Kettős utóhang egy kecskeméti hangversenyhez

Ne hagyományos koncertbeszámolót, még kevésbé kritikát várjon a kedves olvasó az alábbiakban. Adatszerűen, egyszerű leírással idézzük fel a jelen nem voltak számára is – talán nem túlzó kitétel – a zenetörténeti eseményt, hogy némi tanulságot vonjunk le belőle.

1.

A Magyar Kultúra Napja alkalmából 2011. január 20-án különleges esemény helyszíne volt a kecskeméti Kodály Iskola Nemesszeghy Márta Hangversenyterme. A meghívó szerint zenés beszélgetésre került sor Sári József Kossuth díjas, Sáry László kiváló művész és Sáry Bánk Erkel-díjas zeneszerzőkkel. A két fivér tavalyi 75., illetve 70. születésnapja is a program apropói között szerepelt. A közreműködők Berényi Bea és Dratsay Ákos, a Kodály iskola fuvolista művész-tanárai mellett Sáry László (zongora), Sipos Gergely (gordonka) és Palotás Gábor (ütőhangszerek) voltak.

A műsorszámokat a három szerző szerint csoportosítva jegyezzük fel:

Sári József: Praeludium – két fuvolára (2010 – ősbemutató); In memoriam T. E. – két fuvolára (2003); Jelentek c. ciklusból: 3. Nem csak az „Istenek alkonya”, 4. Az ördögi kör keletkezése, 5. Csillagóra – két fuvolára (1988);

Sáry László: Kettős – két fuvolára (2001); Hommage à Kassák – fuvolára és zongorára (2004., rev. 2008); Hármasban – két fuvolára és marimbára (2010 – ősbemutató);

Sáry Bánk: Néma történet – fuvolára és gordonkára (1994); Árnyjáték – két fuvolára és ütőhangszerekre (2010 – ősbemutató).

Ginder Éva, az iskola vezetője rövid köszöntője után Dratsay Ákos vette át a szót, s vezette a muzsikálással meg-megszakított beszélgetést, helyesebben: a zeneszerzőkkel folytatott beszélgetéssel vezette be az egyes műsorszámokat. Akadtak életrajzi kérdései a műsorvezetőnek, például a családi zenei háttérrel kapcsolatban. Volt szó egyes művek inspirációjáról, különös tekintettel a címválasztásra, a művek esetleges programszerűségére. Az előadókhoz fűződő viszonyról, például az In memoriam T.E. (Elek Tihamér) című darab kapcsán. Meglepően kevés szó esett a kifejezetten zeneszerzés-technikai kérdésekről, a szerzők stílustörekvéseiről. Ezekre a kérdésekre tudniillik maguk a művek válaszoltak, a hallgatókra hagyva a ráérzést, esetleg a jellemző vonások megfogalmazását.

Kortárszenei esthez képest szép számú, főleg fiatalokból álló közönség volt jelen, s a tapsokból ítélve ráhangolódtak a művekre, jó szívvel fogadták és nagy tapssal méltányolták a műveket és az előadók teljesítményét. Ebben bizonyára nem elhanyagolható tényező, a meggyőző előadáson túl a szerzők jelenléte, személyes hangú prózai megszólalása, mely felkeltette az érdeklődést, olykor még vezérfonalat is adott a hallgatóknak.

2.

A tárgyilagos, adatszerű beszámoló után meg kell fogalmaznunk a tanulságot. Először is azt, miért beszélhetünk zenetörténeti eseményről. Kecskeméten az ősbemutatókkal ékes kortárszenei eseményeknek ugyan nem kis hagyománya van, visszalépve akár száz esztendőt is, mégsem mondhatjuk, gyakori esemény, hogy három szerzőnek egy-egy kompozíciója újdonságként először itt kerüljön közönség elé.

Nyilvánvaló, hogy a Berényi Bea–Dratsay Ákos fuvolaművész házaspár személyes elkötelezettsége, az újdonságok iránti készsége meghatározó volt a különleges családi szerzői est létrejöttében. A szerzők meg tudták, hogy jó kezekbe adják műveiket. Olyan darabokról van jelen esetben szó, amelyek bár mai nyelvet beszélnek, de alapjában véve mégis hagyományos játékmóddal szólaltathatók meg. Azonban így is elég újszerűek ahhoz, hogy ne kelljen egy kicsit megküzdenie a hallgatónak (is) a darabok megértéséért.

Végül arról kell szólni, hogy miért különösen fontos egy ilyen esemény. Azért mert példa. Példa a muzsikus-tanár kollégák számára: merjenek műsorra tűzni kortárs műveket, akár ilyen töménységben. Ha módjuk van rá, bábáskodjanak újdonságok körül is, tartsanak kapcsolatot kortárs alkotókkal. Példa a tanítványok számára: lássák, hallják, hogy tanáraikban van vállalkozó kedv, odaadás, hogy a megszokottól eltérőt, a biztos sikert jelentő repertoár-darabok mellett újdonságok előadását is vállalják, s hogy ebben a zeneszerzők partnernek tekintik őket. Mindenféle rábeszélésnél többet ér a jó példa itt is. Bizonyára közelebb viszi a növendékeket is a kortárs művészi zenéhez az így szerzett élmény, talán még ambíciót is ébreszt bennük a jövőre nézve. Az efféle áttételes szoktatást, nevelést, akárcsak a közvetlen gyakorlatot azonban nem lehet elég korán kezdeni. Szüksége van rá a (leendő) muzsikusnak és a (leendő) hallgatónak is.

Bár találnának mennél több követőre az ilyen kezdeményezések.

Ittzés Mihály