RÉVÁSZ ÁGNES*

SZABAD GONDOLATOK A RÖGTÖNZÉSRŐL**

Az emberi lélek nagyon összetett, ezért nagy türelmet kell tanúsítani egymás iránt. A diákok vágynak arra, hogy elfogadja őket mindenki, minden tanár! Az én feladatom csak annyi, hogy a saját szabadságélményeikhez hozzásegítsem őket, és ha ez sikerül, akkor én is újra és újra átélem ezt az érzést! Ezúton szeretném megköszönni ezt Nekik, és hogy igyekeznek engem elfogadni olyannak, amilyen vagyok, bár folyton én is folyton változok!

Rendkívül jók a tapasztalataim a gyerekekkel, fiatalokkal való közös rögtönzésekről, zenélésekről! Itt tanítjuk egymást arra, hogyan kell száműzni gondolatainkból az olyan jellegű korlátokat, félelmeket – itt például a gyerekek eredményeinek állandó egymáshoz való hasonlítgatását értem –, amelyek gátolják az önértékelést, belső kincseink feltárását. Tudnunk kell: mindenki tehetséges! Ha egymást inspirálják, a gyakorlások, beszélgetések alatt felszínre hozzuk a legszebb mozdulatokat: empátiát, odafigyelést, beleérzést, megbocsátást. Tágabb látóteret adnunk önmaguknak, egymásnak és nekem is! Az improvizáció közben felszabaduló kreatív energia folyamatosan áramlik közöttünk! Mindig egy újabb és újabb felfedezés az élet kincseiből! Egyre érdekesebb kérdéseket vet föl mindenkiben, aki részese a dalnak. Így, hogy alkotói lehetnek a zene felfedezésének, szívesebben, gyakrabban, és hatékonyabban nyúlnak az un. klasszikus komolyzenei darabokhoz, mivel már egyre érthetőbb számukra! Belső igényükké válik bonyolultabb szerkezetű zeneművek felfedezése. Igazolására következzék most néhány levél a tanulóktól, mit jelent nekik az improvizáció:

„Ha az improvizációt le akarnám rajzolni, hatalmas szárnyú madarakat rajzolnék egybefonódva. Azért, mert nekem az improvizálás megadja a teret, ahol kedvemre kiterjeszthetem a szárnyaimat, és szabadon repülhetek. Nincsenek benne korlátok, azt a hangot pedig, amit nem tudunk lejátszani zongorán, kiénekelhetjük. Olyan, mint az élet, örökké változik, hiszen nincs két egyforma improvizáció, talán ezért is van olyan jó hatással az emberekre.

Nagyon szeretek improvizálni, mert ezáltal tudok zongorázni, és ez nekem fontos. Segít visszatérni az élet végtelen körforgásába, »örökké folyásába« mert ezzel megmutatom, kifejezem a lelkemben lévő energiafolyamot, ami így megtisztul. A régi falusi emberek is improvizáltak, kiénekelték magukból a bánatukat és az örömüket, nagyon jó, hogy ezt én is meg tudom tenni. Olyan ez számomra, mint egy lépcsőfok vagy egy út a teljesség felé, mert mikor improvizálok, a lelkem nyelvén beszélek, és amint képes vagyok megérteni ezt, eggyel közelebb kerülök a titokhoz, amit minden ember magában őriz és olyan sokan kutatnak. Köszönöm mindazoknak, akik segítettek, hogy úgy improvizálhassak, ahogy most tudok. Köszönöm szépen!”

(B. Boglárka 18 éves)

„Lényegében az elmúlt évem legjobb része volt az improvizáció és talán nem is csak az elmúlt egy évé. Miután rájöttem, hogy miről szól teljesen felszabadított és kellemesen töltött el ez a fajta zenélés. Igaz ehhez a társaság is hozzájárult. Az impró órák a szabadságuk miatt megszabadítottak minden nehézségtől, ami egyébként megoldásra várt. Feloldottak. Ezen kívül persze jó volt olyat tanulni, amit az előtte lévő 7 évem alatt nem, és különös eufóriával tudott eltölteni néhány kivételesen szép mozzanat, ami ott helyben véletlenül született, akárkitől is. (Nem mellesleg a többiek zenéje alatt élvezet verset írni.) Óbuda szerintem érdekes volt. Játék szempontjából, amit ott műveltünk nekem nagyon tetszett. Az időbeosztás eléggé szűkös volt szerintem, bár őszintén én személy szerint néha amikor elkezdjük napokig is tudnék játszani ott a többiekkel, úgyhogy ebből a szempontból a véleményem talán nem annyira mérvadó.” (E. Máté 15 éves)

