OLSVAY ENDRE*

KIINDULÓPONTOK

lőször is köszönöm a meghívást a szervezőknek és örülök, hogy erre a konferenciára sor került. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már sokadikként léphetek a mikrofon elé s így reflexiókkal élhetek. Természetesen nem kívánom az időt tölteni azzal, hogy újrafogalmazzam mindazt, amiben egyformán gondolkodom az előttem szólókkal, de fontosnak tartom nyomatékosítani, hogy melyek ezek az – egymással szorosan összefüggő – alapkérdések: az előképzettség szintje, a szakközépiskolákban folyó munka, és a bajok, melyek az érettségi eltörléséből erednek.

Az előképzettség, illetve középfokon zajló elméleti munka kapcsán máris megkockáztatok egy kijelentést: tapasztalatom szerint három háttér sejlik fel a "kibocsátott" növendékek tudásszintjével való szembesüléskor. 1) Ideális, amelyikre tovább építhetünk, azaz zökkenőmentesen folytatható a munka elméleti téren (nem az udvariasság mondatja velem, hogy ez jellemző Pécsre). 2) „Sokat markol és keveset fog”: olyan mélységben és mértékben, vagy olyan időintervallumot átfogva próbálják a zeneelméleti teljességet nyújtani a négy évben, ami – meggyőződésem – nem elsődleges feladat, sőt, rovására is megy a megalapozandó, meggyökereztetendő tudásnak. (Erre nem mondanék intézményi példát, bár tudnék.) 3) Gyakorlatilag megfoghatatlan, mi zajlik a zeneelmélet oktatása során... Megérkeznek a felvételire a /leendő/ hallgatók, s bárhogy kérdezzük, próbálunk a nyomába járni, nem kristályosodik ki szervesen, valójában milyen módon történt az elmélet címén folyó középfokú oktatásuk. Ezt a hármas felosztást több éves tapasztalatom mondatja velem, nem erre az alkalomra vázoltam föl, épp ezért gondoltam megosztani Veletek.

Egy másik, tapasztalatból leszűrt gondolatsort is hadd részletezzek. Akik közelebbről ismernek engem, tudják, távol áll tőlem mindenfajta hamis pszeudoliberális szemlélet, így amikor a hallgatókra, az ő „lelkületükre”, hajlandóságaikra hivatkozom, másfajta gondolat vezérel. Saját gyakorlatomra vonatkozóan (negyedszázadra tudok visszatekinteni) úgy tapasztalom, hogy a fogékonyság versus felkészültség kettőssége érdekes rajzolatot mutat az elmúlt évtizedekben; /részben legalábbis/ lélektani vonatkozású, ám tanári mindennapjainkra erőteljesen ható „tünetegyüttesről” szólnék.

Úgy a nyolcvanas évektől egy olyan cca. évtizedes hosszúságban a felkészültség általában elfogadható volt (kirívó szélsőség mindig létezett, de nem lévén meghatározó, erről nem kívánok szólni): meglehetős szakmaisággal felvértezve jöttek a fiatalok. Egyidejűleg viszont (továbbra is az átlagról beszélek) uralkodott egyfajta – muszáj nevén nevezni – lebecsülése az elméleti tárgyaknak.

A következő, szintén mintegy évtizednyi időszakban a felkészültség már érzékelhetően megcsappant. (E szempontból is nagyon rosszkor, időzítésére nézve legrosszabbkor jött a kötelező zenei érettségi eltörlése: egy amúgy is hanyatló folyamatot gyorsított meg.) Ugyanakkor ez a kilencvenes évek „közép” generációja fogékonyságban jóindulatú, mondhatjuk igyekvő volt – tán ez a legjobb szó.

A legújabb 5-6-8 év tapasztalata (természetesen ezek az ún. generációk nem választhatók el „demarkációs vonalakkal”): a felkészültség ?... – nem is részletezem, elmondtátok. Sajnos kijelenthetjük, hogy a felkészültség (szemben a fogékonyság hullámvonalával) sempre decrescendót képez, s csak remélhetjük, hogy nem tart al niente... – A fogékonyság, nevezhetjük érdeklődésnek is, viszont erősebb, mint korábban: elvileg nagyon jól lehet/ne/ rá alapozni. Immár nem vonják kétségbe, hogy ezek az elméleti diszciplinák fontosak, egész zenész személyiségüket tágítják általuk. Igen ám, csak itt egy olyan újabb keletű személyiségbeli, objektív változással is szembesülünk, amivel kapcsolatban némileg Gönczy Laci bevezető előadására utalnék (Parlando 2010/6. szám). Sokkal rosszabb ugyanis a jelenlegi hallgatói nemzedék tagjainak hosszabb távú memóriája, egyúttal pedig a rövid távú koncentrációs képessége is. Így hiába van meg a hallgatókban a jó szándék, hiába hisznek többen közülük az elméletben, e szempont miatt megint csak igen nehéz megfelelően dolgozni. Ezeket a pszichológiai problémákat figyelmen kívül hagyni saját ténykedésünk ellen hatna: számolnunk kell velük, s mivel objektív okai vannak, befolyásolni, megoldani nem vagyunk képesek. (Egy csapásra, vagy puszta ráolvasással nyilvánvalóan nem.)

