreszthet a vájt fülű emberben: kit is kell ápolni? beteg-e a hagyomány? Maga
a hagyomány, annak tartalma állandó, rögzített formáját archívumokban őrzik,
így változatlan és örök. De hogy miként élünk vele, mire használjuk, már több
kérdést is fölvet. Sebő Ferenc mondatai irányadóak lehetnek: „…nem a kultúrát, nem a népzenét kell
megmenteni, hanem magunkat. Nekünk van szükségünk ezekre a csodálatos kommunikációs
eszközökre, hogy könnyebben, bölcsebben és boldogabban élhessünk.[6]”
A mai zenetudomány nagy
vitái között tarthatjuk számon az etnomuzikológia újraértelmezését. „Talán megszoktuk az évtizedek során, hogy a
népzenével mint élő valósággal foglalkozzunk, s mivel a legtöbb vidéken ilyen
már nem található, témául vagy a még élőnek tartott egzotikus zenék
kínálkoznak, vagy a népzenepótlékokhoz menekül a kutató. Holott éppen a népzene
kihalása lehetne egyik indítékunk arra, hogy történeti jelenségként
tanulmányozzuk virágkorának dokumentumait.[7]”
Főleg nyugati és
amerikai kutatók hajlamosak az etnomuzikológia tárgya és a világzeneként
jegyzett jelenség közé egyenlőségjelet tenni.
A hagyomány értelmezése is új utakat kíván, más ma, mint
régen volt. A világzenének nevezett (népzenei alapú, népzenei témákat
feldolgozó, populáris, széles körben jól értelmezhető zenei sémák mentén
gondolkodó, de az alkotó személyes művészi jegyeit is magán hordozó zenei
műfaj. FA) jelenséget tehát egy újfajta hagyománynak tekinthetjük, mely ellen
tenni nem lehet – de nem is kell. Kétségtelen, hogy az ún. „tiszta források”
ellenében működik, szennyezi őket, ám képes új és új kapuk kinyitására is az
összefüggések megláttatásával.
Van azonban még valami,
ami miatt a népzenére érdemes figyelnünk. Mindannyian érzünk valamit, ha
kalotaszegi muzsikát, felvidéki lakodalmast vagy moldvai balladát hallgatunk.
Ilyenkor nemcsak tudjuk, de a bőrünkön tapasztaljuk: magyarok vagyunk. Együvé
tartozásunk sarokkövei ezek a művészeti remekek, melyek hallatán máshogy ver a
szívünk. Kodály sem véletlenül választotta nagy reményekre jogosító
zeneoktatási metódusa alapjául a magyar népdalt. Hiszen választhatott volna a
zeneművészet remekei közül is példákat, netán maga is írhatott volna minden
tanítandó zenei jelenségre megfelelő tandalt vagy dallamot. Dobszay László
mondta el azt is – sok egyéb igazság mellett – miért pont a magyar népdalt
választotta. Mert szép. Nagyon szép!8
Szép, mert igaz, és mert őszinte – tehetjük hozzá. Mert messze, nagyon messze
van tőle minden előadói, színpadi vagy egyéb mondvacsinált attitűd. (Csoóri
Sándor egyik írásában párhuzamba állítja egy népies műdal és egy magyar népdal
mondanivalóját, társadalmi hátterét.9
Következtetése filozófiai magasságokig jut: szép,
mert igaz.) És nagyon messze van tőle minden anyagi haszon reménye. (Gene
Shay, a philadelphiai (USA) Folk Festival társ-alapítója így határozta meg a
népzenét egy 2003-as interjúban: „In the
strictest sense, it's music that is rarely written for profit”. (A legszigorúbb
értelemben: ez az a zene, mely ritkán íródik a profitért!”). Mert végszükségben termett, mikor a belső erő
nem bírt már magával: és dallammal, dalban jött elő, keresetlen, mégis nagyon
is kimódolt szavakkal. Mert az élet nagy kérdéseiről: az elhagyásról, a halálba
menésről, a katonaságról, az édesanya szeretetéről, a szerelmes dicséretéről
szólnak. Mert a szavakkal nem lehet dobálózni, hisz a szótagszám és a keretek
végesek és behatároltak: mi ezt így szoktuk meg és így szeretjük, így értjük:
négy rövid sorban.
