Faragó Béla
Pentaton örökségünk a világ népzenéiben*
Invokációként ezzel a rég elfeledett
köszöntéssel üdvözlöm a hallgatóságot, melyet egész pontosan 1967-ben, kaposvári
általános iskolásként hallottam először, azután éveken át ezzel a dallammal
fogadtuk az osztályterembe lépő, örökre felejthetetlen énektanárunkat, Zákányi
Zsoltot…
A
magyar népzenével ismerkedő és azon felnőtt mai generációk számára szinte magától
értetődő, hogy ötfokúságról hallva félhang nélküli la- vagy dó-pentaton
hangsorokra gondolunk. A pontosság kedvéért jegyezzük meg: a világ különböző
zenekultúrái számos félhangos és félhang nélküli, ill. temperált (mint pl. a
khmer-thai skála, vagy az indonéz szlendro) pentaton móduszt használnak. Mai
előadásomban az anhemiton (félhang nélküli) pentatóniáról lesz szó, melyet az
egész világon szinte mindenütt megtalálhatunk éghajlattól, vérmérséklettől és
kultúrától függetlenül: a grönlandi eszkimók, észak-amerikai indiánok, fekete
afrikai, ausztráliai törzsek között éppúgy ismert, mint a Himalája vidékén,
vagy éppen Moldvában.
Az
ógörög (és asszír) zenei hagyományig visszavezethető európai műzenei gyakorlat
egészen különös módon a 19. század végéig mellőzte a pentatóniát. Ekkor olyan
elemi erővel jelent meg az európai zenében, hogy a dodekafónia és szerializmus
évszázadán átívelve napjaink új zenei műfajaiban, irányzataiban is jelentős
szerepet kapott.
Éppen
2011-ben lesz száz esztendeje, hogy a Rákoshegyen élő Bartók elkészült a
Kékszakállú herceg vára c. operájával, melyet joggal nevezhetünk a pentatónia
apoteózisának**. Bartókot, aki ekkor
már több éve gyűjtött fonográffal népzenét — valósággal magával ragadta az
ötfokúság! A Prológ 16 ütemes pentaton-ereszkedő unisono ”népdalától” kezdve az
5. ajtóban megszólaló, mixtúrákkal harmonizált zenekari tutti-ig, a legmélyebb,
legbelső rezdülésektől Kékszakállú birodalmáig a mű lényegi pillanatai
mind-mind a pentatónia nyelvén szólalnak meg.
A
Bartók és Kodály előtti évtizedekben Nyugat-Európában, az 1889-es párizsi
világkiállítás látogatói számára lehetett hasonlóan revelatív erejű a
találkozás az ötfokúsággal, Kelet-Ázsia zenekultúráival. Az új utakat kereső
Debussyre óriási hatással van Kína és Japán művészete, az indonéziai Java és
Bali gamelán zenéje, amelynek nyomán elkezd új hangsorokban (pentatónia,
egészhangú skála) és új harmóniai rendszerekben gondolkodni. Az 1894-es Egy
faun délutánjában és azt követő műveiben, így az 1901-ben íródott 3 Noktürn, több
mint jelképes című Szirének tételében is pentatónia, diatónia, kromatika,
egészhangúság adja át egymásnak a szerepet.
1905
táján az ősi magyar paraszti kultúra “hívásának” engedve Bartók és Kodály
zeneszerzői hitvallásuk ill. zenepedagógiai munkásságuk középpontjába helyezik
a magyar népzenét — és vele együtt a pentatóniát.
1.
zene: Kékszakállú 5. ajtó (“Lásd ez az én birodalmam…”)
Mi
ez a birodalom, mi a pentatónia, mitől annyira különleges? Olyan kérdések ezek,
amelyek az idők kezdeteire, a zene eredetére, az emberré válás lényegi
kérdéseire irányíthatják a figyelmünket. Abban mindenki egyetért, hogy az
ötfokúság létrejötte a történelem előtti időkre nyúlik vissza. Fennmaradt
írásos emlékeink nem lévén, távoli zenekultúrák és a ma is archaikus körülmények
között élő természeti népek zenei hagyományait tanulmányozva, indirekt módon
következtethetünk arra, hogy a pentatónia az emberiség legősibb, egyetemes zenei kincse, a Föld bolygón
élő népek, mindannyiunk közös zenei öröksége.
