GYŐRFFY ISTVÁN*

 

KETTŐS SZORÍTÁSBAN

 

A manapság sokszor – és hazánk nagy társadalmi-gazdasági folyamatait tekintve teljes joggal – bírált 50-es években Magyarországon olyan zeneoktatási rendszer épült ki, mely bizonyos kétségtelen hiányosságai ellenére is biztosítani tudta az egyes képzési szintek jó összehangolását, ezen belül a tehetséges növendékek idejében való felismerését, majd továbbvezetésüket a szakmai képzés magasabb szintjeire. Azok, akiket ez a rendszer a zenei pályára bocsátott, általában jól kiállták az összehasonlítást a sokkal különb anyagi kondíciók között, nem ritkán korszerűbb hangszeres módszertani háttérrel működő, ám épp e rendszer-szerű felépítettséget nélkülöző, és – a piaci viszonyokba való beágyazottság miatt – a kommersz közízlés nyomásának kiszolgáltatottabb nyugat-európai zeneoktatásból kikerülőkkel.

          Jómagam e rendszer középső láncszemében, zeneművészeti szakközépiskolában tanítok immár több, mint harminc esztendeje. Ez az oktatási forma tanári pályám nagyobb része alatt épp azért jelentett szép kihívást, mert kettős szorításban működött. Az alsófokon tanító kollégák joggal várták el, hogy felelősen sáfárkodjunk azok tehetségével, akikben oly sok áldozatos munkájuk fekszik. A felsőfok pedig – megint csak joggal – olyan követelményt állított elénk, melynek teljesítése nem volt gyerekjáték és – a növendékkel együtt – a mi munkánk színvonalát is minősítette.

          Az utóbbi esztendőkben azonban e kettős szorítás helyett egyre inkább légüres térbe kezdünk kerülni.

 

I.

 

          Más városokban tanító kollégáimmal együtt tanúsíthatom, hogy az alsófokról hozzánk áramló növendékek átlagos színvonala az utóbbi 10-12 évben számottevően meggyengült.

          Az élmezőny tudásában, tehetségében nincs nagy változás. Drámaian megcsappant azonban a középmezőny, a tisztes felkészültségű derékhad. Ennek okai jól látszanak:

 

 

A) Nem túlzás kimondani, hogy demográfiai katasztrófa vesz körül bennünket. Azokban a társadalmi rétegekben, melyek a zeneiskolák toborzási területeként egyáltalán szóba jöhetnek, a gyermeklétszám harmada sincs a néhány évtizeddel korábbinak! [Miután a zenetanítás, Istennek hála, megmaradt a közoktatás sáncai között, ma sem követel aránytalan anyagi áldozatokat. Rendezett életvitelt, vala­me­lyest konszolidált családi hátteret viszont igen.] Ma már a nagyobb városok zene­iskolái sem tudnak válogatni, ami óhatatlanul lefelé húzza színvonalukat. A kö­zép­fokon pedig, miközben az utánpótlás bázisa így lecsökkent, az intézmények száma kb. ugyanilyen arányban nőtt! Ekkora létszámkeretet akkor sem tudnánk az oktatásunk természetéből fakadó célrendszernek, minőségi követelménynek meg­fe­le­lően feltölteni, ha a zeneiskolák valamennyi erre valóban alkalmas neveltje a zenei pályát választaná (ami nyilvánvalóan nincs így).

 

B) Az utóbbi esztendőkben bevezetett fejkvóta-rendszer ebben a formában súlyos csapásnak bizonyult.

          1. Az intézményeket e rendszer nem csak abban tette érdekeltté, hogy a „Bármi Áron nevű növendéket” is fölvegyék és tartsák. Egyre inkább akadályozza a jobbak fölfelé, a középfokra való áramlását is. A fiatalabb korosztályok létszám-csökkenését sok helyen úgy igyekeznek ellensúlyozni, hogy, ha tehetik, továbbképzősként tartják meg a középiskolás korúakat, akkor is, ha ezek szakirányú továbbtanulásra alkalmasak. Nem ritkán a zeneiskolák maguk igyekszenek megoldani a zenei felsőoktatásba való felkészítést. Tantestületük szakmai kompetenciája ehhez csak kivételes esetekben elegendő. Mivel azonban a fejkvóta-rendszer a felsőfokot is sújtja, ott is létszám-gyarapítási kényszer áll fenn. Így ezek a partizán-akciók sokszor akkor is eredménnyel járnak, ha fölvett növendékek tudása messze van a felsőfokon meghirdetett „bemeneti” követelménytől.

