Operaházi morzsák
Világsztárok a
Rigolettóban
Magyarországon szeretik Verdi Rigolettóját. Ezt a
Covent Garden Royal Opera House és a budapesti Operaház játszottsági
statisztikáinak összevetése is alátámasztja. Londonban 2007 júliusában volt
alkalmam megtekinteni Verdi remekének ottani 467. előadását. A pontos szám
onnét tudható, hogy az angolok mindig akkurátusan ráírják a műsorlapra, az
aznapi előadás éppen hányadik a színház történetében. Bár Budapesten ez még nem
gyakorlat, a kíváncsi operalátogató némi utánjárás után azért megtudhatja, hogy
Budapesten 2010. november 13-án a 805. alkalommal hangzott el Victor Hugo
drámájának operai megfogalmazása.[1]
Tény, hogy Verdi eme daljátéka az ősbemutató óta eltelt több mint másfél század
alatt mindig is népszerű volt. Több részlete slágerré vált, az operaelőadásokon
túl például Liszt Ferencnek (a 3. felvonás kvartettjének parafrazeálásával),
manapság pedig a kiváló felvételek mellett — horribile dictu — a tv-reklámoknak vagy a mobil-csengőhangoknak is
köszönhetően (például a mantuai herceg „La donna è mobile” áriájának idézetével). A technika
fejlődésének pozitív hatásai mellett a mostani előadáson a mobil (vagyis a telefon)
sajnos belerondított Gilda és Rigoletto gyönyörű, 3. felvonásbeli kettősébe,
bosszantóan, fájdalmasan és hosszan, amiről a hangversenyeket csupán olyan
egyszerű, kezdetleges módszerrel zavarók, mint a cukorka sztaniolpapírját
élvezettel és gondosan kicsomagolók, csak álmodozhatnak.
A teltház nemcsak az opera
hazai népszerűsége, hanem a pazar szereposztás érdeme is volt. Mindenekelőtt a
Gildát megszemélyesítő Miklósa Erika
neve vonzotta a közönséget, aki a Művészetek Palotájában napra pontosan egy héttel
eme előadás előtt a bel canto triász
egy másik jeles szerzőjének dalművével, Donizetti Szerelmi bájitalának Adina szerepével ünnepelte énekesi pályája
indulásának huszadik évfordulóját. Ott félig szcenírozott előadásban, minimális
szcenikával körülvéve építette fel szerepét — elsöprő sikerrel. Művészetének
éppen ez az egyik jellemzője: kevés eszközzel, egyszerűen, mindennapi
mozdulatokkal dolgozik, éppen ezért hihető, amit csinál. Semmi teatralitás,
csupa őszinteség — ennek köszönhetően jelenik meg megkérdőjelezhetetlenül a
színpadon Adina, az Éj királynője vagy — ahogy most — Gilda. A színpadi
eszköztár mellé a zenei is teljes vértezetben felsorakozik. Az énekesnő hangja
delelőjén van, annak mélységét és magasságát is maximálisan kontrollálja, s e
technikának köszönhetően játszi könnyedséggel, hihetetlenül hajlékonyan énekli
el Gilda hírhedetten nehéz koloratúráit. A súgólyukra letelepedve, a
közönségnek, mint bizalmas barátnak, a bravúráriák közt is gyilkos nehézségűnek
tartott Caro nome például úgy szólt,
mintha ennek eléneklése lenne a világ legtermészetesebb dolga. Telitalálat volt
a karaktere angyali tisztaságát jelképező fehér ruha is (jelmez: Velich Rita), mely — túl azon, hogy
finoman kiemelte az énekesnő fotómodelleket megszégyenítő alakját — a dráma
folyamán könnyen átváltozhatott hálóruhává, vagy a ruha vállát lehúzva a
hercegi hálószobából kilépő leány ziláltságát demonstrálta.
A drámai pólus másik vége az
emberi gonoszság megannyi formájának árnyalt bemutatásával többfelé ágazott.
Rigoletto például 1. felvonásbeli monológjában megvallja, testi fogyatékossága
tette azzá, amivé lett: nemcsak teste, bensője is megnyomorodott. A mantuai
herceg egy gyenge pillanatában szintén vallomást tesz: felvillantja, hogy talán
ő is tudna tartósan szeretni, de mielőtt elhinnénk ezt neki, máris visszatér
léha, kegyetlen és cinikus életéhez. Ők ketten mérgezett szavakkal és lelki
sárba tiprással tesznek tönkre életeket, Sparafucile hozzájuk képest csupán
piti bérgyilkos, aki ráadásul a maga módján még „becsületes” is, hisz nem
akarja becsapni megrendelőjét.
Mindhárom „gonosz” kiváló
volt. Kétség sem fér hozzá, hogy Fokanov
Anatolij Rigoletto szerepére született. Már a nyitány alatti bevonulása is
sokat megelőlegezett a történetből, mikor kosztümjeit felvéve, mintegy
kényszerű szolgálatot teljesítve a néző előtt lényegült át udvari bolonddá. E
szavak nélküli rövid nyitójelenet megsejttette a bohóc életének egyetlen
értelmét, a lánya iránt érzett vak, rajongó szeretetét is. Igaz, a mód, ahogy
ezt a néző tudomására hozta, meglehetősen anakronisztikus volt: a végig korhű
jelmezeket és díszleteket alkalmazó igen látványos rendezés (Szinetár Miklós és
Harangi Mária elgondolása alapján) az öltözőtükörre ragasztott fényképet
simogattatja Rigolettóval. (Vajh, ennek mi a többletjelentése?) Fokanov
hangjának hihetetlenül nagy drámai ereje van, éneklése mindvégig egyenletesen
magas színvonalú, az apa fájdalmának színészi alakítása pedig őszinte és
megrendítő volt. Miklósa Erikával világszínvonalú kettőst alkottak.
Mantua hercegeként a
barcelonai Xavier Moreno mutatkozott
be a budapesti közönségnek. Szerepformálása kitűnően ábrázolta a saját maga
számára is fékezhetetlen szenvedélyeket felmutató kény- és kéjurat. Előadása
tipikus bel canto-énekest mutatott be, aki minden erőlködés nélkül, könnyedén
fűzte egymás után sodró erejű ívekké a hangok gyöngyszemeit.
Sparafucile szerepét Rácz István énekelte érett, zengően telt
hangon, gazdag dinamikai árnyalatokkal. Kovács Annamária nemcsak zeneileg vette teljesen birtokába Maddalena figuráját, hanem színészileg is, utóbbira
remek példa a herceggel közös enyelgésének minden bizonnyal nehéz
naturalisztikus ábrázolása. Héja Domonkos irányítása alatt a zenekar kiválóan
teljesített, és az énekkarra sem lehetett panasz. Nem túlzás ezt az
előadást aranybetűkkel bejegyezni az Operaház nagykönyvébe. (Magyar Állami Operaház — 2010. november 13.)
Kovács Ilona