ANGI ISTVÁN
A klasszikus gitár zenéje
mint jelenkori esztétikai élmény
Klasszikus gitárosok debreceni találkozója
2010. augusztus 8 – 18.
|
H |
ivatalos voltam a Klasszikus Gitárosok Debreceni Találkozójára,
amelynek a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar adjunktusa, Adrovicz
István gitárművész volt a vezetője, meghívásomat is neki köszönhetem. Két
előadásomon a zeneesztétikai értékek mai megszólaltatásáról és befogadásáról
beszéltem a találkozó résztvevői előtt. Külön örömet jelentett számomra a kezdő
tizenévesek érdeklődése a felvetett témák elmélete-gyakorlata irányában. Az
esztétikai mezőt benépesítő értékek üzeneteit ezúttal a felhangzó gitárművek
tették élővé J. S. Bach-tól el egészen N. Paganiniig,
onnan pedig napjaink művészetéig I. Albéniz vagy A. Piazzola alkotásai tükrében.
Czakó Erika a gitárjáték titkait adja át Koós Dávidnak
A két
nap alatt, magamat is beleértve, házi feladatnak szántam feleletet adni olyan érdekfeszítő
kérdésekre, mint miért dívik ma különös szimpátia a gitár művészete felé, miért
majd mindig dugig telt ház előtt zajlanak a gitár-koncertek, miért az ifjúság
szenvedélyes érdeklődése a gitárművészet elsajátításáért, s nem utolsósorban
miért a megkülönböztetett figyelem a jelenkori zeneszerzők részéről
gitárkompozíciók alkotására?... Ottlétem alatt
javarészt magyarázatot nyertem a bennem (s nemcsak bennem) neszező kérdésekre.
A kezdő
gitárosok oktatását hospitálva eszembe jutottak jelentéstani emlékeim a
felfedezés öröméről, az ismeretlen iránti borzongató csodálatról és a hangok
mágiájáról. Kisiskolás koromból idézek. Általános iskolás osztálytársaim főleg
azok, akik faluról jártak be a suliba először találkoztak a zongorával. A
találkozások a felfedezés élményeit eredményezték. A padtársam például a
hangszerhez közelítve a billentyűre ütve, megszólaltatta az egy vonalas oktáv h hangját. Keze véletlenül rajta maradt
a klaviatúrán, a hangfogó nem zárta le a hangzást. Ő pedig óvatosan ráhajolt a
hangszerre, úgy gyönyörködött némán a felcsendülés szépségében. Persze a
kíváncsiság naivsága is meg-megjelent ezeken a találkozásokon. Szintén egyik
osztálytársam a billentyűk elé ülve kérdezte: no, melyik a c hang? Ez – mutattam rá az illető billentyűre. Hát az i? – Olyan nincsen – feleltem.
Megcsóválta a fejét. És az f ? Ez – mutatva válaszoltam. Akkor az r? – Nincs. Hát milyen zeneíró gépezet ez – kiáltott fel – ha fele
sincs rajta a betűknek. Mert ő a Cifra
palota kezdetű éneket akarta kibetűzni. Bizony, egyetemi hallgató koromban
jött elő újra ez az emlék, amikor is az affektus-elmélet egyes gondolkodóit
később pedig L. Wittgenstein nyelvtudományi írásait olvastam arról, ahogy a
hangok és a motívumok illetve a szavak és kifejezések egyedi és egyszeri jelentését
bizonygatták, s csodáltam meg kis társam akkori, a nagyokéval vetélkedő
empirista naivságát. A gyermeki hiedelem mágikus erejét pedig József Attila
egyik játékosan szép, a Pohár c.
versét olvasgatva értettem meg, már-már szürrealista metaforáiból. A vers így
kezdődik:
„A pohár friss, tiszta növény,
a
mezőn csillog és a harmatcseppek rárepülnek.
Ha egy kis gyerek poharakra néz,
halkan megcsendülnek.”