          2. A zeneiskolák már a 90-es évek közepétől úgy próbálták kicselezni a szigorodó anyagi szabályozást, hogy kényszerházasságok sorát kötötték más művészeti jellegű tevékenységekkel. Jellemzően olyanokkal, melyek nem egyénileg, hanem nagyobb csoportban végezhetők, tehát létszámot hoznak. Ez a világos szakmai profil felpuhulását eredményezte, utat nyitva ahhoz, hogy a zeneiskolák nehezen kivívott szervezeti önállóságát megszüntessék, össze-vissza integrálják őket. Ugyanakkor a színvonal eséséhez, az általános híguláshoz is hozzájárult. Nem a zenész-sovinizmus beszél belőlem. Egyszerűen arról van szó, hogy a többi művészeti ágnak nincs olyan kiépült szakember-képzési hálózata, mint a zeneművészeti főiskoláké. Így a zenetanárokkal összehasonlíthatóan képzett szaktanáruk is sokkalta kevesebb van. Ráadásul ezek a rajzszakkörök, tánccsoportok, stb. a legritkább esetben tűzik célul a szakirányú felkészítést. Színvonaluk rendkívül változatos: olykor tiszteletreméltó, többnyire azonban alacsony, nem ritkán semmilyen. Tevékenységük ennek ellenére a maga módján látványos tud lenni. Nem igényel különösebb otthoni gyakorlást sem! Így sok gyereket vonz, többnyire anélkül, hogy komoly tartalmat nyújtana (kivételek persze akadnak).

 

C) Az utóbbi évtizedben több lapáttal rátett minderre az iskola-liberalizálás. Magán- és alapítványi zeneiskolák sora kezdte meg tevékenységét. Ezek színvonala is igen változatos. Jelentős részük azonban szakmailag komolytalan. Inkább üzleti vállalkozás az állam által számukra is hozzáférhetővé tett források „lefejésére”. Egyfajta üzletág. Alapításuk receptje nem „végy néhány jó zenetanárt…”, hanem: „Végy egy jó ügyvédet…” Ma ezek a – sok esetben idézőjeles „iskolák” egy kalap alá esnek a kipróbált, megfelelő szakembergárdával rendelkező, létjogosultságukat eredmények hosszú sorával bizonyított intézményekkel. Velük együtt kell versenyt futniuk, létükért küzdeniük egy olyan terepen, ahol a fő szempont nem az oktatás, hanem az adminisztráció szakszerűsége. Nem segítettek ezen az olyannyira várt minősítések sem. Itt ugyanis, minden tapasztalattal homlokegyenest ellenkező, már-már elmebajos módon, nem a tényleges tevékenységet, hanem annak dokumentálását, „lepapí­ro­zá­sát” vizsgálták. A papír pedig, mint köztudott, mindent elbír. A mi felvételi vizsgáinkra leginkább az ilyen intézményekről vetődnek el olyan gyerekek, akik egy hangköz leütésekor kérdésünkre visszakérdeznek: „Mi az, hogy hangköz?” (Többször megtörtént!!) Mivel e szervezetek „házhoz mennek” az általános iskolákba, számos tájékozatlan szülő rájuk bízza gyermekét, így a tisztességesen működő intézmények merítési lehetősége tovább csökken. A szakma tekintélye pedig tovább erodálódik. Ezen sürgősen változtatni kell!

 

