Élete utolsó interjúját Rózsa
Vera a Parlando
olvasóinak adta 2005. február 25-én.[1]
Nagy beteg volt már, mégis fogadott londoni otthonában, amit óriási
megtiszteltetésként éltem meg. Már akkor csodának számított fizikai léte, ennek
ellenére váratlan volt a hír: Rózsa Vera 2010. október 15-én Londonban,
életének 97. évében elhunyt. Túlzás nélkül állítható, hogy vele a 20. század
egyik legnagyobb hatású magyar származású énekpedagógusa távozott. Több mint
fél évszázadon keresztül tanított énekeseket, ám nemcsak énektechnikát, minden
énekléssel kapcsolatos fontos és hasznos tudnivalót, hanem — mindenekelőtt — zenét. Mi sem bizonyítja ezt jobban,
mint az, hogy — ha szükség volt rá és éppen úgy adódott — csellóórát is
tartott, bár maga nem játszott ezen a hangszeren.[2]
Énektanárként rendkívül sikeres és keresett volt, tanítványai között olyan
neveket találunk, akik a világ legnagyobb operaszínpadainak sztárjai lettek.
Csak ízelítőül néhány név: Anthony Rolfe Johnson, Agathe Martel, Karita
Mattila, Kiri Te Kanawa, Anne Sofie von Otter, Sarah Walker, és nála tanult egy
ideig Komlósi Ildikó is.
Rózsa Vera 1914. május 16-án született Budapesten. A
háromgyermekes család életében a művészeteknek mindig is meghatározó szerepe
volt: Rózsa Vera édesapja kiváló amatőr hegedűs volt, Vera bátyja festőművész
lett, húga, Marika pedig színészi pályára lépett. Rózsa Vera zongorázni tanult,
ám mégsem lett belőle zongoraművész vagy — titkos gyermekkori álmaként —
karmester. Saját bevallása szerint nem volt elég szorgalmas, mindig azt mondtam, és most is azt mondom,
hogy énekelni sokkal könnyebb, mint zongorázni — nyilatkozta a Parlando -nak.
Már pályája elején felfigyeltek kivételes énekesi
adottságaira. Emlékezetes volt például a megbetegedett Basilides Mária helyetti
legendás beugrása a Waldbauer Vonósnégyes hangversenyén Schoenberg 2. (fisz-moll) vonósnégyesének (op. 10)
3. és 4. tételében. Oratóriuménekesként is kedvező sajtóvisszhangot váltott ki
Händel Sauljában,
illetve Judás Makkabeusában
az altszólók megformálásával. A Händel-művek karmestere Weiner László volt,
akivel 1942. október 10-én kötött házasságot. Esküvőjükön Kodály Zoltán és Kósa
György tanúskodtak. A történelem sem a művészi kiteljesedésre, sem az egyéni
boldogságra nem sok időt hagyott az ifjú pár számára. A már életbe lépett
zsidótörvények miatt a művészházaspár fellépései az OMIKE (Országos Magyar
Izraelita Közművelődési Egyesület) hangversenyeire szűkültek, s Weiner
hamarosan megkapta behívóját is. A hivatalos jelentés szerint az alig
huszonnyolc éves Weiner Lászlót a lukovi munkatáborban érte a halál. Rózsa Vera
eközben a svéd nagykövetségen, Raoul Wallenberg mellett dolgozott, ahol
sokaknak — köztük Kodály feleségének is — életmentő papírokat állított ki. A
legsötétebb időkben maga is rejtőzködni kényszerült a Ceglédbercel környéki
erdőkben. A háború után, 1945-ben Humperdinck Jancsi és Juliska című dalművében Jancsi szerepében debütált a
Magyar Állami Operaházban, majd 1946-tól 1951-ig a bécsi Staatsoper művésze
volt, be kellett azonban látnia, hogy a téli bujkálás következményeként
szerzett tüdőbetegsége miatt soha többé nem tud nagy ívű áriákat énekelni. Az
ígéretes operaénekesi karrier kerékbetört, amit még jó két évtizedig a dal- és
oratóriuméneklés, később pedig a teljes életét kitöltő tanítás váltott fel.
1954-től második férje, Ralph Nordell oldalán
Nagy-Britanniában élt. Először a manchesteri Royal College of Music, majd
évekig a londoni Guildhall School of Music and Drama énekprofesszora volt.
Munkája során erényt kovácsolt betegségéből, s nem véletlen, hogy oly sok
„félretanított énekes palánta” kereste fel a világ távoli pontjairól — még
Új-Zealandról is — jó tanácsért. Mindenben
van valami jó — mondta betegségére utalva. Ha egy énekesnek problémája adódik a légzéssel, tudom, hogyan segítsek
rajta.
Nemcsak fia, David és gyászoló szerettei őrzik majd Rózsa
Vera emlékét, hanem sok száz hálás tanítványa is, akik életre szóló élményként
hordozzák magukban a Rózsa Vera énekóráin-mesterkurzusain nyert impulzusokat.
Végezetül álljon itt egy csokornyi azokból a Rózsa Vera
által összeállított alapvető követelményekből, melyeket nélkülözhetetlennek
tartott a jó énekessé váláshoz:
Jó, kifinomult hallás: legalább olyan fontos, mint a hang. Jó egészség. Képzelőerő. Akaraterő. Jó idegek az esetleges kudarcok elviselésére. Zenészlélek. Jó kommunikációs készség. Legalább egy hangszer ismerete a saját hangon kívül. Legalább két idegen nyelven beszélni, vagy azokat jól olvasni és kiejteni. Semmi lámpaláz, vagy annak teljes kontrollja. Művészi temperamentum. Koncentráció. Drámai képesség. Személyiség. Jó ízlés. Csak a hivatásnak élni. Extrovertáltság a színpadon, akármilyen is a valódi életben. Szenvedélyes szív, jéghideg agy.
Kovács Ilona