Sárosiné Szabó Márta*
„A
ZENETANÍTÁS - A GYEREKEKÉRT, A
NÖVENDÉKEKÉRT TÖRTÉNIK”
A
rendelkezésemre álló idő alatt két témáról szeretnék szólni. Először az iskola
szerepével, változó funkcióival kapcsolatos gondolataimat szeretném megosztani
Önökkel, majd – a konferencia előzetes kérdésfelvetéseiben is szereplő – a
zenei szakképzési folyamat egyik neuralgikus pontjáról, a zenei érettségi
vizsgák hiányáról, illetve az OKJ-s vizsgák szakmai kérdéseiről szeretnék
beszélni.
I.
Nemrégiben
olvastam, hogy egy kémiatanári konferencián az egyik előadó – neves
kémiaprofesszor – a következő kijelentést tette: „Kedves kollégák, vegyük tudomásul, hogy nem kémiát tanítunk, hanem
gyereket!” Néha úgy érzem, mi is
elfelejtjük, hogy a zenetanítás – bármilyen oktatási szinten és iskolatípusban
folyik is – a gyerekért, a növendékért történik,
mindaz a kulturális érték, amit a zenei órákon tanítunk, a készségfejlesztésnek
és a lelki gyarapodásnak ez a speciális lehetősége a gyerekeket, növendékeinket
kell, hogy gazdagítsa.
Ehhez azonban a jól felkészült, magas
zenei szaktudású és karizmatikus egyéniségű tanár mellett erős iskolára is szükség
van. Nagyot változott az utóbbi évtizedekben az iskola és rögtön hadd tegyem
hozzá: nem előnyére! Sokunk közös véleménye: drámai módon fogy az iskola ereje, legtöbb funkciójában. Erős iskolára lenne szüksége diáknak,
tanárnak, szülőnek, az egész társadalomnak ahhoz, hogy neveléssé teljesedhessen
benne az oktatás, hogy nyugodt, biztonságot adó légkörben alapozódjék meg és
fejlesztődjék a fiatalok tehetsége, ismerete a világról, fejlődjön erkölcsi
érzéke, a másokhoz és önmagukhoz való viszonyulása - sorolhatnám tovább mindazt
a feladatot, mely az iskola feladata,
mióta csak létezik.
Az iskola erejének fogyatkozását mutatja
az is, hogy sok a zaj és a nyugtalanság az iskola körül. Ez valóságosan és
átvitt értelemben is igaz.
Zajos
és nyugtalan az iskola szerkezetére, működésére és belső tartalmára vonatkozóan
is. A kiérleletlen, nem eléggé körültekintően megtervezett változtatások következményeit hosszú távon viseli az iskola,
legyen az képzési időre, tantárgyszerkezetre, óraszámokra,
vizsgarendszerre vonatkozó ötlet
megvalósítása.
A nyugodt és jótékonyan csendes
iskola megteremtésének feltételei jelentősen megnehezedtek az utóbbi időben. A
kisebb intézmények a fennmaradásukért, a nagyobbak a fenntarthatóságukért
küzdenek. A jogi, gazdasági és adminisztrációs feladatok teljesítése épp a
legfontosabbtól, az iskola szakmai munkájának gondos és megnyugtató vitelétől vonhatja
el erejét. Hiszen az iskolának elsősorban a diákra kellene figyelnie, már a
kezdetektől: pl. hogy jót tesz-e vele, ha felveszi? Ha ugyanis olyan gyerek
kerül egy speciális képzésbe – mint például a zeneművészeti szakközépiskolai
képzés –, aki erre zenei tehetségének és/vagy előképzettségének hiányai miatt
nem alkalmas, akkor nem teszünk vele jót. Ha pedig felvettük, attól kezdve az
iskola felelőssége tehetségének további kibontakoztatása, harmonikus, személyiségének
nyugodt körülmények között történő fejlesztése.
Ehhez
elengedhetetlenül szükséges a tanári közösség egymást erősítő munkája, a képzés
csak ott lehet igazán hatékony, ahol a tanári közösség összehangoltan működik.