A magyar népdal szép. Szép nekünk, magyaroknak. Szép
másoknak is, vagy azért, mert kuriózum, az övéktől eltérő, vagy, mert olyan
zenei jegyeket hordoz, melyeket valahonnan már ismernek. Alapvetően azonban
nekünk szól. A mi belső húrjainkat pendíti meg. De nem biztos, hogy ösztönösen.
Kevés az olyan ember, aki erre önmagától ráébred. Általában kell egy összekötő,
egy rávilágító, egy megmutató mester, egy „guru”. Lehet ez barát vagy szülő,
egy táncház vezető vagy muzsikus. De lehet egy zenetanár is, aki megértetheti
tanítványival, hogy aki „meghallja” és „megérti” a népdal üzenetét, egész
életére fel lesz vértezve a percértékű divatirányzatok ellen és olyan fogódzót,
olyan biztos gyökeret, talajt épít ki magának, melyhez élete folyamán bármikor
visszatérhet, amelybe bármikor belekapaszkodhat, és amelytől fontos kérdéseire
bármikor választ kaphat.
Sok eszköz van a kezünkben. Ne hagyjuk ki a lehetőségeket!
Kedves László, egykori
zeneakadémiai társam!
Csodálkozva olvastam a cikked. Nyomtalanul tűntek el Vikár
László népzene órái az életedből?
Nem védem én a magyar népdalt, hisz nem szorul az
védelemre. Akinek van szókincse, kulcsa hozzá, az tudja használni, tud vele
élni. Te – érdekes módon - most másfelé keresed a megoldást áldatlan
zenepedagógiai helyzetünk javításához.
Nem védem Szőnyi Erzsébetet meg Kodály Zoltánt, ők sem szorulnak
rá. Hogy miért az 54-es keltezésű tankönyvből tanul a lányod, azt sem tudom.
Hacsak nem azért, mert nincs annál jobb. Ki írt azóta alkalmasabbat,
használhatóbbat? Nagy munka az ilyen, tudjuk jól. És talán zeneszerzőnek sem
kell lenni ahhoz, hogy belássuk: a két oktáv és 3 hang terjedelmű zenemű népdal
sehol a világon nem lehet, hisz előadásához operaénekesi adottságokra van
szükség. Talán össze kellett volna hozni egy – másfél oktávon belülre, nem
gondolod? És ugyan bizony mit kellene tanítani harmadikos zenei gimnazistáknak,
akik feltehetőleg tizenéve mozognak a zenei írás-olvasás birodalmában, mint egy
ilyenféle rejtvényt: legyen benne
négyféle c-kulcs. Mi a baj ezzel? Egyszer kell csak végiggondolni, utána fejből
megy. Mit kéne nekik tanítani? Hisz a kottát és a violinkulcsot remélhetőleg 17
évesen jól ismerik. Mivel töltse a tanár az időt a szolfézsórákon?
Mi a baj a magyar népi kultúrával? Hol társulnak hozzá
„szalonképtelen, szélsőjobboldali ideológiák”? Milyen fórumokon történik
ilyesmi? Nem kevered össze esetleg a magyar népdalt valami mással? Biztosan
népdal volt az, amiben te napi politikai üzenetet hallottál?
A popzenére alapozott énekoktatás lehetséges buktatóit
vajon számba vetted-e? A popzene alapja egy a miénktől idegen gondolkodás- és
előadásmód. Míg a magyar nyelv – s a zene – alapvetően lejtő, az angolszász
kultúrából jövő zenei nyelv nem feltétlenül. S amennyiben testünknek, úgy
lelkünknek is leghasznosabb a sajátunk. Abban és azzal érezzük magunkat
legjobban, az növel. Legalábbis a kezdeteknél. Később pedig stabil alapként,
táplálékot adó gyökérzetként tart minket, biztonságban.
Mint már sokszor
leírtam, a magyar népi hagyomány megőrzésével nem a hagyományos életmódot
sírjuk vissza. Nem akarunk fateknőben mosni és bő gatyában masírozni a
templomba. De azt a gondolkodásmódot, ami nagyanyáink sajátja volt évszázadokon
keresztül, nem ártana átgondolni és megérteni. Az van ott, ami minket magyarrá
– és nem mássá – tesz. Ami miatt különbözünk egyéb nemzetektől. Ami miatt
tudjuk önmagunkról és egymásról, kik vagyunk, hisz egy helyről jöttünk. Ami
miatt egyfelé nézünk, és egy rugóra jár az agyunk. Globalizálódó világunkban
egyre kevésbé fontosak az ilyen gondolatok, vagy mégsem? Be kell tudni
csatlakozni a nagy kohóba, de az egyéni színeket nem szabad elszürkülni hagyni,
mert hamarosan azt vesszük észre, egyek vagyunk mindenki mással, és lassanként
elfelejtjük, kik is vagyunk valóban.
