Enreiterné Bányai
Edit
Kezdők tanítása furulyára
Az első két (három) év — (II/1. rész)
Írásom célja kettős. Egyrészt a magam számára
szeretném összefoglalni, újra átgondolni, hogyan lehet technikailag és zeneileg
is jó alapokat adni az örömteli furulyázáshoz. Másrészt használható útmutatást
kívánok adni olyan tanároknak, akik valamilyen oknál fogva fő hangszerük
mellett furulyát is tanítanak – számottevő tapasztalatok nélkül. Nekik azt
javaslom, rögtön az első olvasásnál mindent próbáljanak is ki hangszerrel a
kezükben!
Igyekszem
úgy felsorolni és áttekinteni a feladatokat, hogy írásos munkám mind a
hagyományos zeneiskolai oktatásban (hangszer + szolfézs), mind a nem-iskolai
rendszerű (magán) oktatásban (ahol nincs külön szolfézsóra) használható legyen.
Az itt vázolt tanítási folyamat elképzelt alanya általános iskolás, inkább alsó
tagozatos, mint fölsős, hangszere szopránfurulya, de a tanulandó technikai és
zenei elemek, a gyakorlatok és a zeneművek jórészt hasonlóan sorra kell, hogy
kerüljenek egy felnőtt oktatásában is – természetesen valószínű, hogy
sűrítettebb formában, rövidebb idő alatt.
Célok az
első két évben
a) nevelési szempontból:
Úgy kell összeismertetnünk a tanítványt a furulyával,
hogy az azzal töltött időben érezze, milyen jó a hangokkal való játék, mennyi
lehetőséget ad az önkifejezésre, (ha ez nem is tudatosul még egy gyermekben).
Bizonyíthassa a hangszeren ügyességét – kezdettől fogva minél sokoldalúbban - a
maga és környezetének fontos személyei számára olyan zenei feladatokban, ami épp
megfelel képességei szintjének. Történjen mindez jó testi érzetekkel, -
mindenféle görcsösség, túlterhelés nélkül, nem károsítva, hanem nagyon
fokozatosan fejlesztve a résztvevő, hangképző szerveket és mechanizmust.
Érezze, hogy ez a hangszer épp az ő kezébe való, amivel egyszerű bánni, jó
barátságban lenni.
b) zenei szempontból:
Ismerkedjen meg először a kis hangkészletű
gyermekdalokkal, régi táncocskákkal, olvasógyakorlatokkal, majd a népdalokkal
(magyar és más nemzetiségűekkel), minél több hangszeres (vokális) kompozícióval
a középkortól napjainkig lejegyzett, furulyázható repertoárból. A dalok közül
lehetőleg minél többet énekeljen is, mielőtt játssza, legyen eszköz számára az
éneklés is a tanulás minden szintjén. Jusson el tanítványunk az első két (három)
év folyamán oda, hogy ő is, hallgatósága is minél teljesebb zenei élményhez
jusson. Játéka legyen ritmikailag egyenletes, hangképzése magvas, telt,
frazeálása tudatos, artikulációja árnyalt (különböző), a zenei tartalomhoz
illő. Használjon egyszerű díszítéseket, könnyen kivitelezhető trillákat, ami a
stílusos játékhoz hozzátartozik.
A
hangszerkezelés alapozása
Ezeknél az alapgyakorlatoknál általánosan érvényes
törvényszerűség, hogy az egymást követő lépéseknél minél kevesebb (lehetőleg
egyetlen) új elemre kelljen csak figyelni. A különböző részmozgások,
részképességek elsajátítását igyekezzünk szétválasztani, amennyire lehet!
a) a légzés
és gyakorlatai
A jó furulyás légzéssel meglehetősen kötött dinamikai
határok között maradunk, különben az erősebb fúvás nagy hangmagasság
különbségeket (hamisságot) eredményezhet, - a furulya minőségétől függ, hogy
mennyire. (Itt most nem beszélünk a magasabb szinten már dinamikai változásokra
tudatosan használt segédfogásokról és árnyalásokról.)
Kilégzéssel
kezdjük a „tanítást”: (Ha van rá idő, a belégzést mindig kilégzés előzze meg!)
– Tenyerünkbe engedjük a leheletünket, érezzük annak melegét.
