Ami a tükrökön túl van –

naplójegyzetek egy koncerthez

M

egtisztelő meghívásnak köszönhetően látogattam el a MüPa Üvegtermébe a 2010. november 12-én (péntek) délután 5 órakor kezdődő hangversenyre. A Budapesti Vonósok „Klasszikusok tükrében” címet viselő koncertsorozatának második estjére került sor, amelynek meghirdetett főszereplője a hegedű volt. S ebből következően, a hegedűs.

A program kortárs zeneszerzők hegedűre írt műveit ígérte, klasszikus remekművek tükrében. Négy történeti és négy kortárs mű (ill. műrészlet) szerepelt a műsoron, s külön csemegének ígérkezett, hogy Péteri Károly díjnyertes mesterhangszerén játszik Banda Ádám. A szórólapból kiderült az is, hogy lesz műsorvezető-beszélgetőtárs
(Fazekas Gergely).

A Tükörterem, megannyi ünnepélyes és felszabadult fogadás, valamint számos sajtótájékoztató színhelye, sajátos hangversenyterem. A Ludwig múzeum látogatói (egy emelettel feljebbről) útközben megbámulják a rendezvényt, Magritte-stílusú képre emlékeztető látványt nyújtva a közönségnek. További elterelő ingert jelentettek a kamerák, mert bár tudomásul lehet (kell) venni, hogy a koncertközvetítések potenciális élménye áldozatokkal jár, nehéz megszokni, hogy a felvétel-vezetők érzéketlenül viszonyulnak ahhoz a légkörhöz, melynek hol létrejöttét, hogy állandósulását veszélyeztetik. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a mindenköri közönség (hozzáedződve, hogy korántsem csak rendeltetésszerű koncert-helyszíneken muzsikálnak, s színháznak, játszóháznak is szinte bármi kinevezhető) hihetetlenül alkalmazkodó tud lenni. Mint a gyermekek a szerepjátékokban, mondhatni, mindent elfogad játékszabályként.

Megtelt az Üvegterem, s ahogy telt-múlt az idő, összeállt a kép. Hadd legyek fogadatlan krónikása a Történetnek, ami az ismertető-féle szórólap kaleidoszkópjából nehezen rakható össze.

2010. június 11-én a Duna Televízió egész napos rendezvénysorozatban foglalkozott a hegedűvel, s aznap szólaltatta meg először Banda Ádám, a fiatal kora ellenére máris nemcsak ismertségnek, hanem elismertségnek is örvendő hegedűművész Péteri Károly díjnyertes mesterhegedűjét. Akkor játszott rajta először, azóta már sajátjának mondhatja.

A mesterhegedű akkor tölti be hivatását, ha mester kezébe, tehát megfelelő tulajdonos birtokába kerül. Hogy ilyesmi történjék, napjainkban leginkább szponzorokra szokás vadászni. Ezúttal másként alakult a történet. Mivel a szponzorok feltüntetése mindenkor kötelezettség (NB., van zenekarunk, amely a virág-ajándékok forrását is feltünteti műsorismertetőjében), míg a mecenatúrát - nehogy reklámnak minősüljön - hallgatás, rossz esetben elhallgatás övezi, méltányos és illő, hogy nagy nyilvánosságot kapjon a poétikus „igaz mese”. Hadd jusson el elkomorodott, gyakran acsarkodó világunkban minél többekhez az eléggé aligha értékelhető nemes gesztus híre. (Hogy visszakapjuk, illetve megerősíthessük hitünket a minőség, az érték „életképességében”.) Bárcsak példázat-hatású lenne!

A tv-s szerkesztő arra gondolt, meg kellene vásárolni a legjobbnak minősített hangszert. Zeneszerző édesapját kérdezte, milyen ötlete, szponzor-javaslata van. A kulturális közéletben való sok évtizedes jártasságnak köszönhetően, neki „ötlete támadt”, olyan, amelyhez hasonlót Bartók táncjátékának Királyfija óta kevesen találtak ki. Más irányban gondolkodott, a mecenatúrát tartva célravezetőbbnek. Mozgósította három kollégáját a jó ügy érdekében, négyen megvették a mesterhangszert, amely a Zeneakadémia által kiválasztott ifjú művésznek a tulajdonába került. Cosi fan… tutti quattro!