D) Szorosan összefügg e problémával a legpusztítóbb „liberális vívmány”, a szakfelügyelet felszámolása is. Azt a természetes állapotot, hogy vidéken a zeneművészeti szakközépiskolák szakfelügyelik a körzetükben működő zeneiskolákat, sajnos már a 70-es évek közepén megszüntették. Ettől kezdve a megyei pedagógiai intézetek oldották meg így, vagy úgy (gyakran már ekkor sehogy) a zeneiskolák szakfelügyeletét. 1994 óta pedig ez az akadozva, hézagosan működgető rendszer is megszűnt (akár csak a zeneakadémiai tanárok szakközépiskolai óralátogatásai – nálunk 1996 tavaszán volt ilyen utoljára, pedig mekkora szükségünk lenne rá nekünk is!). Létezik ugyan ma is egyfajta szakértői névjegyzék. Erre azonban, megint fittyet hányva minden lehetséges elemi logikának, nem azok kerülnek föl, akiket a szakma a közbizalom alapján kiválaszt, hanem az önjelöltek, ráadásul gyakorlatilag pénzért (önköltséges továbbképzéseket kell hozzá elvégezni, melyek megint csak nem szakmai, hanem adminisztratív jellegűek!!). A zeneiskolákat ugyanakkor semmi sem kötelezi arra, hogy bárkit is hívjanak órát látogatni, ennek finanszírozására keretük sincs. Magam rendszeresen látogatom a bázisunkat képező négy megye szolfézsóráit. Ajtót sehol sem mutattak (megtehették volna), de utoljára 16 éve fizettek valamit is, ráadásul azóta vasúti féláru kedvezményünket is korlátozták, ami a dolgot tovább nehezíti. Ezen a lehetetlen állapoton is a legsürgősebben változtatni kell! Helyre kell állítani a szakmai munkát ellenőrző és segítő, 90%-ban az órák látogatásával (a maradék 10-ben pedig szintén nem papírokkal, hanem a tanulságokat levonó, a továbblépést előmozdító tanári továbbképzésekkel, szakkörökkel) foglalkozó szakfelügyeletet, vagy szaktanácsadást (a név oly mindegy…), ha egy mód van rá, a területileg érintett szakközépiskolákra alapozva.

 

E) Erre a fajta szakfelügyeletre támaszkodva kell újra minősíteni a zeneoktatási intézményeket. Az órákon tapasztaltak mellett a fő szempontok az alábbiak kell, hogy legyenek: Továbbtanulási mutatók, eredmények a megyei, területi, országos versenyeken (ezekhez csak a Strém Kálmán által egyszer már kitalált pontrendszert kell elővenni!), a volt növendékek részvétele minősített amatőr zenei együttesekben (a zeneiskolák évekig őrzik a volt növendékek adatait, így elérhetőségüket is, egy kérdőívvel a máshová költözötteket is könnyen utol lehet érni!). A jól működő, érdemi szakmai munkát végző intézmények léte nem múlhat anyagiakon, a fenntartó jóindulatán, lehetőségein, esetleg rossz gazdálkodásán. Himbi-limbi tevékenységre viszont ne adjunk egy fillér állami pénzt se!

 

F) Az utóbbi esztendők változásaival a szolfézsoktatást is sikerült erősen megtépázni. A tárgy csak négy éven át kötelező. Ez a rendelkezés jogalapot teremtett arra, hogy ismét elszaporodjanak a felmentések (pl. zenekarokban való részvétel miatt), pedig ezt a káros gyakorlatot a 80-as évek végére sikerült visszaszorítani. Félelmetes, hogy Kodály országában sokan máig nem értik: a zeneoktatásban, a sokszor mostoha körülmények közt elért sikereink épp a hallásfejlesztésre való alapozásnak, a szolfézs órákon folytatott általános képességgondozásnak voltak köszönhetőek – a már említett egységes oktatási rendszer mellett ez (volt) a mi „komparatív” előnyünk! Olyan ez, mintha valaki úgy akarna vízilabdázónak menni, hogy, bár jó labdaérzéke van, előzőleg évekre fölmentette magát – úszásból… A tragédia az, hogy ezek az úszni nem tudó, sőt sokszor víziszonyos emberek a szűk demográfiai keresztmetszet és a fejkvóta-gyűjtési kényszer miatt gyakran mégis bekerülnek a középfokú oktatásba. Ott kellene pótolniuk azt, amit – az erre köztudottan legalkalmasabb életkorban – elmulasztottak. Ha pedig nem pótolják, gyakran annak sincs következménye: a felsőfok is a fejkvótából él… Pedig számunkra a felsőfok igényessége jelentené a legnagyobb segítséget, a leghathatósabb erkölcsi támogatást!

 

II.

 

          Essék most szó az (egykori) satu másik pofájáról is.

          A zeneművészeti szakközépiskolák tanulmányi folyamatának befejezése jelenleg rosszul van szabályozva.

 

A) Az ötödév végi szakmai vizsga szabályzata felsorol ugyan egy szép listát (OKJ) a szerezhető végzettségekről, az állások betöltéséről rendelkező törvények azonban a terület csaknem minden álláslehetőségéből kirekesztik nem, hogy a középfokú zenészeket, de a bolognai rendszer majdani mester-képzéséből ilyen-olyan okok miatt kimaradó bakkalaureusokat is (van régi magyar szavunk a szörnyűséges, angolosított bachelor helyett!): elvileg utóbbiak sem taníthatnak, még Iklódbördőcén sem! Hozzá kell tenni, hogy a többi művészeti területen nincs ilyen gond: az iskolánkban tanuló képző-iparművész és táncos növendékek pl. középfokú végzettségükkel rendre el tudnak helyezkedni.