– Kézfejünkre fújunk, ezzel gátoljuk a kiáramlást és megérezzük a rekeszizom mozgását.
A megfelelő támasz (levegő visszatartás) kialakításához többféle gyakorlattal is eljuthatunk:
–
Tenyerünket úgy tesszük az oldalbordákra, hogy a hüvelykujj előre néz, így
veszünk hirtelen levegőt, majd lassan
kiengedjük, s figyeljük, ahogy a bordák visszatérnek. Közben nem engedjük
el (ki) a hasunkat.
– Ülve,
lazán előrehajolva, csípőre tett
kézzel veszünk levegőt, pár másodpercig benn tartjuk, majd lassan kiengedjük.
–
Hanyatt fekve, ellazítva minden izmot, megfigyelhetjük a has-rekeszizom
ösztönös mozgását, majd tehetünk a hasra könyvet, ami ellenállást képez. Figyeljük a könyv emelkedését, süllyedését.
– A
lecsavart furulya fejét alul és a lábiumnál is befogjuk, így belefújva (az igen erős ellenállás miatt) megérezzük
és erősíthetjük a rekeszizmot.
–
Hasonló ehhez, ha nyitott szájjal, kézfejünkre
tapasztott ajkakkal próbáljuk kifújni a levegőt.
–
Nyitott szájjal kisóhajtunk, majd hirtelen (mintegy „megijedve”) levegőt veszünk,
s azt TŰ, FŰ vagy SZ hanggal engedjük
ki.
– Ne
legyen túl hangos a levegővétel, (mert az a torok feszítését jelzi), legyen
nyitva a levegő útja a garatnál is! Ha nem megy a lazítás, fordítsuk lassan
jobbra-balra a nyakat!
–
Hatásos, ha belégzés után azonnal nagyobb könyvet,
széket adunk a növendék kezébe, és
így történik a kilégzés.
–
Változatként egyszerű ritmussal is
gyakorolhatjuk ugyanezt, pl. t t Tű t t Tű vagy f f Fű stb.
–
Segíti majd a hangindítást, ha a levegővétel után megállunk, aztán néma D-vel
zárunk (ez nem engedi a levegőt áramolni), majd kiengedjük a levegőt pl. t t t
– vel.
A kapacitás növelésére (erősítésre) való játékok
gyerekeknek:
–
Terelgethetnek kis vattalabdacsokat az asztalon, szívószálon átfújt levegővel.
–
Játékos gyakorlat papírlapot a légárammal megtartani a falon.
b)
testtartás, hangszertartás
A testtartás laza legyen, annyi tónussal, hogy a
gerincoszlop függőleges, a fej mintegy a meghosszabbítása, a tekintet előre
néz. (Fal mellé háttal állva kiderül, milyen a függőleges.) A váll lazaságát is
ellenőrizzük! Ne essen előre és ne is feszítsük hátra, lógjon úgy, ahogy a
karsúly lehúzza. Ellenőrzése: engedje a tanítvány, hogy felemeljük, majd
„elejtsük” a karját.
Ha
széken ülünk, inkább az elülső részén, és ne dőljünk hátra! Egyik lábunkat
tegyük előbbre, ez némi mozgásszabadságot ad.
– A
hangszert (a furulyaláb közelében) lazán jobb markunkba véve emeljük az ajakra,
s le-föl (kissé körözve) mozgassuk. Fejünk ne kövesse a mozgást! Az órán
(gyakorlás során) itt „üde színfolt” lehet, ha a légzést is kontrollálva egy néma D után hangot is adunk.
–
Szembefordulva tanítványunkkal, nyújtsuk neki úgy a hangszert, hogy nagyjából a
jobbkezes lyukakon nyugtassa az ujjait, és közelítsen hüvelykujjával (egyre hajlítottabb,
„gömbölyűbb”, de laza kézfej mellett) a furulyatörzs aljához. Ha valóban lazán
tartja kezét, akkor a hüvelyk körülbelül a mutató- és középső ujja között ér a
hangszerhez. Ezzel kapjuk meg az egyik fontos támasztópontot, fontosságát
tudatosítsuk is! Eleinte megjelölhetjük gumigyűrűvel vagy apró matricával, hogy
tanítványunk ne csak kinetikus érzeteivel, de szemével is megbizonyodhasson
róla, hogy kéztartása helyes. Így könnyebben rá is találhat.