Sok közhely, frázis elhangzott a népdal színpadra
viteléről, a néphagyomány őrzéséről.
Angol mintára hivatkozol, ahol a kisgyereket beültetik a
nagyok közé. Vajon mi van a magyar néphagyományban? Ugyanez. A kisgyerek
eleinte csak utánozza a felnőttet, majd melléáll. Táncban, hangszerjátékban és
énekben egyaránt.
Hiányolod az új módszereket. Egyik előző cikkemben leírtam:
citera. Nem ismétlem magam. Ezen a hangszeren keresztül az alapoktatásban
kitűnően és élményszerűen lehetne tanítani a zeneelméletet. Nem sokan reagáltak
rá. Itt valóban igazad lehet, egyetértünk: érdekel-e ez valójában bárkit is,
vagy valóban rettegünk a változásoktól?
Nem elvi alapokon kell keresni a kifogásokat. Én magam,
amikor felteszem azt a kérdést egyetemistáimnak, vajon miért is tanulunk magyar
népzenét, kórusban kezdik mondani a közhelyeket: a hagyomány ápolása miatt, a
magyarság megtartása miatt. Erre én csak azt válaszolom, amit cikkeimben is:
meg van az már őrizve, jó kezekben és jó szervereken. Magunk miatt tesszük ezt.
Jó fogódzó, biztos pont ez az életünkben. És mert szép. Zenei nyelven,
esztétikailag megmagyarázhatóan gyönyörű. Érzelmektől mentesen is.
És ugye azt sem gondolod komolyan, hogy van olyan mai
fiatal, akit ostorral be lehet hajtani egy általa egyáltalán nem kívánt
szórakozási formába, a táncházba? Senkit sem lehet. A táncházak maguktól élnek,
általában profit nélkül, egyszerűen azért, mert azoknak, akik ott vannak az jó.
Jól érzik magukat benne ugyanazért, amiért a népdal szép: évszázadok csiszolták
és kontrollálták a viselkedési formákat és a mozdulatokat. Beváltak. És akinek
más a véleménye, az nem megy oda. Természetesen tág és színes a világ, más
kultúrák ajtaja sincs zárva. Megfelelő alapokkal felszerelkezve igenis meg kell
ismerni azokat. De nem kizárólagosan!
Akinek nem dobban meg a szíve a Bartók népdalfeldolgozások
hallatán, aki nem néz a párjára az „a szerelem szélesebb a tenger vizénél”
oktávot el sem érő fordulatánál, nem fogja érteni cikkemet sem. Bizonyára
vannak ilyen felnőttek. De a gyerekek szíve még nyitott.
Adjuk meg nekik az esélyt, hogy tartozhassanak valahová.
[1] Magyar Néprajzi Lexikon
[2] Bartók Béla: Népzenénk és a
szomszéd népek zenéje. in: Bartók Breviárium. Zeneműkiadó, Bp. 1974
[3] A magyar népdaltípusok katalógusa. MTA Zenetud. Int. 1988 Szendrei Janka bevezetője
[4] Brithis Folk Music Revival.
(Cecil Sharp, 1907) in: Grove (The Oxford Dictionary of Music), elfogadva az
IFMC Sao Paoloi kongresszusa által, 1955-ben
[5] Juhász Zoltán: Egy gyimesi furulyás: Timár Viktor. in: A duda, a furulya és a kanásztülök. szerk.: Agócs Gergely. Planétás. Bp. 2001
[6] Amit a néphagyományból tanulhatunk. Interjú
Sebő Ferenccel. (D. Horváth Gábor, Kis Eszter Veronika) Magyar Nemzet 2008.
01.19.
[7] Dobszay László: Az
összehasonlító népzenetudomány tündöklése és lehanyatlása. in: Magyar zene
2010. február
8 Dobszay László: Kodály után.
Tűnődések a zenepedagógiáról. LFZE Kodály Intézete. Kecskemét, 2009
9 Csoóri Sándor: Tenger és diólevél I-II. (Összegyűjtött esszék, naplók, beszédek 1961-1994.) Püski Kiadó, 1994.