Hadd ismertessek röviden egy 10 esztendeje Győrben bevezetett gyakorlatot, ami egyfajta válasz részünkről a felkészültség-felkészületlenség dichotómiára. A mindennapokban csak „nulladik évfolyam”-nak nevezzük, habár a hivatalos neve „előkészítő”. Mindazok, kik a felvételin a kívánatos szint alatt mutatkoznak meg szolfézsból, illetve elméletből, nem kezdhetik meg a kreditekkel-osztályzatokkal járó konkrét stúdiumot, hanem felzárkóztató egy-két félévet kell elvégezzenek. Ez kritérium tárgynak minősül, így jogilag is alátámasztott, miért nem kapnak érte kreditpontokat – egyúttal valóban a kritériuma annak, hogy elkezdhessék a Zeneelmélet 1. /vagy Szolfézs 1./ stúdiumot. Félévente ebből alkalmassági vizsga van, ahol bizonyíthatják, ez alatt az idő valóban pótolták nem kismértékű hiányaikat, de ha mégsem, úgy újra-meg-újra fel kell venniük e tárgyat. Mindez ugyan saját finanszírozott féléveik terhére megy, de nem lehetünk tekintettel azokra, akik – ha nem is feltétlen kizárólag saját hibájukból, de mindenképpen – tompítják az általános elméleti színvonal élét.

Tanításunk folyamatára, vagy ha úgy tetszik, mindennapjaira nézve merül föl jó néhány alapvető szempont – most ezekről szeretnék szólni. Kezdeném ott, hogyan osztunk be egy csoportot: mi az ideális létszám. Az volna jó, ha 6-7 embernél többel nem kellene dolgozzunk egy csoportban: hatványozottan jobban folyik a munka, akármilyen szintű /!!/ a felkészültség, mint ha tíznél több résztvevő alkotja a társaságot. Ekkora létszámnál azon 1-2 hallgató mellett, aki fölkészültségénél és egyéni érdeklődése nyomán előtérbe kerül, a többi óhatatlanul háttérbe szorul, noha más közegben, kisebb létszámnál valamennyien ösztönözhetők lennének.

Többen elmondták előttem: nem árt arra apellálni, milyen hangszeres az illető. Persze fetisizálni sem kell, de számos esetben külön pozitív impulzust adhat, ha olyan zeneirodalmi részletet választunk valaminek a demonstrálására, ami /minél/ közel/ebb/ áll hangszeres énjükhöz. Természetesen nagyon érzékeny egyensúlyt szükséges kialakítani mindazzal, amit nem ismernek: hiszen adnunk kell egyfajta kitekintést is. De ne menjünk el a mellett, hogy a számukra otthonosabb, netán konkrétan ismert darabból kiindulva világítsunk rá egyes problémákra. Ez természetesen összefügg azzal is, amit Komlós Kati hangsúlyozott: meg kell előre tervezni a 2-3 év menetét, s eközben készek kell legyünk a menet közbeni rugalmas változtatásokra – ha azt indokoltnak ítéljük. Az előre megtervezettség feltételezi az előbb vázoltakat: szükséges, hogy tudjuk, az adott csoport hány főből áll, milyen fölkészültségű, milyen hangszeres hallgatókból. Ennél fogva lehet pl. a kamarázást is eszközül beilleszteni.

A kamarázás mellett fontos, sajátos feladattípus bizonyos kreatív gyakorlatok végeztetése. Erre mindenképp rá akartam térni, mert a zeneszerzői jellegű feladatok gyakran nagyon hasznosnak tudnak bizonyulni, s miután a kezdetkor fellépő kishitűségükön túlléptek, maguk a hallgatók is igen élvezni szokták. Kiemelném itt, amiről nem esett szó eddig: a hangrendszerek elméletének tanítását. E téren különösen beváltak ezek a feladványok; úgy szoktam mondani, tessék akkor megírni az „opusz egyet”! Utaljon egy bizonyos hangkészletre, vagy hangrendszerre, akár a legklasszikusabb formába rendezetten, hogy kontrollálható legyen /az ő számukra is/. Ezután általában már a hallgatók maguk várják az „Op.2-t”.