–
Kérjük, hogy a tanítvány jobb keze ujjaival most már fogja a hangszert, mert
fokozatosan átengedjük neki annak súlyát, majd így, csakis jobb kézzel emelje
ajkára. Ha először nem sikerül, próbáljuk fordítva: jobbkéztartással emelje el
óvatosan ajkától a hangszert. Úgy kell a fölső s alsó ajkaknak körülvennie a
befúvónyílást, hogy majdnem lazák maradjanak - a fölső ajak rátapadjon, - de ne
is szökhessen ki a levegő.
–
Megvan a két állandó támasztópont (alsó ajak, jobb hüvelykujj), s megmutatjuk
a harmadikat: a jobb kisujjat helyezzük a lábrész fölső gyűrűjére. Óvatosan,
nagyon lazán körözgetünk a furulyával, illetve minden irányban mozgatjuk, -
eleinte 5-8, később akár 20-
–
Megmutatjuk, milyen a helyes bal-hüvelykujj tartás. Lazán lógassa balkezét
tanítványunk, néhányszor fordítsa ki kézfejét, hogy lássa, milyen az ujjak –
főleg a hüvelykujj – természetes hajlása,
s ebben a laza tartásban emelje kezét a szeme elé. Lazán csippentse össze mutató
és hüvelykujját többször is, „kukucskáljon” be az „ablakocskán”, majd vigye át
ezt a csippentő tartást a furulya fölső lyukaira (0 és 1.) Megszólaltatjuk a
H-hangot, (esetleg az A-t is.)
c)
ujjgyakorlatok
1/ hangszer nélkül:
Különösen akkor, ha első hangszerként választotta a
tanítvány a furulyát, érdemes néhány hétig asztallapon is ügyesíteni az
ujjakat, így addig nem kell a hangszert tartani, csak az ujjakat figyelni.
Laza, enyhén felgömbölyített kézfejünk mozdulatlanul nyugszik az asztallapon,
akárcsak az alkar és csukló. Az ujjakat különböző kombinációban
emelgetjük-ejtjük, „potyogtatjuk”. Először egyesével, hüvelykujjtól a kisujjig,
majd párosával, - együtt mozdítva egymás melletti ujjakat. Később –
villafogásokat utánozva – már nem egymás mellettieket is. Hasonló gyakorlatokat
később is végezhetünk, amikor egy-egy új hang fogása az addigiaknál
bonyolultabb, s nehezebben megy, pl. a szopránon a Bé – A kapcsolás.
2/ hangszerrel
Amíg a lyukak takarását nehéz jól megoldani, ne
kezdjünk dalocskákat (etűdöket) furulyázni! Először tanítsuk meg, milyen érzés,
amikor az ujjbegy takarja, de nem nyomja a lyukakat, sorra mindegyiket
simogassuk körkörösen és oldalirányban is, hogy a tapintás érzékenyebbé, egyre
pontosabbá váljon. Tapogató, lyukat „kopogtató” gyakorlatokat végezzünk
hasonlóan, mint az asztalon, - egyes ujjakat ráejtegetve a lyukakra, majd
különböző ujjkombinációkban. Bár nem fújunk bele, a furulya mégis hangot ad
ilyenkor, ha jól takarnak az ujjvégek, de oly halkat, hogy fülünk, érzékeink „finomhangolásban”
kell, hogy működjenek. Ez ritka előny!
Játék
közben az ujjak a kézfej súlyával fogják le a lukakat. Kivétel a hüvelykujj,
mely épp csak takar.
d) a nyelv
szerepe, helyzete, tartott hangok gyakorlása
Kezdőknél gyakran hallani, hogy bármilyen könnyű
dallamot is játszanak, az vagy szétesik – test nélküli, sehogy nem kapcsolódó t
t hangokból áll – vagy összekenődik, elmosódik, a hangok határai esetlegesek. A
beszéd elemeire hivatkozva elmagyarázzuk a tanítványnak, hogy a hangszeres
zenei hangokat is nyelvünkkel formáljuk, artikuláljuk, többé-kevésbé
elválasztjuk egymástól. Megbeszéljük a „tü” (vagy „tö”) nyelvütés helyét (a
metszőfogak mögött-fölött) és ritmikusan mondogatjuk a t(ö) hangot, vagy
mondókákat, melyekben sok a t hang, (pl. Tudora Tóni tintatartóba tette
tollát), d hang (pl. Digi dagi daganat). Figyeljünk, hogy a nyelv hegye kissé
följebb legyen, mint a szokásos beszédnél. Ha nem akar jó helyre kerülni, a legjobb
javítási mód: kisujja hegyét fogával tartsa, miközben „beszél”.
