Mesterművek közelében
Emléklapok
a gimnáziumi énekórák
zenehallGatásaiból
Beethoven op. 110-es Asz-dúr zongoraszonáta harmadik
tételéről
B |
eethoven a b-moll hangnemből induló meditatív
hangvételű recitatívón, valamint az arioso dolente (Klagender Gesang) asz- és
g-moll panaszán át újra és újra nekigyürkőzik és birokra kel a fúgával.
Makacsul újra és újra a “csak azért is” konokságával. A barokk építkezésű,
szigorú szerkesztésű, fegyelmezett fúga kicsúcsosodásának “sebessége” az ő örök
hevületének lassú! Valamilyen módon majd el kell válniuk egymástól.
Mindazonáltal teljes erejét összeszedve meg akarja hódítani a legmélyebben
csodált bachi contrapunktikus nyelvezetet. A második arioso ismételt unisono
lezárásából “kiegyenesedett” tíz akaratos, kemény, egyre követelődzőbb G-dúr
hármas, a lefelé megfordított fúgatéma és rövidke kurta fúga gyors
szertefoszlása után a tényleges fúga kötelékeit elhajítva, feltartóztathatatlan
határozottsággal, célirányosan masíroz eredeti felfelé lépkedő kvartszekvencia
dallamaival (dux, comes) – Asz dúr alaphangnemében – egyenesen a menny felé!
Bátor, félelem nélküli, férfias, heroikus, elszánt ostromra készül. Ott tombol,
ott dörömböl szinte már önkívületben lángolva az égboltozaton, hogy aztán a
szétnyíló kapun át megtörténjék a bebocsáttatás!
A
legnemesebb akadályokon is túljutni képes, fékezhetetlen “szent dac” diadala az
op. 110-es Asz-dúr zongoraszonáta. Tragikus, személyes sorsát félrelökve, emelt
fővel vonul be az égiekhez. Így tör utat a kiharcolt végső boldogság
magaslatához. Erről szól ez a szonátatétel. Az önnön magával is megküzdeni
képes ember felemelkedése, az önnön magával is szembeszállni képes szellem
fenséges, szenvedélyes, szabad szárnyalásának zenébe öntött magabiztossága
alkotóját valahányszor célba juttatta. A célba érés az op. 110 végkifejlete,
betetőzése, diadémja, koronája. A célba érés Beethoven életművében
elmaradhatatlan! A megérkezés örömteli mámorában lecsorgó Asz-dúr harmóniák
zárják a végtelen kalandon átesett zongoraművet. Befejező, energikus, fényes
hangzatainak erejétől a titkok titkait őrző zárak engednek szorításukból,
felnyílnak, és helyet hagynak a megszenvedett, de immár kiérdemelt győzelem tündöklően
vakító, ragyogó pompája számára.
Mennyivel
egyszerűbb lett volna a számára igazán otthonos variációs megoldáshoz
menekülni, ám Beethoven nem hátrálhat, nem futamodhat meg, hiszen éppen a féktelen,
heroikus csata művészetének éltető ereje. Majd, miután megvívta ütközetét a
fúgával – miként az op.101-es A-dúr, valamint a 106-os B-dúr (Hammerklavier) zongoraszonátában
– azután már jöhet – miként az op. 109-es E-dúr darabban – az utolsó szonáta:
op. 111 c-moll második tételének a muzsika végleteiben tobzódó variációi
végeztével az elcsendesedés, a letisztult, bölcs nyugalom, a megpihenés, vagy
ahogyan Thomas Mann írja a Doktor Faustusban: a “búcsú a szonátától”.
ELHAGYHATATLAN UTÓIRAT
Gyermekkorom felső határa környékén otthonunkban
édesapám rendkívüli zongoraórát adott az akkor éppen diplomakoncertjére készülő
nagyszerű tanítvány: Láng Etelka részére. A földi lét, a mindenség határait
szétfeszítő op. 110 harmadik tétele közben olyan extázisba estek mindketten,
amelynek hatása alól én sem tudtam kivonni magam. Döbbenten, földbe
gyökeredzett lábbal hallgattam a másik szobából. Zenetanárként később sok-sok
generációt tanítva, mindig szakítottam időt arra, hogy ezzel a tétellel
"megszédítsem", "megbolondítsam" nebulóimat. Talán
sikerült! 1977-ben, Beethoven halálának 150 éves évfordulóján a budapesti
Kölcsey Ferenc gimnáziumbeli növendékeimmel részt vettünk a Magyar Rádió által
szervezett Országos Középiskolai Beethoven Műveltségi Versenyen. Egyik akkori
legkedvesebb és legtehetségesebb diákom - az azóta tekintélyes
zenetörténészünkké lett – Mácsai János olyan magas színvonalon elemezte a
műsorban ezt a tételt, hogy kivívta még a zsűri elnök: Kroó György tanár úr
külön elismerését is.
Azt hiszem, ez a Beethoven szonátatétel már
végigkíséri egész életemet. Pedig, ami a zongoratudásomat illeti, azzal a
gyakran hangoztatott eltökélt szándékommal, miszerint addig nem halok meg, amíg
ezt a szonátát meg nem tanulom, az örök élet biztos elixírjét tudhatom
magaménak.
Ungár István