„Amikor improvizálok, felszabadulok, és teljesen szabadon játszok, mintha eltávolodna a külvilág. Nagyon élvezetes így játszani és ilyenkor minden gondomat elfelejtem és nem is nagyon gondolkodom.” (Sz. Anna 13 éves)

„…általában megnyugvást jelent és hát persze jó a többiekkel játszani.” (P. Bence 16 éves)

Az óbudai bemutatón 9 gimnazista vett részt: 8 az egri, 1 pedig a felsőtárkányi zeneiskolából. Nem volt könnyű összeállítani, hogy milyen jellegűek legyenek az improvizációk, mivel a bemutató előtt igen sok közös fellépésen szerepeltek a tanulók. Nyílván olyan spontán úgy sem tudott volna lenni, mint mikor legelőször ismerkedünk meg a tanórán egy sajátos hangulattal, és a felfedezés hatalmas öröme teremt egy rendkívüli szférát körülöttünk! Az óbudai bemutatóra azt beszéltük meg, hogy milyen hangulatot, tartalmat fogunk teremteni és ki kivel játszik együtt. A Kis kece lányom népdalfeldolgozás már áprilisban felhangzott egy zenei fesztiválon Egerben, de természetesen ott is és az itteni bemutatón is teljes rögtönzés volt egy előre megbeszélt hangnemben . A felépítését együtt dolgoztuk ki .

Vérző lávából kiszakad

A Föld magából

Megvalósul

Vizet fakaszt s megszelídíti a lényeket

A vadrózsák illatára a csipketündér

Felébred

Az álmodás szárnyait

a zenére cserélte fel

a Végtelenség körbeért

S a száz év aludt el

Az első fuvola-zongora improvizáció előtt felhangzó versemmel igyekeztem érthetőbbé tenni a darabot, amelynek első felében a C fél-egész skálában gondolkodva próbáltuk megjeleníteni a tűz sokféleségét, majd közös hangokon vezettük át – E, Fisz, G, A, C – a lágyabb hullámzóbb e-mollba, amellyel a második rész hangulatát ábrázoltuk. A következő kamara darab – zongora négykezes, klarinét, trombita – elé József Attila: Tenyerembe tettem c. sorait szántuk:

Tenyerembe tettem a lelkem: De Ő gyémántokat szedett elő!

nézd meg, milyen szép százlátó üveg! mert Ő az embert sose érti meg.

Ehhez a hangulathoz most egy akusztikus skálát választottunk és üveggolyókat, amiket a zongora húrjaira dobtunk. A középrésztől az akusztikus skálából már csak négy hangot hagytunk meg és kiegészítve egy pentatonra, igyekeztünk nyugodtabb hangulattá varázsolni a felhangzást. Aztán következett ismét egy versem, hogy a csendet könnyebb legyen megteremteni:

az Egész világ arra vár

hogy, mesét mondva föléhajoljál

Az Egész világ arra szomjaz

hogy zártfalú eredből tengerré áraszd

Védelmedre várad – zajból – magad elé emelted

Míg, a Világ benne ül

Mint, elnémított gyermek

Az Élet-Fájában ültök Ti ketten:

az Egész és a Világ

mint, Benned élő

Magjától felfutó virág

Majd visszhangos dallamfoszlányokkal d-mollban, óvatosan bekúszott a térbe a „Kis kece lányom” innen, onnan, mindenhonnan, még a kút mélyéről is, ahogyan a trombita a kürt tölcséréből itta saját hangját. Második tételnek szántuk a közvetlen utána megszólaltatott gyorsabb, ritmikusabb folytatást az összhangzatos moll V. fokára épített skálából vett hangulatot, melyet szintén az előző kamara felállás szolgáltatott. Kürt, trombita, fuvola, klarinét, 2 énekhang zongora-négykezes. Lényegében az előző és a két következő darab is véleményem szerint: természetzene s a csendből születik.