Ebbe a kreatív, zeneszerzői ágazatba sorolom a harmonizálást is, ami nem szorítkozhat sem a korálokból vett szopránra, sem a continuo-eredetű basszusra: egyensúlyba kell hozni a kettőt. (Viszont erőteljesen figyelembe kell azt is venni, amiről az előbb Keresztes Nóra szólt, hogy a billentyűzet közelében élő, vagy más hangszer mívelője.)

Egészen alapvető szempont, mely mondhatni kormányozhatja elméletoktatásunkat: egyáltalán nem tartom oktondi dolognak kiindulópontnak tekinteni a hagyományos, ún. klasszikus összhangzattant. Egyfelől nem is biztos, hogy korábban megtanulták. Másrészt az ehhez köthető, további elméleti megközelítések is – túl az összhangzattanon – jól modellálnak egy olyan gondolkodásmódot, ami kiterjeszthető. Mert a fő feladat az lenne, hogy a hallgatók egy általános gondolati fegyelmet, látásmódbeli érzékenységet, no meg a lehetséges szempontok önmagukban, absztrakt módon kezelését sajátítsák el – s mindezt tudják majdan alkalmazni a – mondjuk – XII-XIII. századtól a ki-tudja-milyen távol jövőbe vezetve. Mindezt egy életközelibb, azaz tapasztalatukból jobban ismert stíluson is el lehet – mi több, azon érdemes – kezdeni. Hogyan működik egy dallam, mit figyelhetünk meg egy ritmikai változásnál, mit jelent a hangrendszer ekkor és akkor, etc. Ha nem okvetlen térünk is ki minden stíluskörre (amire ritka adományként nyílik csak mód: idő nem futja rá), egy ilyenfajta gondolati jártasságot és szemléleti összpontosítást el lehet sajátíttatni ezen hagyományosnak mondott koron, annak zenéin keresztül. Mindezek okán, nem pedig a „kitaposott ösvény” kényelme s csábítása miatt érvelnék a klasszikusnak mondott összhangzattan, valamint formatan centrális szerepe mellett.

Itt említeném meg a szolfézs és elmélet tárgy összevonása lehetőségét is. A magam véleménye, hogy sok esetben nagyon jó, de van, mikor nem működik. Semmiképp sem mondanám általános bölcsek kövének. Nehéz előre megítélni, kiknél hogyan válik be, de talán hadd lovagoljak ismét vesszőparipámon: kis létszámú és közel azonos fölkészültségű személyekből álló csoportnál nagyon jól működhet, a szokásos 10-12 fős társaságoknál nem annyira. Ott óhatatlanul ki-ki – még ha nem is tudatosan – „rákapaszkodik” arra a diszciplinára, amiben korábbi tapasztalatai alapján eredményesebben mozog, s máris fölbillen a dolog, nehezebbé válik az értékelés is. Végső soron tehát nem „feltétlen igen”, de ugyanúgy el sem utasítanám: legyen választható.

A bolognai rendszer bevezetéséhez köthető, de nem abból fakad két új kötelező stúdium: mesterszinten az analízis, alapképzésben a partitúraismeret. Mindkettőt nagyon üdvözlendőnek tartom, s a gyakorlat ékesen bizonyítja létjogosultságukat. Nyilván mihelyst nagyobb tapasztalattal, rálátással bírunk majd e tárgyak oktatása terén, úgy differenciáltabbak lesznek észrevételeink. Természetesen az analitikus szemlélet nem is kismértékben, át kell hassa az előző éveket is.

Még az új tantárgyak kapcsán jut eszembe – Szűcs Sándor említette először, hogy mennyire fontos (lenne...) megtanítani a fiatalokat a zenéről írni, s majd beszélni is. Azt találtuk ki Ruppert István igazgató úrral, hogy Győrben, MA szinten bevezethető a pedagógiai tárgyak rovására a zenei ismeretterjesztésre felkészítés stúdiuma. Ez részben valóban pedagógiai jellegű, de másfelől erősen elméleti is. Eminens célja kifejezetten a zenéről írás és beszéd. Magam Földes Imre hajdani nagyszerű kurzusainak kohójában edződtem, így van valamelyes tapasztalatom és hajlamom is erre – a most ősszel belépő első mester évfolyam számára el is indítjuk.

Remélem, a kerekasztal során szembesülhetek röviden fölvetett gondolataim esetleges visszhangjával, illetve mindannyiunkat serkentő polémiákat folytathatunk.

Még egyszer köszönöm a lehetőséget és a figyelmet!

* A szerző a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zeneelmélet Tanszékén egyetemi adjunktus, a győri Széchenyi Egyetem Varga Tibor Zeneművészeti Intézetének docense. Írása a Zeneelmélet-tanítás a zeneművészeti felsőoktatásban c. konferencián (Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar, 2010. április 23.) elhangozott előadás szerkesztett változata.