Közismert
az elméleti megközelítés, miszerint öt, egymástól tiszta kvint távolságra lévő
hang, egy oktávon belül elhelyezve anhemiton pentaton hangsort alkot. Egy plusz
kvint hozzáadása akár fölfelé, akár lefelé, már félhangos viszonylatot hoz
létre.
A
félhang nélküli pentatónia jellemző hangközei a t5, t4, n3, k3, n2, (ill. ez
utóbbi három fordításai) melyek az akusztikus felhangsor alsó régiójában, a 8.
felhangig bezárólag valamennyien előfordulnak.
Ha
elfogadjuk, hogy a fül számára a primer disszonancia fokot az adott
hangköz/akkordhang felhangsorban elfoglalt helye határozza meg (minél magasabb
az elfoglalt hely az alaphanghoz képest, ill. minél nagyobb az egyes hangoknak
a felhangsorban elfoglalt helyi értékük szerinti különbsége, annál nagyobb a
disszonancia foka), akkor megérthetjük, miért hat olyan természetesnek,
kiegyensúlyozottnak, megnyugtatónak a pentatónia. (A hangközlépéseket,
hangközugrásokat tekintve pedig változatosabb, mondhatni játékosabb, mint a
szekundokban mozgó hétfokúság.)
E
viszonylag egyszerű hangsor ellenére a különböző kultúrák zenéit vizsgálva
gazdag műfaji és formai változatosságot tapasztalunk. A zene ill. az emberi
elme lényegéből fakadó sajátosság, hogy ha valamelyik paraméter (összetevő)
jelentőségét csökkentjük, azáltal a többi előtérbe kerülhet: a hangmagasság,
hangszín, dinamika, metrika és ritmika, horizontális és vertikális tagolási
módok (etc.) ill. ezek fontosságának eltérő mértéke fókuszálja figyelmünket az
adott zenei mondanivalóra. Így van ez a pentatónia esetében is: a hangsor
egyszerűségéért a poliritmia, polimetria, heterofónia, polifónia, a
kórus-szólista forma legkülönbözőbb változatai “kárpótolnak” bennünket.
A
természeti népeknél, a törzsi kultúrában van még egy hallatlan plusz: a
közösségi zenélés teremtő ereje, az improvizáció, amely élővé, és átélhetővé(!)
varázsolja a zenét. Ebben az értelemben a zenélés itt nem feltétlenül
esztétikai cél; a hallgatóság sem különül el mindig az előadóktól — a kettő
gyakran ugyanaz. A hibázás fogalma természetesen létezik, de pl. a
poliritmia/polimetria szerepének fontosságában, a játékosságon túl ott van az
elv, hogy adott esetben a közösség minden tagja, nő és férfi, öreg és fiatal,
kiváló vagy gyengébb zenei tehetségű partner is részesülhessen az együtt
zenélés (=az együtt létezés) örömében.
A
különböző zenei és fizikai képességek, valamint a társadalmi hierarchia megléte
a nyugat-afrikai zenében létrehozta a kórus-szólista formát. Azt szoktam
mondani, ha valaki formálást, hangszerelést szeretne tanulni, feltétlenül ezekkel
a zenékkel kezdje. Végtelenül változatos módja annak, hogyan lehet sok-sok
zenészt összehangolni, irányítani, vezetni, vezetni hagyni, vezetve lenni és
egymást inspirálni. Alapvetően két formája létezik: az egyikben a kórus (ami
lehet több hangszer is) folyamatos ostinato-alapot hoz létre a
szólista/szólisták anyaga alatt. A másikban a kórus és szólista/szólisták
felváltva, mintegy kérdés-feleletként énekelnek vagy zenélnek — ez utóbbi a
”felhívás-válasz” forma. Természetesen létezik e két alapfelállásnak a
szintézisén alapuló, a kórus ostinato-ja fölött a szólisták által
megszólaltatott felhívás-válasz is.