A fenti példákat összekötve, a csoda élményét, a naiv
elvárásokat és a gyermeki szívben még
élő mágikus-művészi erőt fedeztem fel a kezdő gitárosok tartásában,
gesztusaiban s mindenek előtt rendkívüli szívós
akarásában. Tekintetükben ott csillogott a Gitáros leszek! eszmény
valóságközelsége. Külön tanulmányt kellene írni a pengetés élményéről, itt már
nem csak a billentyű szolgáltatta hangzás csodája érvényesült, hanem annak
élővé tétele a pengetés révén, amely már az első óráktól úgy kísérte esztétikai
vágyaikat, amint egykor a virágénekek előadását a lantkíséret, és amelynek
egyik tragikusan bánatos hangzását Arany János eleveníti fel a Szondi két apródja balladájának negyedik
szakaszát záró ötödfeles jambusában:
„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával
a gyaur basa sírján;
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván:”
Tehát a hangzó csoda élővé
tétele lenne az egyik felelet fenti kérdéseinkre, hozzátéve, hogy minden húros
hangszer közül, félig-meddig megjelölt fogás-pozícióival a gitár már a kezdő
pengetés során is élményt sugall, míg a vonósokon ez az élmény jóval később
következik be (ha egyáltalán eljut odáig a törekvő kezdő).
A második feleletet kérdésünkre talán a hangszín és
technika sokféleségében, változatosságában találjuk meg. Mert a pengetés
művészete más és más hangzás-univerzumokat sejdít meg egyik változatától a
másikig, a gitár húr-berendezése pedig eleve biztosítja a dallam és a kíséret
szerves egységét a maga szinte kimeríthetetlen változatosságában
Harmadszor, a közönséget az újra felfedezés élményében
részesíti a mai gitárművészet. Főleg a klasszikus gitárművészet. Nem divatról,
hanem újra felfedezésről van szó. Nagy festőnk, Székely Bertalan, joggal
mondotta: az igazi művészet nem megy ki soha a divatból, mert benne sem volt.
Tegyük hozzá, nincs is szüksége a divat tünékeny csábítására. Ám a
művészettörténetben búvópatak módjára stílusok életművek, előadói korszakok,
hagyományok időről időre el-eltűnnek. És a váratlan élmény éppen az
újrafelfedezés varázsában bujkál. Most a klasszikus gitár reneszánszát éljük –
mindnyájunk örömére.
Csorba Gergő játékról gitárjátékra fordítja a szót kis
tanítványai körében
Végül, zeneszerzőink is részesülni óhajtanak ezeknek a
pillanatoknak a megélésében. Jómagam Kolozsvárról szolgáltam hallgatóim számára
mai gitárzenékkel, például Cornel Ţăranu:
Résonances I & II pour guitare,
Pavlovits Dávid előadásában, Adrian Andrei: Preludium I.,
amelyet testvére, Constantin Andrei,
az Andrei trió tagja adott elő, valamint Ciprian Pop: Kamaraszimfónia,
a „Gh. Dima” Zeneakadémia
Kamarazenekarának előadásában, elektronikus gitáron a szerző játszik, vezényel:
Cristian Sandu.
Ám a
közvetlen élményeket Debrecenben mégis csak az egyéni órákon gyűjtöttem be. Jó
volt együtt érezni a kicsik pengető örömével újra felfedezni játékukban a
születő hang csodáját. Vagy végighallgatni a nagyok kicsiszolt művészi
technikával megszólaltatott repertoár darabjait J. S. Bachtól I. Albénizig.
A
tanítás – tanulás felejthetetlen emlékei maradtak számomra, mint Lessing mondaná, a termékeny pillanatok, amelyeket
megtapasztalhattam azon a pár gyakorlati oktatáson, amelyeket rövid ott létem
alatt lelátogathattam. Visszagondolok Czakó Erika órájára, amint találékonyan,
a kar gesztusaiban fedte fel a balkéz technikai titkait növendéke, Koós Dávid
számára, vagy Csorba Gergő interaktív tanítására, ihletettségére, ahogyan a
három kis gitárművésznő-jelölt elszánt érdeklődését a vidám játékosság
hullámhosszára váltotta át. Megható volt a nagyobbak közül a már
irodalom-tanári diplomát szerzett, jelenleg éppen építészeti tanulmányokat
folytató Bursán Miklós szenvedélyes érdeklődése a
gitár művészi elsajátításáért, felemelő volt az óra bensőséges hangulata közte
és Vas Bence tanára között. A nagyok művészi produkcióit Adrovicz
István tanár úr óráin élvezhettem úgy igazából pl. Pokol Gábor előadásában J.