A mi szűkebb szakterületünkre vonatkoztatva
ez azt kell, hogy jelentse, hogy valamennyi zenét tanító tanár a növendékek teljes zenei fejlesztését célozza meg
tevékenységével, hogy a zenei tantárgyakra való szétválasztás soha ne haladja
meg a szükséges mértéket és mindig éreztesse a diákkal: ugyanazzal foglalkozunk
– a zenével!
Az iskolának persze azzal is foglalkoznia
kell, hogy miként segítheti tanárai tehetségének kibontakozását, hatóerejének
növelését, az iskola belső életének gazdagodását, egy kiegyensúlyozott iskolai
közösség működését. Az iskolának figyelnie kell arra is, hogy kellő segítséget
nyújtson a pályakezdő tanároknak, megóvva őket a korai kiégés veszélyeitől. Bár a statisztikák arról szólnak, hogy kb. 20
év tanítás után szokott ez bekövetkezni, az utóbbi évek vizsgálatai azonban azt
mutatják, hogy a kezdőtanárokat is veszélyezteti a kiégés korai fajtája.
Képzésük során ugyanis ideális terepen, gyakorlóiskolákban, kiváló
vezetőtanárok mellett gyakorolták a tanítást, az iskolai élet valós
nehézségeivel nem, vagy csak elméletben találkoztak. A pályakezdő zenetanár
fiatalok azonban gyakran a felvehetőség határán lévő növendékeket, vagy
gyengébb csoportokat kapnak, így tanári pályájuk kezdeti lendülete olykor
megtorpan, szakmai sikerélményük nehezebben biztosítható.
Nehéz helyzetbe kerül az iskola, ha a
tantárgyfelosztásban nem a diákcsoportok folyamatos tanításának szempontjait,
hanem a pillanatnyi munkaerőhelyzetet kell érvényesítenie, ha tantestületét nem
tudja stabilizálni.
Jelentősen megváltoztak az iskolával
kapcsolatos szülői elvárások is, melyek olykor szintén kedvezőtlenül hatnak az
iskolák belső életére. Pedig nélkülözhetetlen a szülők és az iskola harmonikus,
egymást erősítő együttműködése, az iskola értékrendjének elfogadása,
tiszteletben tartása. A zeneművészeti szakközépiskolákban ez kiegészül a
növendékek pályaválasztásának, ill. pályán maradásának bölcs és reális, de
mindenképpen közös és felelősségteljes megítélésével is.
Az iskola, mint műhely, mint egység és
közösség óriási erőt adhat a benne élőknek, az egymást jól ismerő és közös értékrend
szerint tevékenykedő tanárok közössége igazi iskolát teremthet. Olyan iskolát, amelyben diáknak lenni jó és
ugyanakkor megadja a tőle elvárt szakmai felkészítést. Az iskola hagyományos rangjának, erejének
visszaállítása az oktatásügy valamennyi résztvevőjének feladata és egyben
jövőnk záloga.
II.
Eddigi
közel három évtizedes tanári pályámat a zeneművészeti szakképzés két szintjén
töltöttem. 13 évig tanítottam
zeneművészeti szakközépiskolában (Kecskeméten) szolfézs és zeneelmélet
szaktárgyakat, az elmúlt 16 évben pedig a debreceni Zeneművészeti Főiskolán (DE
Zeneművészeti Kar) leendő szolfézs- és zeneelmélet-tanárok, karvezetők
képzésében veszek részt, 10 éve tanszékvezetőként. A szakközépiskolai képzéssel
is folyamatos maradt a kapcsolatom, rendszeresen járok órákat látogatni
jelenlegi és volt hallgatóink, pályakezdő kollégák iskoláiba. Szakmai fórumokon
– továbbképzéseken, szolfézsversenyeken, intézményünk Bárdos Szimpóziumának
szekciófoglalkozásain, stb. – történő tanári tapasztalatcseréink alapján
figyelemmel kísérhetem mindazt a változást, ami szakképzésünkben az elmúlt
három évtizedben történt. S ezek a változások szűkebb szakterületünkön, a
szolfézs és zeneelméleti képzésben is hasonló erővesztéseket mutatnak, mint
amiről bevezetőmben szóltam.