Amint
az élővilágban, úgy a zenében is az afrikai kontinens mutatja a legnagyobb
gazdagságot; a sokszínű és változatos törzsi kultúra, a megállíthatatlanul
burjánzó, sugárzó életerő a zenében is nagyon hangsúlyosan jelen van. (Ennek a
kultúrának az elemi voltát mutatja, hogy az európai gyarmatosítók által több
száz évvel ezelőtt rabszolgaként Amerikába hurcolt, gyökereiktől és múltjuktól
is végleg elszakított, úgymond műveletlen feketék, zenéjük megtartó és teremtő
erejével, körülbelül száz évvel ezelőtt kialakítják a jazz korai formáit, amely
nyitottságának köszönhetően azóta is folyamatosan megújul, változik. Az 1980-as
évek elején az észak-amerikai nagyvárosi fekete szubkultúrák még egy újabb
önálló stílusban, a gyors, ritmikus szövegmondáson alapuló rap-műfajban is újat
tudnak alkotni...)
Az
1960-as években az UNESCO által elindított zenei gyűjtőmunka és az azt követő
lemezkiadványok szisztematikusan térképezték föl Afrika, majd a többi,
kontinens nép- és műzenei hagyományait, kultúráját. E hatalmas vállalkozásnak
jelentős szerep jutott a felismerésben, hogy az emberiség zenéje egy közös
tőről fakad, és kultúráink között sokkal több a hasonlóság, mint elsőre
gondolnánk! (A gondolat nyomán, az 1970/80-as években megszülető világzenei
irányzat számos alkotása közül kiemelkedik Steve Reich, Terry Riley, valamint
két jazz-muzsikus: John McLaughlin és Jan Garbarek művészete.) Korunk
improvizáló zenésze számára elengedhetetlenné vált távoli kultúrák zenéjének
megismerése. Magyarországon Gonda János érdeme, hogy a “Nemzetközi népzene”
tárgyat a budapesti Jazz-tanszék tantervébe integrálta — nemzetközileg is
egyedülálló módon.
Témánkhoz
visszatérve elsőként a Libéria és Elefántcsontpart területén élő nyugat-afrikai dan törzs felvételét hallgatjuk. Önálló
hangzásideáljuk, zenei kézjegyük is van: kedvelik a tiszta kvartot,
kvartpárhuzamban képesek improvizálni. Ebből kifolyólag pentatóniájuk is nagyon
hangsúlyos, de ha a zenei mondandó úgy kívánja (pl. sirató esetében), a
kromatikától, tizenkétfokúságtól sem riadnak vissza - természetesen nem európai
értelemben használják.
2.
zene: Törzsfőnök köszöntése (Dan törzs, Nyugat-Afrika)
Ezen
a felvételen 8 énekes ostinato-ja fölött váltakozik 2 szólista (férfi és nő)
éneke. Kiszámíthatatlanul variatív, poliritmikus, polimetrikus zenei/ritmikai
szövetet hallunk. A kórus egy-egy szólama néha kvartpárhuzamban találkozik, még
gyakrabban egymástól függetlenül halad, de közös a tempóérzet, a 8/8-os metrika
mindvégig érezhető, ezzel nagyon stabil, hangzó “szőnyeget” terítve a szólisták
éneke alá. Jellemző, hogy az énekesek kezén és lábán található ékszerek,
fémkarikák is részt vesznek a ritmus-szekció anyagában: a mozgás és a tánc
éppúgy részei a szertartásnak, mint a zene.
Fontos
megemlítenünk, hogy a szólista-érzet ezúttal sem a hangerő, vagy színpadi
emelvény által teremtődik meg. A zenei anyag minél változatosabb megszólaltatása,
a variálás, a díszítés kiemelkedő képessége az, ami a szólistát a középpontba állítja. A hallgató az ostinato
anyagot automatikusan a figyelem perifériájára helyezi, és a gazdagabb, nagyobb
ívű zenei anyagra fókuszál. Külön szépsége, hogy a szólisták egymás kitartott
hangjai alá gyakran beéneklik a tiszta kvartot.
3.
zene: Sanza (lamellofon) (Dan törzs, Nyugat-Afrika)
Az
egyik legelterjedtebb afrikai hangszert hallottuk. A sanza (vagy: mbira, kalimba, hüvelykujj-zongora, etc.) rezonátor lapra
erősített, hangolt fa- vagy fémpálcikák, megpendítésével szólal meg. Az
afrikaiak nemcsak magukat, hanem hangszereiket is felékesítik csörgőkkel, zörgő
karikákkal. Így van ez a most hallott sanza esetében is, és ez nem csak
külsőség! Az immár multifunkcionális hangszer lehetőségeit kihasználva, a
hangszer testét tenyérrel megütve, a csörgők szólaltatják meg azt a 12/8-os,
szinkópás anyagot, amely újra és újra visszatérve a refrén érzetét kelti. A
felvétel szép példája annak is, hogyan hatnak egymásra a vokális és hangszeres
műfajok: a kórus-szólista forma ostinato + dallam változata szólal meg sanzára
”hangszerelve”.
