CSILLAG-órák

Csillag Ferenc – Takács István: Utak – Tévutak

Példák az iskolai konfliktusok kialakulására és kezelésére

(2010. Flaccus, Budapest)

Nekem csillag-órákat hozott a Csillag-Takács szerzőpáros három hónapja megjelent könyvének olvasása. Valószínű, hogy ha kizárólag csak a főcím alapján kerül elém a könyv, akár tárgyi valóságában, akár bolti könyv-ajánló írott formájában, túlnézek rajta. Az alcím azonban azonnal felkeltette érdeklődésemet, annak – eddig soha nem volt égetőbb – aktualitásánál fogva.

Nap-mint-nap szembesülünk – jobb esetben – a média információi alapján iskolai konfliktusok létezésével, amelyek nem csekély gyakorisággal agresszióba torkollanak. A verbális agresszióra már oda sem figyelünk, csak ha diák ver, rúg, sebesít meg tanárt, ritkábban adódik a fordítottja, viszont tanuló-tanuló agresszióból annál elkeserítőbb hírek érkeznek, a legszélsőségesebb, gyilkosságig is fajuló esetekig. Az agresszív megnyilvánulások nagy többségének hátterében valamilyen feldolgozatlan konfliktus áll. Vajon, ha több odafigyeléssel fordulnának a pedagógusok diákjaik felé, ha lenne eszközrendszerük a felismert konfliktusok kezelésére, akkor is ez lenne a kifejlet, s ilyen arányban? Elméleti feltételezések szerint valószínűleg nem. De a józan ész is ugyanezt diktálja.

Nos, az „Utak – Tévutak” az iskolában előfordulható konfliktusok példatárának is tekinthető. Nem kevesebb, mint 94 esetet ír le a szerzőpáros, a konfliktusba kerülő alany-párok gazdag változatosságát felvonultatva. Ezek ismertetésétől csak azért nem tekinthetünk el, mert még az iskola életében mindennapos jártassággal is rendelkező szakemberek figyelmét is elkerülheti a lehetőségek variabilitása.

A könyv jelöli a pedagógus-pedagógus, az igazgató-pedagógusok (tanári kar), szülők-pedagógusok, pedagógus és osztálya, pedagógus és diák, diák és pedagógus, szülő és gyerek, tanuló-tanuló párok közötti feszültségek kialakulásának esélyét. Ezek a kombinációk – megfelelő címekbe öntve – mind egy-egy fejezetet alkotnak, az egyik kategória gazdagabb, más pedig szerényebb példatári anyagot hozva. Ebből a rendszerből kilépve, létező forrásokként jelentkeznek a másság, az iskola mint intézmény és szabályozott szervezeti egység, a társadalmi problémák kategóriákká formálva, hogy példatári anyagként gazdagítsák a korábban vázolt tág jelenséghorizontot.

Eleinte az lehet a benyomásunk, mintha ’szétszaladnának’ ezek a példa-gyöngyszemek. Ez az érzés csak addig tart, míg nem követjük a szerzői ajánlásokat. Nevezetesen, minden egyes konfliktus-példa után táblázatba foglalt feldolgozási szempontok, kérdések irányítják az olvasót, s nem engedik, hogy csak úgy „megússza” a példákon való önfeledt hümmögő „hát igen” tűnődést. Külön kérdések, gondolati feldolgozási szempontok fogják szellemi munkára a könyvet kézben tartó pedagógusokat, szülőket, diákokat (akiknek kortársai a szereplői az egyes esetlírásoknak) és a pedagógusjelölteket. Ha a címzettek komolyan veszik ezeket a felkínált feladatokat, szempontokat, meghökkenhet azon, hogy ezek nélkül megfeledkezhet arról, hogy a történetek mélyére nézzen.

A szellemi kaland még izgalmasabbá válik, ha az esetleírások után fellelhető főiskolai hallgatói elemzéseket egybeveti az olvasó a saját maga által megfogalmazott következtetésekkel, s azzal szembesül, hogy a mai pedagógusjelöltek pedagógiai felkészültsége milyen színvonalú, s milyen volt és milyen maradt sajátja, amit aktuálisan a magáénak tudhat.

Minden fejezet „bejelentkezése” után ’Kulcsszavak’ listája olvasható. Fejezetek terjedelmétől, tartalmától függően különböző hosszúságú listagyűjtemény hívja fel a figyelmet arra, hogy a fejezet esetleírásinak elemzése során elvileg milyen fogalmak, jelenségek, tulajdonságok fejthetők ki, s milyen fogalmak mögé rejtező jelentésekkel lehet találkozásunk. A kulcsszavak között vannak magyar, de vannak idegen szakkifejezések, hogy ne mondjam: terminus technikus-ok. Utóbbiakból találomra idéznék egyet-kettőt, úgy, mint distressz, coping, internalizáció, kontingenciamodell, rigid, szkript, és még tízesével egészíthetnénk ki random választás útján prezentált listánkat.