S. Bach E-dúr szóló-partitájának
prelúdiumát. Itt az oktatás hangulata már-már művészek közti párbeszéddé
magasodott, amint az oktató átadja tapasztalatait a holnap szólistájának.
Vas Bence a nehezebb
fogásokat előjátssza Bursán Miklósnak
A
tíznapos találkozó koncertjei nyújtották mind a résztvevők, mind Debrecen
közönsége számára a felüdülés örömét a meleg nyár délutánjain, estjein. Sajnos
rövid ottlétem nem tette lehetővé a gondosan megszerkesztett művészi programok
végighallgatását. Így csak megidézni tudom őket: Tokos Zoltán, Varga Zsolt, Óváry Zoltán gitárművészek hangversenyeit (augusztus 8., 11.,
Mindenért
sok-sok elismerés, köszönet illeti a szervezőket, tanárokat és résztvevőket,
élükön Adrovicz Istvánnal és további jó munkát, újabb
sikereket kíván valamennyiüknek e sorok megilletődött
írója.
A gitár
állandóságairól szóló elmélkedésem jogosságát húzza alá az a hazai tény is,
hogy szűkebb pátriámban Erdélyben, Kolozsváron s utána
Marosvásárhelyen is hasonló gitárfesztiválok várták az érdeklődő nagyérdeműt; a
gitárversenyek zsűrijében a hazaiak mellett magyarországi zsűri tagok előtt (Pavlovits Dávid) zajlottak. És magyar gitárművészek – Csáki
András, Pusztai Antal – szóló koncertjei színezték a különben is nívós
fesztiválprogramokat.
Az
élményre találás útja majdnem párhuzamos az eszmény valósággá válásának
útjával. Mindkettőért meg kell küzdeni. Az eszmény távlati célként előttünk
lebegve új utakra új kalandok felé csalogat. Ám az úton sok az akadály. Meg
kell küzdenünk valamennyivel. Mikor aztán valóság közelbe jutottunk, már újabb
felsejlő eszmények várnak ránk. És a valósággá vált előző távlatok színteréről továbbot intve, előre megyünk.
Adrovicz István Bach Prelúdiumát elemzi
tanítványa, Pokol Gábor előadásában
A régi
eszmények valóra válása új eszmények kiteljesítése elé állít.
Az
élmény ugyanakkor maga a megélt öröm-boldogság-beteljesülés,
amely jószerivel a váratlan rátalálás meglepetésében érint meg bennünket. Igen,
így tűnik. Pedig hát mennyire nem váratlan ez a rátalálás! Mennyi hiábavalónak
látszó keresés árán jelenik meg! A váratlanság érzését éppen a hiábavalóság
látszatának a leleplezése okozza: nem hiába kerestük, a végén csak rátaláltunk
a várva-várt élményre.
A
hasonlóságok különbségében elmondhatjuk tehát, hogy eszménytől valóságig az út
a küzdelem útja, az élmény keresésétől az élmény rátalálásáig a kitartó
makacsság – mégis csak eljutok hozzá! – állandósága.
Titokban
tegyük hozzá, jóllehet előbbi inkább értelmi, utóbbi pedig jobbára érzelmi
lévén, párhuzamosaik, horribile dictu!
– mégis találkoznak. (Nem véletlenül előlegeztem őket fennebb csak „majdnem
párhuzamosakként!)
Végül
is az én zenei élményemet a debreceni találkozó kurzusainak, koncertjeinek
előadói, tanulói szolgáltatták eszményeik valóra váltásán küszködve az élményt
ajándékozó rátalálás örömében.
Még
egyszer, sok-sok köszönet érte.