KÍSÉRŐKÁRTYA
(IV.)
Mesterművek
közelében. Emléklapok a
gimnáziumi énekórák zenehallgatásaiból
Kodály
Zoltán: Jézus és a kufárok (Ján. 2. 13.)
„Küzdést kívánok, diszharmóniát, / Mely új erőt
szül, új világot ád" – így oktatja Lucifer Ádámot és Évát Madách Imre: Az
ember tragédiája második színében. A Bartók Béla halálának 10. évfordulójára
írt Bartók-versében Illyés Gyula felkiált – korábbi szenvedélyes kérdésének
megerősített, szilárd bizonyságaként – »„Hangzavart”? – Azt!«, mert csak így „e pokolzajt zavaró
harci jaj” árán lesz harmónia, rend, igazi!
Kodály Zoltán: Jézus és a kufárok című vegyeskari a cappella, 1934-ben
komponált kórusdarabja (motettája) a diszharmónia érzelmi vonatkozásának
kétféleségét helyezi a középpontba. Maga a mű Palestrina vokális irodalmának
XX. századi közvetlen testvére, az egyetemes énekkari világ gazdagságának
majdhogynem példátlanul kiemelkedő ékköve, hangversenyek megkoronázója, mely
kivételes kihívást jelent kórusnak, karvezetőnek egyaránt. A szerkezeti, formai,
tartalmi egységnek oly tökéletes, mesteri magaslatába jut el, hogy elhangzása
mindenkor ünnepszámba megy. Talán megkockáztatható, hogy Kodály Zoltán amúgy is
kivételes kórusköltészetének betetőzése.
A harmónia, diszharmónia – disszonancia – lelki állapotra
és zenei összhangzásra egyaránt értelmezhető. A harmóniának szűkebb keretek
közt megfelelő konszonanciát kisajátította magának a muzsika szótára.
A Jézus és a kufárok, mely a János evangéliumból
merítette szövegforrását, lényegében öt egységből áll. Akárcsak több Bartók
kompozíció (Cantata profana, Concerto), magában hordozza az aranymetszés
exponált dramaturgiáját. Kodály remekében erre a harmadik szakaszra esik a rendteremtő
fúga, a templomba befurakodott piac szétkergetése: „és kötélből ostort fonván
kihajtá őket a templomból.” A szentély örökérvényű tisztaságát vigyázni kell!
Induljunk el ezután rövid felfedező útra az öt szakasz
szerény elemzésével!
A nyitókép: „Elközelge húsvét, és felméne Jézus
Jéruzsálembe a templomba.”, egyszerű, mégis emelkedett hangvételű unisono
dallammal indul a szoprán és tenor szólamban, majd csatlakozik hozzájuk az alt.
A felfelé kapaszkodó pentatonszerű dallamív ünnepélyességét, magasztosságát
növeli, hogy csúcspontján: „Jéruzsálembe”, a szoprán alá rendelt – basszus
által megtámasztott – B szeptimakkord a korábbi unisonot homofon, méltóságteljes
tablóvá változtatja. Elénk tárulkozik a pompás, tiszteletet parancsoló szigorú
oszlopok látványa, mely „a templomba” szövegre letisztult G-dúr hármassá
szelídül. A készülődés, a várakozásteljes belső szertartás zenéje ez. Jézus
imádkozni készül, de a következő egység szörnyűséges kontrasztja kizökkent
ebből a gyönyörűen felépített áhítatos légkörből. Undorító, taszító, felkavaró
állapot fogadja Isten házában. Ocsmány és megbotránkoztató; piacot rendeztek a
szentély falai közé.
A második szakasz polifonná válik, undorral teli
melizmái: „És ott találá ökrök, juhok, galambok árusait,” a bevezető
harmóniáját a rendetlenség diszharmóniájával cserélik fel. A polifon, egymásra
háborgó szólamok: „juhok, galambok árusait”, a pénzváltók láttán válnak szinte
már ítéletté. Az „és ott terpeszkedtek a pénzváltók!” zseniális prozódiájú
szélesen elnyúló negyed hangjai az imaház megcsúfolását ítélik el. Hájas,
gusztustalan, kidüllesztett hasú, hiányos öltözetű, a helyhez minden ízében
méltatlan betolakodott csürhe vette birtokába a templomi gyülekezet jogos
helyét. Igen, a rendetlenség diszharmóniája, a nyugalom totális felborítása,
fejtetőre állítása, a templomból csúfot űző üzletelés, a behordott állatok, a
besereglett árusok és vásárlók ottléte. Beszennyezi, bepiszkítja a szentély
levegőjét. Ez nincs rendben, ez rendetlenség, rendellenesség, diszharmónia! A
leginkább alávaló bizonyosan a pénzváltók ténykedése. Az irántuk érzett
megvetés az egységet záró „pénzváltók” -ra illesztett újabb melizmacsokorban
ölt testet. A rendetlenség ilyen botrányos, durva betüremkedését csak egy másik
botrány árán lehet helyrehozni. Ezzel az igénnyel váltja fel a rendetlenség
diszharmóniájának imitációját a rendteremtő diszharmóniába kényszerülő
legmagasabb rendű polifon zeneszerzői technika: a fúga.