A zeneművészeti szakközépiskolák képzési
szerkezetének és programjainak 1997. évi reformja, a képzés 5 évfolyamra
történő bővítési lehetősége bevezetésekor pozitív változásnak látszott. Ugyanis
enyhítette azt az előre látható szorítást, hogy az egységes szakközépiskolai
képzési rendszerben a negyedik év végén a növendékeknek immár 5 közismereti
tárgyból kell – a korábbiaknál magasabb szintű – érettségi vizsgát tenniük. Úgy
tűnt akkor, hogy az ötödik év, mely így kizárólag a zenei szaktárgyak évének
maradt volna, az intenzív szakmai felkészülést szolgálja a középiskolai
tanulmányok befejezése előtt. Együttesen pedig az öt év több lehetőséget kínál
a mérhető tehetséggel, de esetleg szerényebb felkészültséggel szakközépiskolába
érkezett növendékek felzárkóztatására.
A kilencvenes évtizedben ugyanis már jól
látható volt az a folyamat, hogy egyre kevesebb
és egyre kevésbé felkészült diák
jelentkezik a zeneművészeti szakközépiskolákba, s hogy általános
„középiskola-érettségük” is elmarad a korábbi évtizedek átlagától. Ezek okainak
vizsgálata mélyebb elemzést kívánna, mely túllépné a jelen korreferátum
kereteit. A konferencián felszólalt kollégáim említették az elmúlt évtizedek
gyermeklétszámának drámai csökkenését, a zeneiskolák korábban kiváló szakfelügyeleti
rendszerének megszüntetését, a fejkvóta uralmát. Két elemet hozzáteszek még az általam
fontosnak tartottak közül:
1.
Az alsófokú oktatás korábbi, 8 osztályos rendszerének megváltozása, a 6
és 8 osztályos gimnáziumi képzés bevezetése – sok, a képzés és a nevelés egyéb
területein kimutatható haszna ellenére – gyengítően hatott a zeneiskolai
képzésre és a zenei pálya választására egyaránt. Megfigyelhető volt ugyanis,
hogy a kisgimnazista 12 évesek közül - a megnövekedett közismereti elvárások
miatt, a gimnáziumi terhek enyhítése és időnyerés miatt - sokan
abbahagyták zeneiskolai tanulmányaikat.
Köztük olyan tehetséges gyerekek is, akik így nem jutottak el a 8 osztályos
általános iskolai képzéshez illeszkedő 6 osztályos zeneiskolai képzés végéig,
amikor valóban eldönthették volna, hogy zeneművészeti szakközépiskolába
jelentkeznek-e. Vagy ha nem is hagyták abba a zeneiskolai hangszertanulást,
felmentést kértek és kaptak a melléktárgyakból, így szolfézsképzésük elmaradt a
képességeik adta lehetőségektől.
S hogy végül is az új képzési program
által felkínált öt éves tanulmányi lehetőség nem vált gyakorlattá, az mind a
közismereti, mind pedig a szakmai képzés szempontjából sajnálatos. Pozitív
eredménye lehetett volna, hogy általános műveltségükben, intellektuális
képességeikben és nyelvtudásukban magasabb szintet elérő, de a megnövekedett
képzési idő miatt zenei felkészültségükben is a korábbi szintet őrző diákok
kerülnek ki a zeneművészeti szakközépiskolákból.
Sajnálatos tény, hogy a közismereti tárgyak
erősebb követelményrendszere, az érettségi vizsgával megerősített képzés nem
hozta meg a várt általános szintemelkedést, viszont a zenei tárgyak
gyakorlására fordítható idő és energia kevesebb lett. Az ötödik tanév szakmai
képzésére pedig csak kevesen maradnak a szakközépiskolákban. A tanulók túlnyomó
többsége a közismereti érettségi birtokában már a negyedik év után jelentkezik
felsőoktatási intézménybe, kihagyva a korábban oly fontos szakmai érettségi
vizsgát, melyet most az OKJ vizsga pótolna az 5. tanév végén.
Ennek okai ismét szerteágazóak és vélhetően
nem elsősorban szakmai indíttatásúak: szerepet játszik ebben az iskolatípus
tradíciója, a közép- és felsőfok hagyományos kapcsolódása, a diákok és
családjuk anyagi helyzete, személyes okok és még sok minden egyéb… Mint ahogy
persze az is, hogy a felsőoktatási intézmények – annak ellenére, hogy észlelik
a növendékek felkészültségének hiányosságait, másfajta szorításnak engedve, de
– többségüket fel is veszik.