 

B) A felsőoktatás számára ma teljesen közömbös, hogy valaki az ötödév végi szakmai vizsgát letette-e. A felvételin ezt nem is kérdezik. Plusz pont sem jár érte. [Más területeken ez másképp van. Egészségügyi szakközépiskola szakképző évfolyamán tanuló kisebbik leányom pl., ha OKJ-s vizsgájával főiskolára jelentkezik, visz plusz pontokat!]

 

C) A teljes érettségi rendszer átalakításával az addig kötelező szakközépiskolai érettségi vizsga megszűnt. Az öt tárgyból álló, gimnáziumokéval azonos érettségi vizsga keretei közé szakmai tárgyat nem lehet beemelni (azaz hogy bizonyos tárgyakat, pl. a népzenét igen, ennek logikája sem világos). Az érettségi vizsga a továbbtanulás feltétele, tehát gyakorlatilag kötelező. A szakmai vizsga viszont nem írható elő kötelezően, ráadásul, amint láttuk, sem az elhelyezkedés, sem a továbbtanulás szempontjából nincs funkciója.

 

D) Ennek a szakmai vizsgának megszervezése az iskoláknak sok munkájába, vesződségébe kerül, miközben a fenti három pontba leírtakkal mindenki tisztában van.

 

E) A zeneművészeti szakközépiskolák ötéves szakmai képzésének a bevezetéskor örültünk. Nagyon jól hangzott, hogy a megnövekedett követelmények szerinti közismereti érettségi vizsgának nem kell egybeesni a felsőoktatási felvételivel, a szakmai tanulmányoknak a 12. évfolyamon való szükségszerű hátrábbszorulásáért pedig a szakma-centrikus 13. év kárpótol majd. Nem így történt. A jobb növendékek (sőt a kevésbé jók egy része is) továbbra is elmegy felvételizni, a fejkvótára szintén rászorult felsőoktatás pedig hiányosságaik ellenére rendre fölveszi őket. Így az ötödév nyújtotta kétségtelen előnyöket kevéssé tudjuk kiaknázni. A szakmai vizsgára pedig eleve egy olyan kör jelentkezhet, melynek nagy részét az „exportból visszamaradtak” teszik ki.

 

F) A szakmai vizsga követelménye, ahogy az a közlönyökben le van írva, normális esetben nem esne messze az iskoláink természete alapján elvárhatótól. Az ismertetett beiskolázási tendenciák és a fenti pontban vázolt anomáliák (melyek miatt többnyire az átlag alatti növendékek maradnak meg ötödévre) azonban átalakítják a képet. A helyes válasz erre persze nem a követelmények csökkentése (még hová?!), hanem az egész, tanulmányokat lezáró vizsgarendszer újraszabályozása. Jelentsen valamit ez a vizsga a felsőoktatási felvételin és/vagy a munkaerő-piacon, emellett pedig, akár az érettségi keretein belül, akár azokon kívül váljon ismét megkerülhetetlenné azok számára, akiknek a zenei pályával további terveik vannak.

 