Hasonló a hasonlónak örül, értékek találkoznak így, immár akadálytalanul. Felülíródott ezúttal a kismadarat nem ringató kóróról szóló mese. Van egy kiváló fiatal hegedűművész, van neki díjnyertes mesterhegedűje – s most már „csak” rajta áll, hogy művészetével minél több értéket tegyen közkinccsé.

A mecénások egy-egy műve (ill. részlete) szerepelt a műsoron, történeti muzsikák mellett. Banda Ádám játszott szólóban (Vajda János: Tempo di Ciaconna, Petrovics Emil: Rapszódia) és a Budapesti Vonósok kíséretével (Kocsár Miklós: Concerto da Camera, Szokolay Sándor: Hegedűverseny II-III. tétel); Vajda darabjához Purcell zenekari g-moll Chaconne-ja társult, Kocsár művéhez Vivaldi a-moll kettősversenye, Petrovics hangjaira Bach d-moll partitájának Sarabande-tétele rímelt (két igényes szóló-darab egymás után!), Szokolay tételeit követően Csajkovszkij Valse Scherzójával csendült ki az est. A főszereplők megszólaltatásával oldott légkörűvé varázsolt, két órát meghaladó program korántsem tűnt fárasztónak! Sőt!

Az Üvegterem szolid befogadótere megtelt, a szakmai hallgatóság aránya feltűnően magas volt. Ünnepelni jöttek, akik tudták, mire jönnek. A Rozmán Lajos vezényletével játszó Budapesti Vonósoknak is kijutott a dicsőségből – nemcsak a tv-felvételhez szükséges lámpák, hanem a szellem, a kultúra fénye is sugárzott, ragyogott. Ilyen légkör vélhetően ritkán jut hazai erőknek, hétköznapi szerepléskor!

Jó volt látni a megjelent szerzőket (Vajda János távolmaradásának oka: vidéki bemutatója – lám, „ha egy bolt beindul”…), mindhárman túl a hetvenen, s láthatóan örömmel töltötte el őket, hogy áldozatvállalásuk, tettrekészségük eredményeképp megvalósult (és sikert aratott) ez a kivételes koncert. Pedig ezúttal nem valamiféle „négyek bandájáról” van szó – Petrovics Emil nem győzte hangsúlyozni, hogy a különböző világnézetű szerzőket a nemes cél, a zeneszeretet hozta „közös nevezőre”. Az ellenpontot a szólista jelentette, 24 évével, technikai és zenei problémát nem ismerő, érett-kiforrott muzikalitásával. Mint Perényi Eszter növendékei általában, ő is anyanyelvi természetességgel játssza az élő szerzők zenéjét (akiktől többgenerációnyi korkülönbség választja el). Alaptermészete a mindenkori játszanivalóra-figyelés, a koncentráció – és az elhivatottság. Strém Kálmán elhíresült kérdése is bevillant; „hol vannak a magyar vonósok?” – a válasz: az Üvegteremben. Voltaképp mókás (?), a Művészetek Palotájában kis terem jutott e nagy horderejű rendezvénynek. Pedig kár lenne elhallgatni a nemes gesztust, s nem büszkélkedni vele. És jogos elvárás, hogy minél többek ismerhessék meg a több nemzetközi díjat kiérdemelt fiatal hegedűs játékát – mondjuk ki: művészetét. Hogy otthonosan érezhesse magát a hazai pódiumokon, tudva: fogékony közönség várja fellépéseit.

A jelenlévők ott-és-akkor maradandó élménnyel gazdagodtak – ha ezt utólag nem is lehet megosztani, legalább az esemény hírét szerettem volna továbbítani, erősítendő a mindennapok robotjába (néha) belefáradó tanárok és növendékek szépségbe és jóságba vetett hitét. Mert arra mindig szükség van!

Fittler Katalin