Talán az volt a baj, hogy a tantervi
program négyről ötévesre történő váltásakor nem vállaltuk fel, hogy abban az
egy évben valóban csak a legkiválóbbak és a korábban érettségizettek kerüljenek
a zenei felsőoktatásba, s ezzel nem szabtunk mértéket az ötödik év
szükségességének? A diákok sietnek, a középiskolai tanárok - dohogva bár, de -
rábízzák a döntést a felsőoktatásra (ha felveszik, menjen!), a főiskolán pedig
azt mondják, hogy folyamatosan csökken a jelentkezők felkészültsége - különösen
az ún. zenei melléktárgyakból, mert ennek a folyamatnak igazi vesztesei e
tárgyak…
Ugyanis a
középiskolások főtárgyi kontrollja (legyen az hangszeres vagy elméleti
főtárgy) az egyéni, ill. kiscsoportos órák miatt változatlanul erős, a félévi vizsgák,
hangversenyek, a különböző versenyek, vagy éppen csak a szaktárgyi tradíciók
jobban őrzik a korábbi szintet. A szakmai érettségi vizsga hiánya azonban
kedvezőtlenebbül hatott a zenei melléktárgyakra, ide sorolva a szolfézs és a
zeneelmélet mellett a zeneirodalmat és a népzenét is.
A
főiskolai felvételik és a már felvett növendékek napi munkája alapján
megállapítható, hogy jelentős a színvonalcsökkenés a zongorakötelező tárgy és a
kamarazene terén is. (Ez utóbbi néha azt is jelenti, hogy a rendszeres
kamarazenei tevékenységre sem órakeret, sem idő nem jut középfokon.)
Visszakanyarodva szaktárgyainkhoz: a
fentebb vázolt folyamatokkal együtt a szakmai érettségi vizsga hiánya mérhetően
rossz hatást gyakorolt a növendékek általános készségfejlesztését és zenei
elméleti tudását, tájékozottságát biztosító tantárgyakra. Természetesen nem a
vizsgakényszer-szülte fenyegetettséget hiányolom, és messzemenően hiszek abban,
hogy a jó tanár vizsgakényszer nélkül
is meg tudja őrizni tárgyának presztízsét, el tudja fogadtatni annak szakmai
fontosságát. De a rövid- és hosszú távú időhiány, a vegyesebb felkészültségű
növendékekből álló csoportok tanítása, az évente változó csoportösszetétel vagy
éppen a tanár személyének gyakori változása és mindaz a gond, melyet előadásom
kezdetén a gyengülő iskolával kapcsolatosan említettem, jelentősen hozzájárul a
jelenlegi helyzet kialakulásához.
Mit lehet tenni annak érdekében, hogy ez a
folyamat visszaforduljon? Hiszen zenei szakképzésünk a belülről már
tapasztalható színvonalcsökkenés ellenére is sokkal erősebb, mint számos,
nálunk jelentősebb gazdasági erőkkel rendelkező országé – s ezt nem közhelyek
ismétlése, hanem személyes tapasztalataim mondatják velem.
-
A képzési
rendszert érintő reformok tervezésénél figyelemmel kell lenni az adott
iskolatípus speciális feladataira, képzési hagyományaira, a tervezett
változások várható működésének és hosszabb távú hatásainak előzetes
vizsgálatára is. Az egységesített (szakmáktól független) szakközépiskolai
képzési- és vizsgarendszer nem tett jót a zenei képzésnek, melyben rendkívül
szoros a három szint – alsó-, közép- és felsőfok - egymásra épülése. Ha ez nem
történt meg a tervezésnél, akkor most, a tapasztalatok megfogalmazásakor ne a
képzési szintek közötti egymásra mutogatással, hanem éppen szakmai
összefogással próbáljuk orvosolni a
bajt.