A
következő lépés, hogy elmagyarázzuk: ahogy ritkán beszélünk vagy énekelünk
szaggatott szótagokban (hangokban), ugyanúgy furulyán is legtöbbször egymást
kell, hogy érjék a hangok. (Ez az, amit a legtöbben nehezebben sajátítanak el,
mint a staccato játékot.) Be is mutathatjuk pl. egy kedvenc dalon, mi a
különbség egy szépen artikulált és egy szaggatott előadás között. A hangot úgy
„küldjük előre” nyelvünk fölött, hogy a nyelv kétoldalt lazán hozzáér mindkét
fogsorunkhoz, és így mondjuk ki jó hosszan „tű”(„tő”), végén néma d-vel
lezárva. Ezt rögtön kipróbálhatjuk a furulya lecsavart fejével is, – a már
megbeszélt módon ajkunk közé fogva a befúvónyílást.
Vigyázunk,
hogy fogunk sose érjen a furulyához. Aztán egymás után kettő, majd négy „tű”
hangot, ennek puhább változatát is, a négy „dű” hangot, majd felváltva: „tű dű
tű dű”. Kitérhetünk rá, hogy ezek a magánhangzók igazából nem pontosan olyanok,
mint a beszédben, mert nem csücsörítünk ugyanúgy, a nyelvünk alig mozdul, (csak
a hegye) – kicsit az e és ö magánhangzó felé kell, hogy eltérjenek. Ha
szépek a hosszú hangok, egyszerű ritmusképleteket is játsszunk, melyekben a tű
és dű alapvető kombinációja gyakorolható. Rakjuk össze a hangszert, és most úgy
játsszunk a fentiek szerint tartott hangokat, ritmusképleteket, megszólaltatva
azt a hangot a furulyán, amihez nem kell még takarni a játszólyukakat. Ezzel eljátszhatunk,
különböző szabályokat megbeszélve. Például hosszú ritmusból, dalritmusból egy
ütemet a tanár, egy ütemet a tanítvány játszik, aztán már ütempárokat egy
levegőre. Eleinte együtt írjuk be a t
és d artikulációs jelzést, de mielőbb
önállósodjon ebben a tanítvány. Házi feladat lehet dalritmusok eljátszása,
adott hosszúságú ritmus komponálása (artikulációs jelzéssel ellátva) és játéka.
Kezdettől
játsszunk tartott hangokat változó dinamikával! Hangosról halkuljon, halkból
hangosra váltson, hirtelen vagy fokozatosan változzon egyszer vagy többször is
a hangerő. Rajzoljunk sokféle „hangvonalat”, s azt kövesse a tanítvány, illetve
fordítva, ő rajzol, s mi megmutatjuk. Ábrázolja, hogyan változik a hang, amit
én fújok, és viszont, én ábrázolom, ahogy ő fúj. Ez segít megtanulni, milyen a
jó hang, aminek kellő intenzitása (ereje) van, és nem változik a magassága!
Amire nagyon figyeljünk:
– ha
hangos (klattyog) a nyelv, ha jár a nyelvgyök alatti rész (a toka), „rágcsáló”
mozgást látunk, akkor biztosan nincs jó helyen a nyelv. Esetleg újra és újra
leesik, és hozzáér a befúvónyíláshoz, vagy egyszerűen túl nagyokat mozog az
egész nyelv, nem csak a hegye. Ez esetben még a torok is bekapcsolódik –
fölöslegesen és zavaróan.
– ha a
hosszú hangok leesnek, mutassuk be a szép, egyenletes hangerejű hangot, – érdemes szóban (énekhangon) is mutatni,
kérni! Általában is érdemes a tanítvány hallására alapozva megmutatni neki
hangokat, s kérni, hogy utánozza.
e) a
kottaolvasás kezdő lépései
Ha nem járt még a gyermek iskolába, különösen fontos,
hogy egy ideig fejből (utánzásos tanulás után) játsszon, gyakoroljon. De a
legegyszerűbb 1, 2 majd több hangból álló zene olvasását lépésenként egy óvodás
is meg tudja tanulni, nem kell vele hosszú hónapokig várni.
