Major Zsófia

 

Janáček zenéjének stílusa a népzene hatásának tükrében*

 

Janáček a XIX-XX. század fordulójának egyik legeredetibb és legsajátosabb hangú komponistája, aki – akárcsak Bartók Béla és Kodály Zoltán – művészetének hamisítatlanul egyéni  stílusára a  népzene ihlető ereje által talált rá. Janáčeket mindenekelőtt a szülőföld iránt érzett mélységes szeretet és a cseh-morva kultúra építéséért való nyughatatlan törekvés köti össze Dvořák és Smetana nevével. Ám ellentétben velük, művészetében nem a „nyíltsisakos” nemzetiesség nyilvánul meg, mint a norvég Grieg vagy az orosz Rimszkij-Korszakov zenéjében, hanem Bartókhoz hasonlóan a zene mélyebb rétegei felé tör.  Amíg a Nyugat-Európához vonzódó Dvořák és Smetana a klasszikus és a romantikus zene hagyományainak kitaposott útjait járja, addig a keleti régiókhoz tartozó Janáček a morvaországi – szinte érintetlen – élő néphagyományokhoz fordul. Zenéje a parasztemberek világát tárja fel, egyetemes művészete az ő hanglejtésükből, táncaikból, népszokásaikból táplálkozik. S mivel Kelet-Morvaország Csehországgal ellentétben sokkal inkább megőrizte a népi tradíciókat s ellenállt a nyugati kulturális hatásoknak, Janáček valóban az ősi morva hagyományok forrását találta meg.

          A népdalok tudatos tanulmányozását és gyűjtését húsz évvel Bartók előtt, 1885-ben kezdte el barátjával, František Bartošsal1. A tudományos módszerekkel rendszerezett népdalkincs jelentette számára talán a legmeghatározóbb inspirációs forrást.  Janáček így vall egy interjúban: ”Kiskoromtól fogva a nemzeti dalkincs levegőjében élek. A nemzeti dalkincsben az egész ember benne foglaltatik, testestől, lelkestől, a környezete is, minden, minden. Aki a nemzet dalkincséből nő ki, egész emberré lesz. A nemzeti dalkincs szelleme egységes, mert a tiszta ember istenadta kultúráját képviseli, nem mesterséges. Ezért gondolom, hogy ha a műzenénk ebből a népi forrásból merítve gyarapodik tovább, akkor valamennyien összeölelkezhetünk majd a műzene alkotásaiban, amelyek közösek lesznek, s valamennyiünket egybekapcsolnak.” 2

Szenvedélyesen kutatta a morva népdalkincset és a nemzeti nyelv sajátosságait: azok dallamának lejtését, indulati és hangulati megnyilvánulásait, ritmikai jellemzőit. Zenei idiómáját a cseh nyelvből fejlesztette ki, melodikai gondolkodása annak prozódiáján alapul. ”A beszélt nyelv zenei aspektusainak tanulmányozása közben arra a meggyőződésre jutottam, hogy a zene minden melodikai és ritmikai titkát meg lehet magyarázni a zenei motívumaink melodikája és ritmikája által.”3 – írja a komponista. Janáček noteszaiban, levelezőlapjain, színházi műsorain energikus, gyors feljegyzések találhatók: lekottázta az utcai árusok, rikkancsok, a munkások, pincérek, kalauzok, játszó gyermekek beszéddallamát; tanulmányozta az emberi nevetés és sírás dinamikai lejtését, és mindent, ami a természetben hallható. Egy újságnak adott interjúban, 1928-ban, élete utolsó évében így emlékezett egy lašškói dialektusban beszélő parasztemberrel való találkozására: „Tudja, nagyon furcsa volt […] valaki szólt hozzám, s én talán nem is értettem szavait, de az a hanglejtés! Mindjárt tudtam, hogy mi van abban az emberben: tudtam, mit érez, hazudik-e, izgatott-e, s miközben teljesen hétköznapi dolgokról beszélt velem, én éreztem, hallottam, hogy a szíve mélyén talán zokog. A legmélyebb igazságot a hangok mondták el nekem, az emberi beszéd, s általában bármely élőlény hanglejtése. S létszükséglet volt számomra, hogy halljam ezt a hanglejtést.” 4

          A morva paraszti kultúrában a beszéd, a tánc és a zene elválaszthatatlan egységet alkot. Janáček népdalgyűjtő útjain sok időt szentelt a tánckoreográfiák tanulmányozására és a hangszeres kíséretek vizsgálatára. Falusi látogatásai során elsajátította a cimbalom- és a dudajáték alapjait. E hangszereket elsősorban különleges hangzásuk miatt kedvelte. „A dudát lágy és búskomor hangja miatt becsülöm nagyra; ez a hangszer hozza a zenekarba azt a bizonyos melankolikus hangzást, mely még az orgonáénál is átszellemültebb.”5 –írja a zeneszerző.