-
Próbáljuk meg
kihasználni az ötéves szakközépiskolai képzés pedagógiai lehetőségeit,
biztosítva elég nyugodt időt a növendékek általános műveltségének,
nyelvtudásának fejlesztéséhez, de mindezt úgy, hogy azt az iskolatípus alapvető
célja, a zenei szakképzés egyetlen területe se szenvedje meg! Ennek érdekében ösztönözzük a növendékeket
az ötéves képzési idő kitöltésére, szakmai gyakorlatuk mélyebb megalapozására,
mely egyébként is összhangban áll a manapság egyre kitolódó tanulási idővel.
-
Mindez csak a
közismereti és zenei szakképzés, azon belül is a hangszeres és elméleti képzés
harmonikus összhangját megteremteni képes, a növendékek sokirányú fejlődését
elsődleges célként kezelő iskola
keretein belül lehetséges.
-
Így elérhető az,
hogy a közismereti képzésben megerősödött szakközépiskola valódi választási
lehetőséget kínáljon az időközben más pályák felé érdeklődő növendékeinek, de
maradéktalanul megvalósítsa alapvető célját is: mély és alapos zenei
képzettséget biztosítson a zenei pályára készülőknek.
-
A zenei
felsőoktatás első feladata a felelős visszajelzés: csak azokat a növendékeket
fogadja hallgatói sorába, akik a felvételi követelményeknek valamennyi szakmai
tárgyból megfelelnek. Ezt követően pedig abban a tudatban kell
továbbfejleszteni a muzsikus- és tanárjelöltek teljes körű szakmai tudását,
hogy képessé váljanak szakmájukat a legmagasabb szinten művelni.
Mindez
csak jelentős szemléletváltással, a szakterületünk egységes összefogásával
valósítható meg.
Van
azonban egy könnyebben feltárható és orvosolható probléma is.
Az
OKJ zenész szakmai vizsga - amely az ötödik szakközépiskolai tanév végén
biztosítja tanulónak és iskolának a megméretést, mint ahogy régen az érettségi
vizsga tette, s egyben szakképesítést is ad - a kis létszámú ötödévesek körében
nem eléggé népszerű. Így van ez annak ellenére, hogy az iskolák általában
megfelelő módon ösztönzik növendékeiket a vizsga letételére.
E konferencia előtt levélben kérdeztem a
különböző zeneművészeti szakközépiskolákban tanító kollégákat ennek okairól.
Válaszukból kiderült, hogy a növendékek egy része „tartalékolja” az OKJ vizsga
megszerzésének egyszeri ingyenes lehetőségét más, vagy éppen rokon
szakterületre, arra az esetre, ha nem veszik fel főiskolára, egyetemre. Hiszen
ez a szakképzés önmagában nem elegendő, a szakmában ezzel elhelyezkedni nem
tud.
A másik ok azonban szakmai jellegű, s
erről már az elmúlt években is sokat hallhattunk. A vizsgafeladatok tartalma
ugyanis gyakran vitatható, s így épp a legfontosabbra, a reális mérésre nem
alkalmas. A szolfézsfeladatok elsősorban terjedelmük, hosszúságuk miatt, a
zeneelmélet-feladatok pedig tartalmuk miatt adnak nehezen teljesíthető
feladatot a diákoknak. Ez utóbbiban sok a hiba, a javítási útmutatók nem adnak
megfelelő választ a felmerülő kérdésekre. A szóbeli feladatok mennyisége és
típusa szintén riasztóan hat diákra és tanárra egyaránt, s mindez nem esik
egybe a zeneművészeti felsőoktatás gyakorlatában kialakult felvételi
feladattípusokkal. Így nem tölti be azt a funkcióját, hogy reális képet adjon a
vizsgázó tudásáról abban a folyamatban, amely a középiskolából a felsőfokra
való átlépés időszakában oly fontos. Így a megkérdezett kollégák tapasztalatai
szerint az OKJ vizsgák gyakran kudarcélménnyel jártak, s ez „hagyományozódik” a
diákok között.
Ezen sürgősen változtatnunk kell, s az OKJ
vizsgák szakmai feladatíróinak segítségével reális próbatétellé tenni ezt a
vizsgát. Így a szakmai vizsga értékének növekedése is azt eredményezné, hogy a
szakközépiskolai képzés öt éve után egy minden szempontból méltó lezárása
következhet a növendékek felkészülésének.
S. Szabó Márta
tanszékvezető főiskolai docens
Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar