írjon-e a (leendő) muzsikus?

I.

Solymosi Tari Emőke bevezetője

Major Zsófia szakdolgozat-fejezetéhez

Régi vitatéma, hogy vajon egy muzsikusnak képesnek kell-e lennie arra, hogy egy adott témáról önálló kutatást végezzen, és az összegyűjtött ismeretanyagot, illetve saját gondolatait megfelelően strukturált formában, világosan, szabatosan ki is tudja fejteni írásban. Jómagam úgy gondolom, legalább a lehetőségét meg kell adni annak, hogy egy leendő énekes vagy hangszeres művész alkalmassá váljon e feladat elvégzésére. Nem hiszem, hogy a zeneművészeti egyetemi hallgatók érdekét szolgálja, ha – „kímélve” idejüket és energiájukat – megfosztjuk őket e lehetőségtől.

A legbiztosabb módja a fenti képességek megszerzésének a szakdolgozatírás. Bár sokan azt gondolják, ez főként arra jó, hogy egy adott témában elmélyüljünk, jómagam Umberto Ecóval értek egyet: a szakdolgozatírás elsődleges célja egy olyan technika, illetve munkamódszer elsajátítása, amit a szakdolgozatíró később sok egyéb feladat megoldásakor is hasznosítani tud. (Lásd: Umberto Eco: Hogyan írjunk szakdolgozatot? Fordította Klukon Beatrix. Kairosz Kiadó, h. n., 1996.) Rögtön hozzá is tehetjük: szellemi munkát végző ember e technika nélkül nehezen boldogul az életben. Vagyis a szakdolgozatírástól való „mentesülés” később visszaüt, hiányként jelentkezik. Aki nem ír diákként egy minimum 10-15 oldalas munkát a megadott követelmények betartatásával, az nem szerez meg egy olyan tapasztalatot, ami később számos célja elérésében a segítségére lehetne.

Eddig háromszor (összesen mintegy kétszáz hallgatónak) tartottam olyan speciális kollégiumot, amelynek a szakdolgozatírásra való felkészítés volt a célja, kezdve attól a kérdéstől, hogy hogyan válasszunk témát, egészen addig, hogy hogyan írjunk lábjegyzetet, vagy milyen helyesírási buktatókra figyeljünk különösen. Tapasztalhattam, hogy a főiskolai, illetve egyetemi hallgatók igen csekély gyakorlattal rendelkeznek abban, hogy egy adott témáról értekezzenek, akár csak rövid terjedelemben. (Számomra a legnagyobb megdöbbenést az okozta, amikor az egyik csoport több tagja is elárulta, hogy nem ismeri a bekezdés fogalmát. Természetesen mindegyikük tett érettségi vizsgát…) A felsőoktatásban töltött éveik során a diákok nagyon ritkán kapnak olyan feladatot, amellyel a szakdolgozatírásra fel tudnának készülni. Ráadásul igen kevés olyan oktató akad, aki hajlandó nekik ebben segíteni. (Ennek oka persze főként az, hogy a mai oktatók közül sokan nem írtak szakdolgozatot, mivel ez hosszú ideig nem volt kötelező egy leendő zenetanár vagy -művész számára. Így aztán ezek az oktatók nem ismerik a követelményeket, és nem is tudnak tanácsot adni a megvalósítás mikéntjére vonatkozóan.) Ha annak, aki a diplomamunka-készítés – első látásra talán ijesztő, viszont felmérhetetlenül hasznos – procedúráján nem esett át, később mégiscsak kell írnia valamit (márpedig előbb-utóbb kell: tantervet, szakmai beszámolót, cikket stb.), akkor nagy gondban lesz, és könnyen lehet, hogy művének „nem lesz füle-farka”, azaz nem fog megfelelni a legelemibb formai előírásoknak sem. Másrészt az írás maga – az alapvető ismeretek hiányában – felesleges szorongást okoz majd, ahelyett, hogy intellektuális örömforrássá válna. Jómagam komoly gondnak érzem ezt, és azt gondolom, érdemes lenne e lap hasábjain eszmecserét folytatni, mondjuk a következő címmel: „Írjon-e a muzsikus?”

Abban a reményben, hogy többen is megosztják majd e kérdésben véleményüket a Parlando olvasóival, máris szeretnék hozni egy pozitív példát. Major Zsófia – egy volt kiváló hallgatóm, aki zenetörténetet tanult nálam – 2009 júniusában védte meg szakdolgozatát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem mesterszakán, a zongora tanszéken. Diplomamunkájának címe: Leoš Janáček életútja és szólózongora-művei. Témaválasztását személyes élményei befolyásolták: először egy Janáček-művet ismert meg (Szonáta 1. X. 1905), és megragadta őt a XIX. és XX. század fordulóján élt morva mester zenéje, később pedig – egy zongoraversenyen való részvételének köszönhetően – eljutott Brnóba, ahol bejárhatta a komponista életének fontos helyszíneit, és megismerkedhetett művei előadási tradícióival. Ötvenoldalas dolgozata első részében Major Zsófia Janáček munkásságának történelmi hátterét, valamint a mester művészi pályafutását mutatja be, második részében pedig Janáček szólózongorára írt műveit elemzi. A védésen a Nagy Péter zongoraművész által vezetett tanszék tanárai egyetértettek abban, hogy e dolgozat két okból is érdemes a publikálásra. Egyrészt az írásmű kivételesen magas színvonala okán, másrészt azért, mert hazánkban Janáček sajnálatosan kevéssé ismert komponista.

Hogy az olvasó képet kaphasson a dolgozat felépítéséről, közöljük a tartalomjegyzéket:

Előszó

1. Janáček és kora

2. Janáček életútja és művészete

Gyermek- és tanulóévek

A cseh-morva kultúra szolgálatában

A Jenufa győzelme, kései évek; egy életmű kiteljesedése

3. Janáček művészi stílusa a népzene hatásának tükrében

4. Janáček szólózongora-művei

Korai zongoraművek

Szonáta 1. X. 1905

Egy benőtt ösvényen

Ködben

Utószó helyett

Fordítások

Jegyzetek

Forrásmunkák

A logikusan szerkesztett, érett, magával ragadó stílusban megírt, kottapéldákkal, fotókkal gazdagon illusztrált dolgozatból a „Janáček művészi stílusa a népzene hatásának tükrében” című fejezetet közöljük.

A szakdolgozat konzulenseként ezúton is megköszönöm a Parlando szerkesztőbizottságának, hogy helyet ad az alábbi részletnek. Jómagam e fejezet közlésével szeretnék voksolni abban a kérdésben, hogy írjon-e a (leendő) muzsikus. Írjon.