Operaházi morzsák

A lelkiismeret drámája

Verdi talán legsötétebb operája, de — a felvonásokra eső meggyilkoltakat számítva — az operairodalomban is az egyik legvéresebb alkotás. Igen, a Macbethről van szó, melyet az 1847-es firenzei bemutató óta, a történet minden borzalma ellenére nagy sikerrel játszanak a világon. A dalmű annak dacára szerzője egyik legsikerültebb alkotása, hogy sokak szerint hiányzik belőle a szerelem, minden emberi cselekedet egyik leghatásosabb motiválója. Nos, akik ezt állítják — tévednek: igenis, van benne szerelem. Ám ahány pár, annyiféle változata van ennek az érzelemnek. Macbeth és felesége között nagyon szoros érzelmi kötelék feszül, ami még szerelemüknél is erősebb, hisz egymás iránti érzéseiket felerősíti olthatatlan hatalomvágyuk. A szituáció sokban hasonlít az aranyhalat kifogó halászhoz, akinek kapzsi felesége mindig újabb és újabb hívságokra vágyik, mindig újabb címeket-rangokat akar magáénak. Itt sem elég, hogy szinte azonnal teljesül a boszorkányok jóslata, és Macbeth máris Cawdor thánja lesz. A főszereplő megállíthatatlanul elindul végzetes útján: Skócia királya akar lenni, a Lady pedig királyné, és jaj annak, aki veszélyt jelenthet a házaspár terveire. Mindehhez persze kell Lady Macbeth mérhetetlen hiúsága, már-már beteges becsvágya (legnyilvánvalóbban a 2. felvonás nyitójelenetében: O voluttà del soglio! / O scettro, alfin sei mio! / Ogni mortal desìo / Tace e s'acqueta in te." vagyis: „Ó, trón gyönyöre! Ó, jogar, enyém vagy végre! /Minden halandó szenvedély /elcsitul és kielégül általad.”), és kell, hogy noszogassa tétovázó, többször is gyengeséget mutató férjét. Ám míg a szegény halász csak kiszolgálja feleségét, Macbeth az első gyilkosság lelki terrorja után megrészegül a vérrel szerzett hatalomtól, s a 3. felvonás végén már ő maga határozza el (természetesen a Ladyvel karöltve) Banquo megöletésének gaztettét.

Szinetár Miklós olvasatának nagy érdeme, hogy e — két ember közötti — már-már beteges szenvedély kidomborítására helyezi a hangsúlyt. A szintén főszereplővé előlépő kórus állandó színpadon tartásával pedig arra is rávilágít a rendezés, hogy az életben sokszor külső körülmények (itt boszorkák, démonok, természetfölötti lények) kiszolgáltatottja az ember, tehát esendő. Mindegyikünkben benne van a lehetőség a jóra és rosszra egyaránt. Számomra ezt jelképezte a nyitány alatt látható animáció is (Cakó Ferenc munkája), melyben két angyali újszülött arc először üde gyermekké, majd felnőtté változva fokozatosan gonosszá torzul, az ártatlanságot jelképező fehérből feketére vált. Tetszett az is, hogy a rendezés nem hódol be a manapság oly elterjedt felszínes, kötelezően aktualizáló operarendezési divatnak, hanem a valós korba helyezte a történetet. A korhűség illúziójának megteremtését a kifejező jelmezek (Velich Rita) és az impozáns díszletek (Horgas Péter) segítették: az előadás egészén végigvonuló animáció mellett többletjelentése volt a kosztümöknek is, és már az első percekben lenyűgöző hatást keltett a hatalmas, kelta motívumokat idéző előfüggöny látványa.

A zenei megvalósítás nagyszerűen szolgálta a mű drámai felépítésének elvét. Az előadás két főszereplőjének jellemfejlődése pszichológiai tanulmány alapja lehetne, ahogy az Lukács Gyöngyi (Lady Macbeth) és Alexandru Agache (Macbeth) interpretálásában megjelent a színpadon. A két művész színészi és énekesi teljesítménye ezen az estén arra is magyarázatot adott, hogy miért állandó fellépői a világ legjelentősebb operaszínpadainak. Lukács Gyöngyi a rendezői szándékot maximálisan magáévá téve mutatott rá a darab arra a kulcsfontosságú tényére, hogy a Lady figuráját a szerep női mivolta alapozza meg. A Lady külső-belső megjelenésében is királynői jelenség kell, hogy legyen, mind a történetben, mind az operaszínpadon. Hatalmi megszállottságban él, gonoszságaiban eltökélt és lelkiismeret-furdalás nélkül tud gyilkolásra buzdítani, ám a 4. felvonás alvajáró-jelenetére mégis gyenge lesz, összeomlik, és belehal az önmarcangolásba. Az énekesnő alakításának nagy érdeme, hogy hitelesnek bizonyult a különböző emberi dimenziók ábrázolásában, és láttatni engedte Lady Macbeth lelkének legbensőbb titkait.

Lukács Györgyi nagy ívű alakításának méltó párja Alexandru Agache Macbethje, aki éppen fordított utat jár be lelkileg: önnönmagával állandó küzdelemben élve egyre vérszomjasabbá válik, sejthetően a Lady iránt érzett szerelmétől motiválva. Agache hangja telt, bársonyos, zengő, kiváló eszköznek bizonyult a vergődő, őrület határáig sodródott Macbeth megformálásában. (A 3. felvonás egyik animációja — egy fej, mely lepereg a homokórán — nagyszerűen alátámasztotta a művész játéka által előrevetülő végzetet: Macbeth percei megszámláltattak.)

Fried Péter Banqou szerepében kiváló választásnak bizonyult. Megrendítő alakítást nyújtott a 2. felvonásban, midőn a közelgő orgyilkosságot sejtve kisfiától búcsúzott, igazi nemes Verdi-hőshöz méltó dikcióval. A budapesti Operaház színpadán első alkalommal fellépő albán tenor, Rame Lahaj Macduff, Pataki Potyók Dániel pedig Malcolm szerepében járult hozzá az est sikeréhez. A dramaturgiailag rendkívül fontos kórus (karigazgató: Szabó Sipos Máté) mindvégig nagyszerűen helytállt. A zenekart Győriványi Ráth György vezényelte, elmélyülten, ihletetten, pregnánsan. Az animáció utolsó képe, a matematikában a végtelenséget szimbolizáló fektetett nyolcas pedig nyitva hagyta az előadást és a történet továbbgondolására hívott. Az elbocsátó üzenetet értelmezhetjük úgyis is, hogy elvakult hatalomvágy mindig is lehet bennünk, rajtunk múlik, hogy ne uralkodjon el felettünk. A jelkép egyben arra is alkalmat adhat a távozó közönségnek, hogy kedvére aktualizálja a történetet… (Magyar Állami Operaház — 2011. március 29.)

Kovács Ilona