4.
zene: Asszonyok ütőhangszerei (Senufo törzs, Nyugat-Afrika)
Az
Elefántcsontpart, Mali, Felső-Volta területén élő Senufo törzs felvételén
asszonyok zenélnek használati tárgyaikon: faedények, őrlőfák, reszelők játsszák
a ritmikus ostinato-alapot. Nem a nők számára fenntartott hangszerekről van
tehát szó, hanem az általánosan elterjedt afrikai gyakorlatról, miszerint bármi lehet ütőhangszer - amit képesek
akként használni. Ez azt jelenti, hogy mindig megkeresik az adott eszköz
legzeneibb hangjait, és a megszólalás akusztikájához igazítják a játszandó
anyagot. Mi ez, ha nem a legelmélyültebb hangszerelési tudás?! Ez a jelenség
arról sem szól, hogy a fejletlenebb technológia, a hangszerkészítés
gyakorlatának esetleges hiánya miatt nyúlnak használati tárgyaikhoz. Éppen
ellenkezőleg: a ritmus, az idő kifejezésének mindennél előbbre való igénye
jelenik meg ilymódon is a természet örök körforgásával, a Föld makro- és
mikroritmusaival összhangban élő kultúrák zenéjében!
Megdöbbentő
a faedényeket hallgatva, hogy az egyszerű 8/8-os képletben mozgó ostinato-nak
milyen határozott ”húzása” ride-ja
van (jazz-zenészek nevezik így ezt a jelenséget). Accelerando érzetünk támad,
anélkül, hogy a tempó gyorsulna. A titok abban rejlik, hogy esetünkben az egyik
csörgő következetesen egy nagyon picit elébe játszik a többieknek. Ennek olyan
erőteljes inspiráló, stimuláló hatása van, hogy a két énekes szólista szinte
fürdik, repül ebben az érzetben. Bármennyire könnyű látszólag a kórus szerepe,
hiszen “csak” ostinato-t játszik, mégis óriási a felelőssége és mindig nagy az
egymásra utaltsága a szólistával.
5.
zene: Dal vasreszelő kísérettel (Senufo törzs, Nyugat-Afrika)
Ez
a csodálatos felvétel az előző párja is lehetne: férfiak ütőhangszerei,
mondhatnánk. Két énekes a kasza pengéjén, az élezésre használt kaszakővel
játszik, fölöttük egy énekes szólistával. A triolás ostinato a kaszákon szólal
meg: a penge a húr, a kaszakő pedig a vonó szerepét játssza. Érzékeny belső
ritmikai osztásaival, hangsúlyaival, és a frázisok végén kizengetett,
akcentuált hosszú hangjaival igazi akusztikai különlegességet hallunk, mely a “hangszer”
lehetőségeinek teljes birtoklásáról tanúskodik. (Nyilvánvaló, hogy a jazz-seprő
játék előképéről van szó.) És ez még csak az ostinato!
Az
énekes szólista anyaga szünettel kezdődik, mindig az ostinato-frázisok felénél
kezdi ismételgetni ereszkedő motívumait, majd egy-egy periódusnyi időre együtt
halad a (kéttagú) kórussal. Jónéhány ismétlés után, egyszercsak minden formai
logika és előzmény nélkül elindít egy gyors tempójú, szillabikus, szövegszerű
anyagot, majd váratlanul kiszakad belőle egy szöveg nélküli, hosszú, örömteli
kiáltás, “Heeejj” — majd visszatér az eredeti formához! Ha marslakóknak
mesélnénk az ember zenéjéről, a zene lényegéről, az improvizációról, a
felszabadultságról, az örömről, a formálás
és váratlanság kettősségéről, ezt a zenei pillanatot hívnám segítségül!