Mert a csend, ami az erdei séták Hangélményeit követi, és átszövi azokat – sokkalta mélyebb és teltebb, mint a városi csendek, olyan himnikus nekem. Még a hangokon is csendül, ahogy fel-csend-ül. A gyermekek fantasztikusak a természetben, hisz annyi mindent fedeznek fel a világból és magukból. A lélegzetük továbbviszi az ereikbe, beépíti sejtjeikbe ezt a himnikus harmóniát. Legyen fogalmunk a szelek változatos sebességéről, erdei dallamokról, a hullámok játékáról, s az elemek harcáról. Ismerjék meg a fény erejét, melegségét, a sűrűsödést és a tisztást – a teret! A barangolást – ami a visszatérések ritmusával átszellemíti a járást, s felemeli a földi embert önmaga és a minden tudósává. Így a fogalmaink beépülnek zenejátékunkba, irodalmi fogékonyságunkba. Az a néhány pillanat ilyen az órákon, amelyek akkor és ott megállítják az időt, mert visszavonhatatlanul a jelenbe kerül át az ember, s zenévé lesz: Tudod! Zenéül vagy! Olyan csendülőből indultál, felcsendültél és összehangolod az összes létező dimenziót. Zenéül vagy benne! Milyen zenének lenni? Tudod, mikor nem is vagy te, a minden vagy! Az egész világod zene vagy, az egész világa vagy, az egész fénye vagy! Látod, hogy hullámzó a patak vize, de nem nézed a kezdetét és a végét, hanem áradsz a vízzel a folyamattal, elkapod az érzést és nem gondolod tovább, hanem áradsz! Mikor zenéül vagy benne: egy vagy a virággal, a folyóval, a széllel, a tánccal… tehát nem pusztán te vagy, hanem minden vagy …benne!

A következőkben ismét fuvola, klarinét és zongora szólalt meg a vers után:

Pipacsszomorú csendben Egy Tündér: fényfolyosó e Kertben

Piros szirmok közé bújt a Szél S a Föld édes Mákgubóban él.

A három nagyon érzékeny diákhoz nagyon illett ez a hangulat, fény és talány! Ők már régebben együtt gyakorolnak és annyira figyelnek egymásra és így természetes, hogy együtt választják meg a skálákat, ritmikákat, képeket, imitációkat s mindent, amit még el szeretnének mesélni Nekünk! Ha úgy érzik, beleénekelnek. Kell, hogy legyen minta, amire felfűzzük dallamainkat! Ez ott kell legyen valahol a szívben, az égben, az oxigénben, a mozdulatban, a csendben…

Játék – beleéléssel. Eljátszani, hogyan táncol a fűzfa, hogyan zúg az erdő, miről mesélnek a hegyek, milyen hangon búgnak a sziklák, a feltörő források! Hogyan mozdul hullám–hullám karjában a patakok, folyamok vizében! Mit álmodik a téli erdő, mit álmodnak a földalatti magok, s hogyan lesz termékeny tavasszá! Mit érezhet az erdő szíve, ha mi önfeledt boldogsággal szívjuk be illatát, hallgatjuk csendjét, beitatjuk magunkba fényét, titkaival. Az öröm, ami ennek az átadásnak a része egyben hatalma – ereje! Ilyenkor a legbensőből feltörő muzsika – a testbe zárt lélek kitörő extázisa: a szabadság! Az önátadásból ihletett muzsika a szabadság hangja, a belső szabadságé – az ÖröksÉgé!…

Végezetül néhány gondolat arról, mennyire fontosnak tartom a rögtönző-zenetanulást, egymás segítését: A JÁTÉK: a valóságé, az ÖröksÉgé. Mindig azt mondjuk: játszd el ezt a darabot! Belső átvilágítás – az értelem fénye – nélkül, a muzsika sem nyújt élő élményt a hallgatóságnak, örömet, szabadságot a játszónak! Ez a belső értelem velünk születik és megtermékenyülésre vár. Az átélés olyan, mint az újrateremtés, mely egyben sokféle átváltozást hordoz magában, hogy eggyé váljunk minden létezővel. A muzsika, felhangzása után is benned szól! Mint a mindöröktől fogva létező folyam – patak – forrás. A természeti jelenségekkel való azonosulás kifejleszti a zenei képességeket, mert a legjobb minta. A gyermek felfedezi törvényeit és alkalmazni fogja azokat. Rögtönözni fogja a dalban az előhívott képek költészetét. Maga a zene is újra felfogja az embert és formailag átalakul. A műfajokat ez a tükrözés teremti meg. De a forrás az örök érték: a költészeti zene egységes. Nem vár el formát, csak önmagát adja.