Az első
„kotta” persze állhat akár rajzos jelekből is, ahol hosszú (negyed vagy
tetszőlegesen hosszú) és rövid (nyolcad vagy tetszőlegesen rövid)
megkülönböztethető. Az első kötött ritmusok legyenek negyed és nyolcadpár
variációi, aztán kezdjük el ezeket a ritmusokat kombinálni két hangmagasság
váltakozásával. Ezt bárki el tudja énekelni – egyenletes mérő mellett - tű dű
szótagokkal akkor is, ha az abszolút neveket még nem akarjuk használni, illetve
ha az abszolút magasságban nem menne az éneklés, és persze szolmizáljunk, amíg
csak megengedi a zenei anyag természete. Ott nem számít, ki milyen hangfajhoz
tartozik, és sokat teszünk a tonalitás érzet megerősödéséért. Ha meg akarjuk
tanítani az abszolút neveket, először játékosan is tehetjük, pl. Géza, Ági
(stb.) hangról beszélünk, vagy nem használjuk még mind az öt vonalat, eleinte
egy is elég lehet! (Tapsolhatja vagy kopoghatja is először a ritmust a
tanítvány, ha szükségesnek látjuk.) Ha már írni-olvasni tanuló gyerekről van
szó, az abszolút hangneveket olvastassuk egyenletes mérő mellett ritmikusan! Ha
nagyon nehezen megy ezek tanulása, adjunk – szinte mechanikus – írásbeli
feladatokat otthonra nagyobb mennyiségben: kijelölt kottarészletekbe kelljen
beírni a hangneveket, és (fordítva), hangnevekhez kelljen hozzárendelni a
hangjegyet. Az ilyen hiányosságokat ne hagyjuk meg, mert rajtunk is múlik, hogy
utánozó művész vagy tudatos kottaolvasó válik a ránk bízottakból.
Soha ne
mondjunk le arról, hogy tanítványunk használja énekhangját is! Kicsiknél ez nem
szokott ellenállásba ütközni, ne hagyjuk el később sem! Nagyobbaknál eljöhet az
a pillanat, amikor már „ciki énekelni”, de mi találjuk meg a módját, a megfelelő
részleteket, ahol egy-egy ritmikai vagy hangsúlyozás-béli problémával indokolható
a kérésünk. Mi is felelősséget vállalhatunk azért, hogy énekhangjukat, mint személyiségük
fontos részét „megtalálják-e” és megőrzik-e felnőtt korukra. Olvasás, éneklés
után furulyázzuk a dallamot. Rögtön beszéljük meg az értelmes tagolást, a
levegővételek helyét, és jelöljük a kottában – az artikulációval együtt!
Kezdetektől
fordítsunk nagy gondot a memorizálásra. Bármilyen apró dallamról van is szó, a
helyesen artikulált, helyesen tagolt, tisztán intonált megszólalás után
játszassuk el fejből – vagy az egészet, vagy részeit, és adjuk fel házi
feladatnak! Hosszabb dallam memorizálásának módját órán tanítsuk meg (részekre
bontással, majd a részek összekapcsolásával.)
Másoltassunk
is kottát, abba kelljen jelölni hangnevet, artikulációt!
Nagyon
egyszerű motívumokat írassunk le hallás után!
Néha
énekeljünk tanítványunknak abszolút névvel, s ő kottázza önállóan, a ritmust
így neki kell megfejtenie.
Játsszon
saját kompozíciót, amit otthon kitalált és leírt!
Ne csak a hangjegyeket olvassuk! Fontos megszokni,
hogy a zeneszerző neve, (a korszak, melyben élt), a tempójelzések, egyéb
előadási jelek, a tagolás mikéntje is a zenéhez tartozik!
f) a hangok
tanításának sorrendje
A különböző furulyaiskolák eltérő sorrendben tanítják
a hangokat. Jó, ha a tanár egyikhez sem ragaszkodik feltétlenül, hanem a
tanítványt figyelve dönti el, sikerült-e a számára megfelelővel kezdeni. Jobb
átváltani másik verzióra, mint hogy tovább „kínlódjon” a kezdő.