          A morva népzene szerkezete meglehetősen kötetlen: rendszertelen és szabad pe­ri­ódusok, a beszéd tempójához és lejtéséhez igazodó állandó metrumváltások, változatos, egzotikus hangzású modális tonalitás jellemzi. Janáček zenéjében is megfigyelhetőek ezek a stílusjegyek. Rövid, sokszor megszakított melodikus töredékekből építi fel a dramatikus passzázsokat, és ha a beszéd törvényszerűsége úgy diktálja, akár ütemenként változtatja a metrumot. Janáček művészi természetéből is fakad, hogy előszeretettel használja a modális hangsorokat, legfőképpen a morva népzenére oly jellemző líd hangsort, ám gyakran találunk műveiben dór, fríg, mixolíd és eol melódiákat. Már lipcsei tanulóéveiben összetűzésbe keveredett konzervatív szemléletű tanárával, aki kifogásolta, hogy egyik darabjában vezetőhang nélkül használta a moll hangsort. Janáček saját írásmódját teoretikus módon is alátámasztotta. Meggyőződésévé vált, hogy a vezetőhang nélküli hangsorok természetesebbé, plasztikusabbá és ezáltal szabadabbá teszik a melódiát: így  megújul annak  kifejezőképessége,  színezete.

          Janáček műveiben a népzenei hatás három formában jelenik meg:

1.         A komponista közel száz népdalfeldolgozást készített merész és eredeti kísérettel. Legjelentősebb feldolgozásai közé tartozik a Huszonhat népballada, amelyet 1906-tól 1916-ig írt. Ezek a művek nem hagyományos akkordikus kísérettel íródtak. Janáček a népi hangszerek egyszerű, ám rendkívül kifejező jellegét megragadva néhány kompozícióban egy szál furulyához vagy néhány odavetett cimbalomakkordhoz hasonló effektust használ. Feldolgozást csak akkor készített, ha lélekben tökéletesen azonosulni tudott a népdallal. E megközelítési mód szellemében írta (1891-ben) népi balettjét, a Rákos Rákóczyt, melyben valašskói és hanái táncokat dolgoz fel zenekari kísérettel. 

2.         Janáček operáiban vagy kamaraműveiben sosem találunk konkrét népdalidézeteket, ám átalakított vagy személyes alkotói erővel újjáteremtett népdalszerű dallamokat és ritmusokat szinte minden művében felfedezhetünk. Pl.: Jenufa, A ravasz rókácska, I. vonósnégyes.

3.         Életének végén a modern és az atonális zene irányába törekvő komponista műveiben a népzene szellemiségétől átitatott, de merőben újszerű hangzásvilágú melódiákat találhatunk. Ezen újfajta gondolkodás jegyében írja a Glagolita misét, a Sinfoniettát, a II. vonósnégyest és a Fúvósszextettet.

      A fejezet további részében szeretném konkrét példákkal igazolni fenti állításaimat.

      A szerző egészen korai kórusművében, az 1873-ban komponált „Nestálost Lásky” c. műben is felfedezhetjük a morva népzenére oly jellemző állandó metrum­váltást.  A kompozíció 8/8, 7/8, 6/8, 9/8 stb. ütemmutatók váltakozásából épül fel.

          Janáček rendkívüli hallására és kifinomult pszichológiai érzékére vall, hogy a beszéd elemeit a lehető legszorosabban köti össze a tempóval. Ha a nyelv lüktetése úgy kívánja, a szerző akár ütemenként ír elő tempóváltást. A Ködben c. zongoradarab negyedik tételének kezdő ütemei igazolják az előbbi megállapítást.

 

 

A Jenufa egyik kórusában egy morva szerelmi dalra („Daleko Siroko”) ismerhetünk.

 

          Arra a korábban említett szerzői sajátosságra, miszerint Janáček a népzene hatására szívesen használta a vezetőhang nélküli moll hangsort, többek között a zongoraszonáta Halál c. tételének kezdete szolgál bizonyítékul.

           A szlovák népzenére jellemző titi tá tá titi tükörritmikát is több műben felhasználja a komponista. A Benőtt ösvényen c. zongoraciklus „A kuvik nem repült el” c. darabjának lírikus részében is feltűnik ez a ritmusképlet.

 

 

Ugyancsak jó példát találunk a tükörritmikára a Ködben c. zongoraciklus első tételének népdalszerű témájában.

 

Janáček a megszokott diatonikus hangsorú népdalt több ízben izgalmasabb, modális színezetűvé formálja. Az első példában olvasható kelet-morva népdal az Egy eltűnt legény naplója c. műben is ilyen átalakuláson megy át.