Hogy ki milyen úton indul el a „megfejtés” irányába, azt itt megjósolni lehetetlen. Az azonban bizonyos, hogy maga a kulcsszavak listája is arra ösztökélhet, hogy haladjunk mélyebbre a neveléstudományok megismerésében. A pszichológia területére érve nemcsak az általános- és fejlődéslélektan jelenségeivel találkozunk az esetelemzések kapcsán, hanem nevelés-, személyiség-, interperszonális-, csoport-, mélylélektani esetekkel, eseményekkel.

Anélkül, hogy ilyen szerzői szándék megfogalmazást nyert volna, azon kaphatja magát az Olvasó, hogy akarva-akaratlanul, de nagyobbára önkéntelenül egy pedagógiai, pszichológiai önképzésbe „sodródott”. Azért vált ez észrevétlenné, mert az esetismertetések leírása olyan remek stílusban, és drámai jeleneteket idéző, dramaturgiai érzékkel előadott, hogy az olvasás közben az ember részévé válik a helyzeteknek. Csillag Ferenc írói vénájával ilyen szinten még nem volt alkalmunk megismerkedni. Korábbi szakmai írásaiban ezek a színek, sajátságok nem tűnhettek ugyanis elő. Választékos, árnyalt kifejezései, stílusa, s amikor a helyzet igényli, a párbeszédek pergése olyan, a helyzettel történő teljes azonosulást váltott ki bennem, hogy esetenként fizikai örömérzés vagy épp torokszorító, fojtogató cselekvéskényszer kerített hatalmába, s ’belső hallással’ ordítottam magamban én is együtt a tanárral, a gyengébbet püfölő agresszív verekedő-verő legényre: – „Hagyd abba! Szállj le róla! Takarodj!” Mi másról lehet itt szó, mint a helyzet szuggesztív megjelenítése által spontán előhívott, egyértelmű, a humánum diktálta morális állásfoglalás azonnali megfogalmazásáról (231-232. old.) Hátha olvasás közben hasonló eset előfordulhat mással is.

Igaz ugyan, hogy az esetleírásokban dominánsan alsó tagozatos korosztályból tárulnak fel előttünk életek, személyek, személyiségek, legyenek azok gyermekek vagy felnőttek. Sokszor hiányérzetem is volt: –… és miért nem még többet a felsős korosztályból? Maga a Szerző világosít fel az előszóban: 4 éve, amikor gyűjtögetni kezdte az eseteket, azokat alsósoknál találta. A Tanító című lap megneszelte, hogy itt valami megörökítendő van készülőben, s rendelt ezekből a „szösszenetek”-ből. Hólabda-szerűen aztán így növekedett a mennyiség és így tagolódtak az esetek fejezetekre.

S hogy ne csak ’kopár’ fejezetcímekkel történjen a tagolás, a fejezetekben foglalt ’homogén’ tartalmakat még külön mottókkal látta el a Szerző. Ezek közül a még emelkedettebb eszmei üzenetek közül álljon itt mutatóban három, általam önkényesen választva:

„A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak (J. W. Goethe) (89. old.)

„Tudod, van tehetségem a jó mondatok kitalálásához… Nem elég, hogy a mondatok jók legyenek, annak is jónak kell lennie, amit teszünk a mondatokkal.” (Aldous Huxley) (113. old.)

„Életed útját magad választod, válassz hát úgy, ha egyszer elindulsz, nincs már visszaút.” (Kodály Zoltán) (127. old.)

A kevéssé ismert Kodály idézet elegendő apropót nyújt, hogy a Mester személye maga visszavezessen bennünket e pillanatban zenész, zenepedagógus mivoltunkhoz. Kérdezhetik zenepedagógusok, milyen pontokon válik ez az olvasmány érdekessé, netán fontossá számukra. Csupán azon okból, hogy a zenepedagógus nemcsak zenét oktat, hanem növendékkel foglalkozik. Talán a XXI. században megérhetjük azt, hogy az eddigieknél sokkal nagyobb figyelmet fordítunk tanításunk, foglalkozásaink másik tárgyára: a gyermekre. Hátha megérjük, hogy okafogyottá válik az a zenei felsőoktatásban időtlen-idők óta tenyésző és terpeszkedő vita, annak alapkérdése: „minek kell annyi pedagógia a tanárképzésben? Elveszi az időt a zenéléstől”. A könyv végigolvastán, hátha lesz olyan zenepedagógus, aki tanárjelölt növendéke panaszára, – mi szerint fáradt, nem tud koncentrálni, izgulóssá vált, azt válaszolta: „ Ne nyavalyogj annyit, gyakorolj és minden rendbe jön”, egyéb megfontolások után, az okok után kutatva, – más választ adhat terápia gyanánt!... (A párbeszéd nem fiktív, sajnos, igaz, fültanúja voltam. Igaz, több évvel ezelőtt.)

Hogy zenepedagógiai működésünk még eredményesebb legyen, hogy jobban lássuk növendékünk belső világát – korra való tekintet nélkül – jó lélekkel ajánlom valamennyi zenepedagógus kolléga számára az „Utak – Tévutak” olvasgatását, mi több, elolvasását. Kellő nyitottság esetén mindenki részesülhet a Csillag-órák inspiráló tanulságaiban.

„Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok,

A szegény legénynek utat mutassatok…”

Laczó Zoltán