G) Az elmúlt években az NSZI által kiküldött írásbeli vizsgafeladatok miatt sok panasz hangzott el. Ezek a panaszok általában jogosak. A küldött anyagok többnyire nem volnának irreálisan nehezek. Ám bizonyos esetekben igen hosszúak (szolfézs), más esetekben célszerűtlen, bumfordi fordulatokat, sőt, kifejezett hibákat is tartalmaznak (zeneelmélet). Így kevéssé alkalmasak a jelöltek felkészültségének reális mérésére. Ami pedig a legnagyobb baj velük: a különböző képzési ágak feladatainak nehézsége nincs összehangolva, arányosítva. A megoldás mindenképpen az lenne, hogy az egész, pár éve létrehozott feladatbankot ne ismeretlen hivatalnokok használják találomra, hanem egy közbizalmat élvező szaktestület vizsgálja, szűrje át, és ítélje meg, mi való belőle a zeneszerzés, az elmélet, a hangszeres és az ének-szakosoknak. [Miért van külön kategória az utóbbiak részére? Hisz középfokon a hangszeresekkel azonos oktatásban részesülnek!] Ehhez kapcsolódik egy közelmúltbeli megdöbbentő élményem. Az ősszel Budapesten részt vettem egy országos konferencián, mely a zeneszerzés-szakos oktatással foglalkozott. Mindenki ott volt, aki hazánkban ilyen szakon tanít. Én felszólalásomban szóba hoztam egy, zeneművészeti igazgatóhelyettesem által mutatott anyagot, mely a szakközépiskolák számára szerkesztett új moduláris szerkezetű tananyag óratervét tartalmazta (ez többnyire megegyezett az eddigi gyakorlattal, de tartalmazott néhány eltérést, közte nyilvánvaló elírásokat). Kiderült, hogy a jelenlevők közül összesen ketten látták ezt az anyagot. Ami pedig a legbrutálisabb: senki sem tudta, hogy ki lehet annak készítője!! A legsürgősebb tennivalók körét tehát az eddigieken (fejkvóta-diktatúra, szakfelügyelet, himbi-limbi „iskolák”) túl még eggyel bővíteném: a szakma kerüljön olyan helyzetbe, hogy ismeretlen hivatalnokok és különböző rövidítések alatt működő rejtélyes szervezetek helyett maga intézhesse leghúsbavágóbb mindennapi ügyeit. E célból az érintettek kamara-szerű szerveződését tartanám jó megoldásnak.

 

III.

 

A felsőfokú zeneelmélet-oktatás célrendszerét én a következőképpen vázolnám föl:

 

– Megbízható harmóniahallás és az ebből adódó előadói konzekvenciák önálló levonásának képessége

– A különböző korok harmóniavilágára jellemző stílusjegyek, logikai elvek ismerete (XIV-XX. század)

– A klasszikus összhangzattan terén: önálló harmonizálás (mindenkinek), continuo-játék számozott basszusból a barokkon belüli rész-stílusok ismeretével (zongo­ris­táknak, orgonistáknak, gitárosoknak), négyszólamú példák átalakítása 3 és 5 szó­lamra, tágfekvés, az önálló hangszerelések, letétek, átiratok készítéséhez való szólamvezetési ismeretek (a vonós és fúvós szakosoknak)

– A XVII-XVIII. század jellemző zenei formáinak ismerete az önálló elemzés szintjén

– Kitekintés a reneszánsz, a romantika és a XX. század zenei formáira

– Némi tájékozottság az ellenpont alapfogalmaiban

– Esetleg stílusgyakorlatok írása valamilyen (fakultatívan választható) zenei stílusban.

          Ehhez igyekszünk megteremteni az alapokat a szakközépiskolai oktatásban.

 

                                                               *  *  *

Zeneoktatásunk az utóbbi 50-60 évben rengeteg szakmai-szellemi tőkét halmozott fel, mely a jelenlegi, szinte mindenkit vagy teljesítmény-visszatartásra, vagy az azzal, mint „realitással” való megalkuvásra ösztönző viszonyok között csak „fékezett habzással” tud érvényesülni. Olyan irányban kell tehát változni, hogy ezek a tőkék felszabaduljanak, részét képezhessék egy általános „minőség forradalmának”, mely Hazánk egyedüli felemelkedési lehetősége. És még valami. Rákosi Mátyás annak idején azzal az érveléssel szüntette meg a népi kollégiumokat, hogy „a szovjet bolsevik párt története nem ismer hasonló képződményt”. Most ne áldozzuk föl oktatásunk sajátos, ismétlem, komparatív előnyt jelentő elemeit azzal, hogy „a fejlett Európában nincs hasonló”!

 

 


* Jelen lapszámunkban Győrffy Istvánnak, a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola tanárának, valamint Mohay Miklósnak, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem DLA tanszékvezető egyetemi docensének  korreferátumát tesszük közzé, melyek a Zeneelmélet-tanítás a zeneművészeti felsőoktatásban c. konferencián (Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar, 2010. április 23.) hangzottak el. Az eseményről a 2010/4. számunkban Gönczy László számolt be. A korreferátumok szerkesztett változatai közül már közzétettük Gönczy László és Komlós Katalin (2010/6.) valamint Szudi Mária (2011/1.) és Szücs Sándor (2011/1. www.parlando.hu) gondolatait, míg további lapszámaiban a Konferencián elhangzott többi korreferátum (Keresztes Nóra, Olsvay Endre, S. Szabó Márta) is sorra megjelenik.