 

 

                1. Morva népdal

                2. Részlet az Egy eltűnt legény naplójából

 

A líd hangsor alaphanghoz viszonyított mértéken felüli kvartja jellegzetes hangzást ad Janáček zenéjének. A ravasz rókácska c. operájában élénk, táncos karakterű ritmikus formában halljuk az említett jelenséget.

 

Szintén szép példa erre a zongoraszonáta egyik részlete, ahol egy élénk, ám inkább fenyegető karakterű zenei mozgásban használja a szerző a líd modalitást.

          Gyakran előfordul, hogy Janáček egy dallamíven belül több modális hangsort is felhasznál. Szép példát találunk erre a Jenufa egyik kórusában, ahol dór kezdet után fríg jellegű asz-mollban zárja a témát.

 

A néptánc hangszeres kíséretére oly jellemző élénk zenei témák jól szemléltetik Janáček rövid, két-három taktusból építkező zeneszerzői technikáját, melyre a Sinfonietta partitúrájában találunk példát.

          A morva és szlovák népzene jellegzetes motívuma a szekund és az ezt követő terc vagy kvart kombinációja. A Glagolita mise Kyrie tételének cselló- és orgonaszólójában is hallható ez az állandóan ismétlődő motivikus összetétel.

 

 

 

          Janáček zenéjét szinte lehetetlen egyetlen korstílushoz kötni. Sok zenetudós szerint eklektikus módon keveredik benne a posztromantika, a realizmus, a posztimpresszionizmus, a folklorizmus és az atonalitás. Noha zenéje és annak formálási technikája későromantikus alapokon nyugszik, életének alkonyán új kapukat nyit meg a modern cseh nemzeti zene kialakulása felé. Mellőzi a romantikus szerzőkre oly jellemző, nagy ívű dallamokat, a túlburjánzó harmóniafűzéseket és a fölösleges sallangokat. Szikár dallamok, pulzáló ostinatók, hirtelen felvillanó ritmikai figurációk jellemzik új stílusát. Operahősei nem egyoldalúan ábrázolt alakok, hanem hús-vér emberek, akik a szláv lélek szélsőséges emóciókra hajlamos drámaiságát hordozzák magukban.

          Janáček melegszívű, szociálisan érzékeny, s akárcsak Bartók, mélyen természetszerető művész volt, s talán ezzel is magyarázható emberközpontú gondolkodása és panteizmusra hajló világszemlélete. Szinte soha nem írt úgy darabot, hogy ne lett volna mögötte egy emberi sorstragédia, egy szerelem ihlető ereje vagy valamely társadalmi és történelmi esemény élménye. 

          Természetszeretetéről szentimentalizmusba hajló módon így ír:

          „Hallgatom a madarak énekét. Elcsodálkozom a fények, a színek, és formák világa milliónyi változatának ritmusán, s zeném attól marad fiatal, hogy a természet ritmusának örök fiatalságával érintkezik.”6

          Janáček és Bartók személyesen sohasem találkoztak, de a paraszti világhoz való örök vonzódásuk és a népzene iránti szeretetük által láthatatlan szellemi fonál köti őket össze.  Janáček  gondolatai is erről tesznek bizonyságot: „A népdal egy szellemben, egy örömben, egy boldogságban fogja össze a nemzetet, a nemzeteket, az egész emberiséget.”7

Jegyzet:

 

1)          František Bartoš (1837-1906) cseh-morva pedagógus, nyelvész, népzenekutató; Janáček munkatársa a népzene gyűjtésében és rendszerezésében.

2)          Jaroslav Šeda: Leoš Janáček. Praha, Orbis, 1956, 42. oldal.

3)          Harold C. Schonberg: A nagy zeneszerzők élete.  Európa Könyvkiadó, 1998, 398. oldal.

4)          Jaroslav Šeda: Leoš Janáček. Praha, Orbis, 1956, 21.oldal. 

5)          Leben und Werk. Atlantis Verlag, Zürich, 1964, 28.oldal. „Ich lobe mir den Dudelsack          wegen der Weichheit und Schwermut seines Tones; er trägt in das moderne Orchester einen edlen schwermütigen Klang, beseelter als der Klang der Orgel.” (A fordítást Teidelt Benjámin készítette.)

6)          Harold C. Schonberg: A nagy zeneszerzők élete. Európa Könyvkiadó, 1998, 399. oldal.

7)          Jaroslav Šeda: Leoš Janáček. Praha, Orbis, 1956, 42.oldal. 


* Részlet Major Zsófia Leoš Janáček életútja és szólózongora-művei című szakdolgozatából. Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, 2009.