* * *
Búcsúzzunk
el most Afrikától és az Egyenlítő vidékétől - egy merész ugrással érkezzünk az
Északi sarkkörön túlra, a kanadai inuitok, a Copper-eszkimók földjére (az itt
található gazdag rézlelőhelyekről kapták nevüket). A civilizáció egészen a múlt
század elejéig nem vett róluk tudomást, kultúrájukat 1913-25 között Diamond
Jenness és Helen Roberts tanulmányozták elsőként, számos fonográf-felvételt
készítve.
Az
eszkimók számára a tél igazán kemény, a Nap hónapokig nem emelkedik a sötét és
fagyott látóhatár fölé. Ebben a szélsőséges környezetben az egymásra utaltság
óriási, így a zenélésnek különösen nagy szerep jut. A Copper-eszkimók fő
tevékenysége a vadászat és a cserekereskedelem. Elképzelhetetlen, hogy üzletet
kötnének anélkül, hogy dalt ne cserélnének egymással. De előfordul, hogy anyagi
javakat közvetlenül dalra cserélnek! Mindannyian – a gyerekek is – született
dalszerzők és előadók. A legtehetségesebbek dalai nagyon hamar elterjednek a
népesség körében.
Zenéjükre
az ”amerindián” stílusjegyek jellemzőek: széleskörűen elterjedt a pentatónia
(ezen belül bi- és triton motivikus centrumokkal). Repertoárjukat főként dalok
(aton) valamint dobbal, csörgőkkel
kísért táncdallamok (piheq) alkotják.
A varázsláshoz, ráolvasáshoz, állatimitációhoz, versengéshez, játékokhoz kapcsolódó
dalaik szillabikusak, ereszkedő dallamvonallal, sok motívumismétléssel.
Glissando-k, lebegő mikrotonális hangok, rövid melizmák is előfordulnak.
6.
Zene: Piheq (Copper-eszkimó táncdallam - Kanada)
Unisono
kórus énekli ezt a strófikus szerkezetű, dobokkal kísért örömteli táncdallamot.
Amikor már a szavak ereje is kevés, a szövegsorokat a jelentés nélküli ”i-ya e-ya” (heje-huja) szótagokra
cserélik. A túláradó életöröm kifejezésére szolgál még az ereszkedő strófák
végén többször is megszólaló női felkiáltás. E táncdallam különlegessége, hogy
nem giusto előadásmódú: az énekszólam és a 4/8-os dob ostinato végig nagyon
érzékeny rubato-ban hullámzik!
7.
Zene: Aton (Copper-eszkimó dal - Kanada)
“Érzem belül a fényt / Mert van egy
dalom / El fogom énekelni!” A rövid
motívumok ismétléseiből felépülő pentaton dallam szövege önmagáért beszél. Még
érdekesebb a ritkaságnak számító 7/8-os metrika, amelyet a dob ostinato 2+2+3
osztásokban hangsúlyoz!
Egy
következő alkalommal talán több időt szentelhetünk az észak-amerikai indián
kultúrának is. Már meg sem lepődnénk, mennyire nyilvánvaló itt is a pentatónia
vezető szerepe, hogy dó- ill. szó-pentaton dallamaik közül nem egy a finnugor
cseremiszek énekeivel mutat közös vonásokat!
8.
Zene: Sziú indián szerelmes dal - USA
Ez
a fuvolán megszólaló, 6/8-os(!) oktávnyi hangterjedelmű, ereszkedő szó-pentaton
dallam az egykor virágzó, mára letűnt, gazdag hangszeres kultúráról tanúskodik.
9.
Zene: Navaho indián lovas dal - USA
Utazásunk
végére érve egy ugyancsak 6/8-os, nagy ívű dó-pentaton dallamot hallhattunk a
lovaglás megjelenítésére, bizonyítva a navahok élénk zenei karakterteremtő
képességét. A dal az útrakelő lovast védi a reá leselkedő veszélyektől, óvja őt
az ártó szellemektől, boszorkányságtól.
Mi
lehetne más a Zene feladata? Őszintén kívánom valamennyiünknek: szeressük,
értsük, becsüljük meg és ápoljuk ezt az ősi adományt,
hogy továbbra is mindig velünk lehessen!
Illusztrációk: gyerekfejes sanza, sanza gyöngyökkel, vasreszelő, Sziú
indián fuvola
gyerekfejes
sanza
sanza
gyöngyökkel
vasreszelő
Sziú
indián fuvola