Kroó György kiadatlan írásai XIII.

Liszt Ferenc zongoraátiratai Rossini műveire
Sorozatszerkesztő: Zsoldos Mária

Kortársai zenéjének nagy népszerűsítője Liszt Ferenc viszonylag keveset dolgozott fel ifjúkora vezető muzsikusa, az 1820-as évek közepe óta Párizsban élő Rossini műveiből. A Maestro 38 operája egyáltalán nem keltette fel a zongorista Liszt érdeklődését. A 39. opera, a Tell Vilmos nyitánya is csupán bemutatója után egy évtizeddel került át Liszt zongorájára, s csak újabb 10 év múlva követte azt a Stabat Mater Cuius animam tételének és a La Charité című háromszólamú női karnak az átirata. Ám szinte megjelenése pillanatában, 1835-ben megragadta Liszt Ferenc fantáziáját a párizsi Troppenas kiadó Soirées Musicales című albuma, amely Rossini 1830 és 1835 között írott zongorakíséretes dalait és duettjeit tartalmazta, szám szerint egy tucatnyit. Talán azért, mert megérezte, vagy tudta, hogy ezeket Rossini félig-meddig rögtönözte a lakásán tartott összejöveteleken, melyeken nem egyszer Liszt is jelen volt. Kézenfekvő volt tehát folytatni a komponálást, és Liszt voltaképpen ezt tette, amikor a 12-ből kettőt-kettőt fantáziaszerűen dolgozott fel még 1835-ben, illetve 1836-ban, mindkét alkalommal egy-egy Rossini duett és szóló motívumaiból kiindulva.

A következő, 1837. esztendőben azután, szinte rehabilitálva az eredeti darabokat, fantáziáinak korlátlan virtuóz letétje helyett hűségesebben ragaszkodva Rossini kompozícióihoz, az egész albumot átírta zongorára. A 12 zenedarab kétharmada szólóhangra, az egyharmada két hangra készült. A legegyszerűbbet Rossini is, Liszt is az album élére helyezi, a címe: Az ígéret. A Metastasio-vers a szerelmes ember érzelmi hűségét hirdeti. Liszt szerényen visszahúzódik, a zongoraletét virtuózabb ötletei szinte teljes egészében Rossinitől származnak.

A másik canzonetta Rossininél a második helyen áll, Liszt az ötödikre teszi. A vers ismét Metastasioé, címe: Szemrehányások. Melódiája nyíltan utal a kor népszerű olasz dalstílusára. Liszt átírása ezúttal többet tesz hozzá az eredetihez, különösen a középrészből hallhatók ki a liszti zongoraletét sajátosságai.

A harmadik Metastasio versére írt canzonetta, mely az Elutazás címet viseli, Lisztnél a hetedik a sorozatban és az eredeti hangzást alaposan megváltoztatta azzal, hogy az énekdallamot zongoráján a tenor regiszterre osztotta ki.

A Soirées Musicales másik műfajrétegét a zsánerdarabok képviselik. Az alpesi pásztorlányka és az Utazás gondolán, tehát a tiroli  zenei kép és a barcarola, a Tell Vilmost emlékének hat. Liszt ciklussorrendjében előbb a barcarola, Pepoli gróf versének megzenésítése hangzik fel. Ezt követi a tiroli tánc, melyet Liszt után száz évvel Benjamin Britten is átírt zenekarra.

Két táncdal következik az albumban Pepoli szövegére, az egyik a Felhívás című bolero, a másik – a sorozat leghíresebb darabja – La Danza, A Tánc, mely nápolyi tarantella.
Az utolsó szólódarabot Liszt a 11. helyre teszi és Pepoli versének megzenésítését Rossini nyomán ariettának nevezi. Ez a nőket és az italt dicsőítő  táncdal keringőjellegű.
Új hangulati-műfaji rétegét jelenti a Soirées Musicalesnak a négy duett. Megjelenik a szóló és a duett hangzása közti különbség, a három duett közös notturno felirata, illetve az operajelenet-karakter. A szöveg és a zene hol finoman simul össze, hol leíró, hol pedig a pszichológiai mozzanatok érzékeltetését kelti a mindenkori hallgatóban.