Operaházi morzsák

„Cserebogárzene” à la Kovalik

A 2010/2011-es évad utolsó Elektra előadásán közel sem volt telt ház. Mintha nemcsak a történet címszereplőjén, de magán az operán is átok ülne: közel sem vonz annyi nézőt, mint mondjuk egy Figaro vagy egy Carmen. Már az ősbemutatót sem övezte az az egyöntetű elismerés, ami négy évvel korábban a Salomét. Főképp azt vetették a kritikusok a zeneszerző, Richard Strauss szemére, hogy zenei eszközeiben megállt, nem hozott újat a Salome után. A lipcsei Illustrierte Zeitung kritikusa így jellemezte az új művet: „csak azért is hisztérikus nőalakot ábrázol, mert azt hiszi, ez kell a sikerhez”. Bár a zeneszerzőre rendkívül büszke édesapa az Elektrát már nem érhette meg, talán ezt a zenét is „cserebogárzenének” nevezte volna: úgy érezte magát fia művei hallatán, mintha cserebogarak szaladgálnának a nadrágjában… Az új Strauss-opera hamar eljutott Budapestre, ám átütő sikert itt sem hozott a komponista számára. 1910 márciusában szerepelt először az Operaház programjában, amit 1911-ben, tizenöt előadás után levettek a műsorról, és jó ideig nem játszották. Legközelebb csak 1941-ben láthatta a pesti közönség a Berlini Állami Operaház vendégjátékában. Hogy a 21. század közönsége akár a mostani Kovalik-rendezésben, akár egy másik olvasatban mikor találkozhat ismét a görög sorstragédia szereplőivel, az egyelőre még talány, a következő szezonban bizonyosan nem. Igaz, ami igaz: bonyolult a történet, megértéséhez nem árt némi klasszikus műveltség, tele van vérrel és eltorzult bosszúállással (a szereplők szövevényes egymáshoz fűződő szálainak kibogozása után már egyáltalán nem tűnik biztosnak, hogy a revans „jogos-e” egyáltalán), és mi tagadás, a büfésnek sem jelent üzletet, lévén az opera egyfelvonásos — szünet (és bevétel) tehát nincs…

Elsősorban a modern rendezésért rajongók sajnálhatják, ha elmulasztották az Elektrát, mivel jó rendezést és kiváló előadást láthatott a budapesti közönség. Kovalik Balázs a rá jellemző meghökkentően eredeti módon egy uszodaszerű közegbe helyezte a történetet, ahol ténylegesen zuhanyozó hölgyeket és urakat is láthatott a közönség. (Előbbieket csak hátulról, utóbbiakat teljes mivoltukban — természetesen ruha nélkül). Persze, nem ettől maradandó élmény az előadás, hanem az egész érzelmi felépítésétől. Elektra apja halálát akarja megbosszulni az orgyilkosokon: saját anyján, Klytaemnestrán és szeretőjén, Aegistuson. A címszereplő azonban nem érzi képesnek magát a feladat végrehajtására, s szinte eszelősen várja bátyja, Orestes segítségét, aki végre beteljesíti eltorzult lelkű nővére parancsát. A rendezői koncepció egyenletesen emelkedő feszültséget mutat, amit senki által nem várt, brutális módon old fel. Kovalik értelmezése szerint ugyanis Orestes az uralkodópár meggyilkolásával voltaképpen Elektrát is megöli, hiszen a lánynak már nincs miért tovább küzdenie, megszűnt addigi éltető célja. Ezért nemcsak átvitten, hanem szó szerint is meg kell halnia a főszereplőnek: Kovalik halálra ítéli a címszereplőt is. A színpadon Elektra is, húga is Orestes géppisztoly-sorozatának esik áldozatul. Sokkoló befejezés… (A Hofmannsthal-szövegezte librettóban a befejezésben a győzelmet elviselni nem tudó Elektra táncolja halálba magát.)

A katarzishoz persze kellenek a megfelelő színészi-érzelmi alakítások, melyek fokozatosam készítik fel a nézőt a végkifejletre. A bosszúszomjas Elektrát Rálik Szilvia alakította, pazarul. Rendkívül nehéz énekszólamát az első perctől az utolsóig hihetetlen beleéléssel és igénnyel alakította. Az első perctől az utolsóig jelen van a színpadon, még akkor is, ha nincs jelenése. A teljes játékteret beterítő, megdöntött tükör ugyanis megmutatja azt is, amit a nézőtérről nem láthatnánk, így már rögtön a darab kezdetén a homokzsákok mögött rejtőzködő Elektrát is. (A tükör kínálta szimbolikán, többértelműségen aztán az egész előadás alatt törheti a fejét a néző.) Az igen dekoratív művésznő még azt is elhiteti a nézővel, hogy ő az a görög leány, aki még nőiségét is megtagadja és elfojtja, csakhogy vélt igazának érvényt szerezzen. Rálik Szilvia (az évad végén akár összegezhetünk is nagyszerű Tosca és Norma megformálásai után) a budapesti Operaház vezető énekesnőjévé lépett elő, akinek minden fellépése eseménnyé válik a dalszínházban.

Elektra mellett a bűn (Klytaemnestra-Kovács Annamária) és a kielégítetlen asszonyiság (Chrysothemis-Bátori Éva) megszállottja a mű két másik kulcsfigurája. Bátori Éva tavaly már a Rózsalovagban is megmutatta, hogy milyen közel áll hozzá Strauss zenei világa, előadásmódja és alakítása most is rendkívül részletgazdag és árnyalt volt. Kovács Annamária kellően kemény és gőgös, ugyanakkor gyenge és könnyen sebezhető karaktert mutatott meg. Énekesi teljesítménye technikailag és zeneileg is megbízhatónak és kiegyensúlyozottnak hatott. Dramaturgiailag fontos, ám az énekelnivaló „mennyiségét” tekintve jelentősen kisebb szerepet kapott Aegistus-Gulyás Dénes és Orestes-Perencz Béla. Mindketten kiváló formában énekeltek. A Kovács János-irányította zenekar olykor az énekesek egyenrangú társává emelkedett, csakúgy, mint a Szabó Sipos Máté-betanította kórus is. (Magyar Állami Operaház — 2011. május 28.)

Kovács Ilona