A rögtönzés – rejtett magunkra-ismerés, a zenei rögtönzés – alkotó öröm, a természet ritmusait és dallamfordulatait az eszközök sokféleségével egyfajta megkönnyebbülés, egyfajta hazatalálás is. Megtanulni – akár hangokkal, versritmusokkal, táncolva, akár dallamokkal vagy színhatásokkal – ahogy egyre jobban itatódik fel hallócsontjaikon át szívünkbe, s bővíti a belső látóteret, felserkenti nagyobb utakra a szellemet ~ egyre bátrabban ábrázolva! Így az Értelem felfogva – hozzáadja Magát – a sajátosat. A bonyolult személyiségeknek úgy kellene elsajátítani a zene minden elemét, rétegét, hogy alkotásaikon ne bizonyos műfaji sajátságok legyenek elsődlegesen szembeötlőbbek, hanem maga a lélek – az egyéniség! Ez a célja a rögtönzésnek: hazatalálás – megnyílás! A mag, a tehetség, az életet létrehozó erők akarata szerint tökéletes! Ennek kivirágoztatásához rengeteg elem, szándék kell.

A rögtönzéses zenetanulás sikere a változatosságban és az egyedi kifejezés lehetőségében rejlik. Mert nemcsak rengeteg új dolgot tanul az ember, hanem felszínre hozza az ő elemi összetartozását a szellemivel és öröme az önmegismerése is egyben. A mi mindennapjaink is ettől lesznek szebbek, gazdagabbak, ha magunkból jön elő valami új.

A gyerekekben minden benne van! Bennük ugyanúgy ott áramlik a zene, s folytonosan élénkíti őket. Nekünk az érdeklődésünk, kíváncsiságunk mellett folyamatosan segíteni kell őket a fogalomalakításban. Hogy tudatosítsuk bennük: a hangszertestünk, mint a (zenei) hangok rezonátora örök-mozgásra kényszerül az Univerzum és a belső szellemi erők ritmikus hangjaitól – hogy gyakorlatilag a zene szárnyai vagyunk, s ezek a ritmusok éltetnek minket és a világot! A felkészítés és a rögtönzés mindig együttesen van jelen: az önátadás a figyelem, figyelemirányítás állandóan alakítják a zenei eszközöket is, egymásba fonódik a végtelen és a véges – eggyé válik az alkotó az alkotással. Az „eszköz” – a hangszer és az ember is – zenévé válik.

Az improvizáció szabadságélménye felbecsülhetetlen érték! Ott, ahol szinte csak a rögtönzött élőzene virágzik még most is, nem tűnik fel oly mértékig ennek fontossága, mint itt Európában, a bezárkózott emberek világában!

---

* Budapesten diplomáztam jazz-zeneszerzés hangszerelés szakon 2004-ben; 2003 szeptemberétől tanítok az egri Farkas Ferenc Zeneiskolában. Az improvizáció tárgyat 2006 szeptemberétől, kötelezően választható csoportos foglalkozásként, 2008 szeptemberétől a Felsőtárkányi Á.M.K. Zeneiskolájában is. Legelőször a zongoraórákra csempésztem be a rögtönzést, majd 2006-ban 7 gyerekkel indíthattam egy csoportot. A növendékeim száma azóta 30-ra emelkedett.

** A Kodolányi János Főiskola és a ZETA közös rendezésében megtartott „Rögtönzés a zenei előadásban és pedagógiában” c. Konferencián (2010. V. 8-9., Óbudai Társaskör) elhangzott előadás kibővített változata. A Konferencián elhangzott előadások közül még Faragó Béla (Pentaton örökségünk a világ népzenéiben) előadásának megjelentetését ősszel tervezzük.
(A Szerk. megj.)