Eltáncolni az
építészetet? Megragadni a zenét?
Surányi László Megszólít
vagy elvarázsol? A zene szelleméről
– c. könyvéről.
(Typotex
kiadó „Claves ad musicam” sorsorozatában megjelent (TYPOTEX, Budapest 2008 ISBN
978 963 279 009 1, ISSN 1788-828X)
A
sorozatban megjelent további kötetek:
·
Carl
Dahlhaus: Az abszolút zene eszméje
·
Eduard
Hanslick: A zenei szép
·
Almási
- Tóth András: Az opera – egy zárt világ
·
Fodor
Géza: A Mozart - opera világképe
·
Szalóczy
Péter: Elfeledett zeneszerzők
·
Wilheim
András: Szabolcsi Bence válogatott tanulmányai
A szerző munkásságáról hasznos információkat
a kötet hátlapján szereplő ismertetőből tudhatunk meg: „Surányi László (1949) a
dialogikus gondolkodás egyetemes és magyar hagyományait követve a matematika, a
filozófia, a zene és az irodalom alapkérdéseit kutatja. Főbb művei:
Metaaxiomatikai problémák (1992. könyv), Zene - tánc – szó (1996-tól előadás –
sorozat), Szabadság és geometria: logosz és ananké harca a geometriában (2002.
könyv), Létezés és jelentőség – A heideggeri „semmi” vagy Ady „Minden titkai”
(2002. esszé), Zene és megszólítás (2006. esszé), Szabadon engedni – Tábor
Béláról (2007. esszé)
Komoly filozófiai mű összegyűrt fedőlappal hever az asztalomon, borítója
olyan mélykék, mint a szegedi zsinagóga kupoláján megjelenő csillagos égbolt.
Magába szív, és felhúz egy másik világba. Surányi László legújabb írása a zene
szelleméről egy olyan összefoglaló munka, ami méltó helyet foglal el a sorozat
kiadványai között. Tanító mesterei az európai kultúra meghatározó alakjai az
ókori görög gondolkodóktól, napjaink elméletíróiig (Platón, Szt. Ágoston,
Dahlhaus, Hanslick, Lukács, Nietzsche, a sokat idézett Tábor Béla és az elmaradhatatlan
Adorno és Schönberg). A kötet alcíme keltette fel elsőként az érdeklődésemet:
„A zene szelleméről”. Mit is takar az alcím? A zene szellemi eredetéről mi
zenészek félve nyilatkozunk. Mondunk sok mindent a zenéről, a zene
születéséről, beszélünk a fantáziáról, az érzelmekről, a gondolatokról, a zene
struktúrájáról, a zene személyiségformáló szerepéről és így tovább, de arról
kevesebbet, hogy mi az a végső ok, az a belső kényszer, amely évezredek óta
munkál az emberiségben és arra késztet bennünket, hogy zenét hallgassunk,
zenéljünk, énekeljünk, táncoljunk, és ezáltal kifejezzük azt, ami kimondhatatlan.
Ezt a témát szemérmesen elkerüljük. A zene megfoghatatlan, elérhetetlen. Tálán
van egy-két kivételes pillanat, amikor úgy érezzük, hogy feltűnt, szeretnénk
megragadni, birtokba venni, de amint megpillantottuk, el is tűnik, és mégis valami
olyan nyomot hagy maga után, amiért aztán mindig sóvárgunk. Surányi László
kötetében erre a varázslatra keresi a választ, belső párbeszédében a gyökerekig
képes lehatolni.
A mű négy részre tagolódik, a bevezető
a „Zene és indulat”címet viseli, a
zene gyökereit tárja elénk; a másodiban „Az ellenpont születése” cím alatt az
együtthangzások varázslatos voltára derül fény. Részlet a fejezetből: A
FELHANGSOR „A tisztaság parancsa már nem külső törvény, hanem a hang sugározza
ki magából. És ugyanez a hangot átható belső törvény nyitja meg a hangot a
másik hang felé, készteti arra, hogy magába fogadja, rezonáljon a másikra,
összecsengjen vele, vagy belülről folytassa, kérdéssel, vagy jól tagolt
ellenponttal. Az egymás számára áthathatatlan*
hangok helyébe a disszonancia és az összecsengés feszültsége lép. A tisztán
csengő hangok ebben a vonatkozásban a
logosz, az értelem átható erejének csodáját követi. Így lesz
kezdet-szimbólummá” (73.o.) A harmadik
rész viseli a fő címet: „Megszólít
vagy elvarázsol? Itt az első két fejezet tudásanyagával felvértezve tűzijáték-
szerű patronok formájában olyan igazságokat mond ki a szerző, amelyek az értő
olvasóra mellbevágó hatással vannak, például: A logosz és az indulatok kérdéseinek ütközése a zenei érzékenységben
- című alfejezetben. (108-111. o.), vagy a Közelség
- nyelvközelség nélkül - címűben, amit azért kell idéznem, mert egy
aktuális problémára adott válasz búvik meg a sorok között. Mégpedig arra kapunk
választ, hogy miért olyan fontos visszaállítani az ének-zene oktatást iskoláinkban,
ha ezt nem sikerül elérni a felnövekvő generációkat elemi emberi
szükségletüktől, a közösségi élménytől és a zenével való találkozástól fosztjuk
meg. Tehát, Surányi szerint: „Létezik valódi zenei közelség, de az nem, hogy
tagadja a nyelvközösségeket az ősmisztériummal, hanem épp ellenkezőleg, minden
megszólaló hang ebbe a közösségbe vonja be azokat, akik aktívan vagy passzívan
részt vesznek megszólaltatásában. A zene létrehozása, mint mondtuk, eredendően
közösségi aktus, és közösségi jellegéből a mai napig sokat megőrzött. Aki
énekel – s általában a zene megszólaltatásában részt vesz -, az valamilyen
módon a megnyilatkozásnak abba a csodájába lép be, amelyet Baader így ír le:
„valamit nyilvánvalóan tenni annyi, mint közössé tenni, kozmikus (általános)
közösség elé vinni, vagy az egésszel szembesíteni” A zenei hang
kozmikus-természeti és a szellemi közösség határmezsgyéjén szólal meg.” (125. o)
A
három elméleti egységet egy gyakorlati fejezet zár le, melyben konkrét
zeneművek elemzésével igazolja a szerző az elméletét. Nagyon érdekesnek találom
az első Bach – idézeteket. Egy másik Mozart mű kapcsán pedig az európai zenére
jellemző matematikai gondolkodásmódot követhetjük végig. A scönbergi
labirintushoz is kapunk egy jó vezérfonalat. A kottapéldák segítenek az
értelmezésben, és világosan illusztrálják a fő gondolatmenetet.
A
mű elolvasása után lehetőségünk nyílik a gondolatok továbbfűzésére és a kutatómunkához
segítséget nyújtanak a lábjegyzetek, a gazdag irodalomjegyzék és a névmutató. A
művet azoknak a szellemi kihívásokat kedvelő művészeknek és tanároknak ajánlom,
akik jobban meg akarják ismerni önmagukat, a világot, a szellemi létformát, és
még azoknak, akik egyetértenek velem abban, hogy lehet ennek a könyvnek a
befogadása után vitatkozni egy különleges amerikai művésszel Laurin
Andersonnal, aki egyszer azt mondta, hogy „A zenéről beszélni olyan, mint
eltáncolni az építészetet.”
Réz Lóránt
főiskolai
adjunktus, orgonaművész, az ELTE PPK doktorandusza