Ha a
H-val és A-val kezdünk - (Süss fel nap típusú dallamok) - biztosan megkerülhetetlen
a jobb kéz helyes használata a hangszertartásban. Az is előnye ennek a biton
hangkészletnek, hogy a két hang váltásakor egyetlen ujjat kell csak emelni illetve
ejteni. A H és A után jöhet a G, megvan az első trichord, aztán jöhetnek a
magas G, A (esetleg H) hangok. Ezután az E lenn és fönn, végül a mély D és C,
amennyiben a kéz elég „tág” (mozgékony) hozzá. A lényeg, hogy ne siessünk az új
hangok bevezetésével, várjuk ki, míg a meglévő készletben könnyedén mozog a
tanítvány, így nem okoz különösebb frusztrációt a bővítés.
Ha
G-vel és E-vel (Zsip-zsup típusú dallamokkal) kezdünk, több ujj, s mindkét kéz
részt vesz a játékban. Adva van a jobb kéz pozíciója, az ujjak nem kalimpálnak
funkciótalanul. A kevésbé ügyes kezű gyermekek némelyikének eleinte gondot
okoz, hogy egyszerre kell leejtenie vagy fölemelnie két ujjat. Viszont abban az
esetben, ha tanítványunk ügyes a tapogató gyakorlatokban, s könnyedén rátalál
ezekre a hangokra, pillanatok alatt eljutunk a D E G A H pentaton
hangkészlethez, ami sok magyar népdal és gyermekdal játékát teszi lehetővé.
Fontos, hogy kb. 1 ujjnyinál ne emelkedjenek magasabbra az ujjak, s mindig
fölfelé! ne oldalirányban.
Sok
dalt játszhatunk E G A hangon „lent”, s igen hamarosan (vagy rögtön) a fölső
oktávban is, hogy mielőbb gyakoroljuk a hüvelykujj „körmözést”, s megszokjuk,
hogy a bal hüvelykujj nem támasztóujj.
g) tanári
példaadás, partneri viszony kialakítása
Természetes, hogy a zenetanításban is nagy szerepe van
a példaadásnak, mind az emberi kommunikáció, mind a zenei interpretáció
minőségének tekintetében. Meg kell éreznie a tanítványnak, hogy szeretettel
foglalkozunk vele, de elvárásaink is vannak. Hisz a hangszeres óra értelme,
hogy tanítványunk a saját játékának javítására, gazdagítására tőlünk kapjon
újabb impulzusokat, de egyre fokozódó mértékben önállósodjon is. Mindig legyen
olyan feladata, amit otthon felnőtt (tanár) segítsége nélkül old meg.
Éreztessük vele minél többször, hogy igyekezete – vagy annak hiánya – hogyan
érint minket, s beszéljük meg, ne sajnáljunk rá néhány percet! Kezeljük a
felmerülő gondokat tárgyilagosan, tanítványunkat felelős lénynek tekintve,
felelős magatartására igényt tartva, de semmiképp nem minősítve, ”beskatulyázva”
személyét és szokásait. Jó, ha minden problémával és sikerrel kapcsolatban
vissza tudunk utalni a magunk első tapasztalataira, élményeire.
Beszéljünk
róla, milyen fontos szerepe volt/van életünkben a zenének és hangszereinknek.
Mikor, milyen helyzetekben van segítségünkre, örömünkre és mások örömére, hová
visszük magunkkal, hogyan óvjuk, ápoljuk, s hogyan szakítunk időt a gyakorlásra
e gyorsan változó, rohanó világban. Megismertethetjük a furulyák családjának
sokféleségét, szopraninótól nagybasszusig, műanyagtól az ébenfáig. Furulyázzunk
együtt rendszeresen a tanítványainkkal, nem csak négyszemközt az órán, de
lehetőleg kezdettől mások előtt is, aztán nyilvánosan is. A félévi és
vizsgakoncertek zeneiskolában kötelezőek, de nem minden gyerek viseli jól. Ebben
segíthet, ha kezdetben kevés szólót kell játszania, és legelső alkalommal
inkább velünk, mintsem egy hozzá hasonlóan félénk kezdővel.
(A befejező részt következő számunkban közöljük, de a
teljes tanulmány már elolvasható az interneten http://www.parlando.hu/2011/2011-3/Kezdok-netre.htm
. A Szerk. megj.)