Az – Illyés Gyula szavaival élve – „oltárdöntéssel
áldozó, / sebezve gyógyulást hozó,”
harmadik rész nem szép szóval, rábeszéléssel ad választ a megmagyarázhatatlan gyalázatra,
hanem a kiérdemelt felháborodás, a düh, a harag pillanat érlelte ostorával: „És
kötélből ostort fonván kihajtá őket a templomból;”. Az aranymetszés táján
járunk ekkor. A kóruskompozíció dramaturgiai csúcsán. Vad muzsika veszi itt
kezdetét. Miként Bartók Csodálatos mandarinjának hajszája, vagy a Cantata
profana vadászfúga felfordulásában megénekelt lázadás. A szentély késedelem
nélküli megóvásához az eszközökben nincs választási lehetőség! A basszusból
kirobbanó fúgatéma (dux) szinkópáinak kemény lendülete – „kötélből” – majd
feljebb – „kihajtá” – (a téma nagy nóna távolságot jár be) prozódiai bravúr!
Kodály Zoltán zenei anyanyelvként bánik a magyar irodalmi nyelvvel is. Jelen
esetben Károli Gáspár bibliafordításából éppen a prozódia kedvéért kissé
átalakított szöveggel. A duxra válaszoló comes a két belső szólamban (tenor,
alt) hangzik fel. Kodály előszeretettel gondolkodik – miként nagy reneszánsz
elődei – szólampárokban: szoprán - tenor (magas fekvés), alt - basszus (mély
fekvés), női és férfikar, vagy ahogyan az imént. Az ellentmondást nem tűrő
goromba, ám igazságos ostorcsapások szerteűzik az árusokat és állataikat.
Szédítő káosz keletkezik Isten házában: szanaszét „kavarog a barom, szalad a
sok juh, szalad a sok árus,”. Jézus haragja mindaddig nem csillapodik, míg a
templom vissza nem nyeri az imaház, a kegyeleti hely méltóságteljes
hallgatását, csendjét. A „barom” szóba ágyazott gigantikus erejű tutti
melizmakavalkád lavinája félelmetes, sodró erejű, förtelmes görgeteg. Ám
valójában itt egy kettős fúga születik majd, miután a szoprán-tenor szólampár
új dux-szal lép elő: „És a pénzváltók pénzét szerteszórá és asztalaikat
feldönté”. A darab mind indulatosabbá, mind durvábbá, mind keményebbé válik. A
„szerteszórá” utolsó előtti szótagjának –„szó(r)” – melizmái megjelenítik a
guruló pénzdarabkákat. A két fúga rövid időre találkozik egymással. A közéjük
ékelődő: „asztalaikat feldönté” női és férfikar közötti kánon „kvintharsonái” a
lázas önkívület hírnökei. Majd megszólal egymáson, együtt a két dux: „és
kötélből ostort fonván...” (férfikar), „és a pénzváltók...” (női kar). Végső nyomatékot ennek a kontrapunktikus
harmadik egységnek az ad, amikor majd az első fúgatémát unisono megismétli az
egész kórus. A templom üres, most már helye van a tanításnak, az
igehirdetésnek, a próféciának. Ennek megteremtéséhez azonban szükség volt a
felkavaró, rendteremtő diszharmónia „káromlással imádkozó” (Illyés Gyula)
botrányára.
Drasztikus
szentélytisztításnak lehetünk tanúi Mozart: A varázsfuvola című opera második
felvonásbeli mollba forduló G-dúr kvintettjében, ahol a próbák előtt álló
Taminót és Papagenót ördögi módon megkísértik az Éj királynőjének gonosz udvarhölgyei.
Sarastro szentélye azonban nem tűri belopódzásukat, és a Bach passiókból ismert
drámai turbakórus hangján a főpap emberei azonnal kikergetik hármójukat Isis,
Osiris felszentelt templomából. Szegény Papageno a megrázkódtatás súlya alatt
még el is ájul.
A negyedik szakasz a Bach passiók elbeszélő tenor
evangélistáját helyettesítő alt szólam immár higgadt, a mesélő bölcseletének
hangján szólal meg: „És a galambok árusinak mondá:”. Az indulat enged, a
galambok szelídségükben kevésbé bántóak, mint az ökrök, barmok, juhok, valamint
pénzsóvár kufárjaik üzletelése. Vélhetően a Bach passiók ihletése az is, hogy
Jézus ugyancsak szelíd, immár barátságos szavait a basszus szólam énekli:
„Vigyétek el ezeket innét!”. Ahogyan a pap prédikál a szószékről, úgy szól az
ige és a gyülekezet – egy háttérkórus – zsolozsmázza, mormolja utána az igét:
„vigyétek el...”. Szinte megértő, szeretetteljes hangon folytatja: „Ne tegyétek
atyám házát kereskedés házává”. A többiek pedig utána, mint a Psalmus
Hungaricusban az: „Én pedig, Uram, Hozzád kiáltok!” Az elbeszélő altot
felváltja az élesebb – talán nem túlzás ehelyütt – fenyegető szoprán:
„Amazoknak mondá:”. Ők azok, akiknek az általuk rútul megszentségtelenített,
megbecstelenített, szégyenteljesen semmibe vett templomban végképp nincs semmi
keresnivalójuk. A basszus Jézus izzó haragját énekli meg, míg a háttérkórus szinte
sziszegi utána: „Írva vagyon: az én házam imádságnak háza, minden népek közt,”,
s a kinyilatkoztatást követően jön a felelősségre vonás: „ti pedig mivé
tettétek?". A gyülekezetben gyülemlik, feszül a rejtőzködő harag, majd
Jézusból – a basszus szólamban – kiszakad a szó: „Rablók!”. A felharsanó
basszus „E” hangra harsány d-moll hármas erősít rá a többi kis eltolódással
utózengő szólamban „Rablók barlangjává!”. A „rablók” vád, melynek a felső
szólamok rivalgó ismétlései újabb és újabb bizonyságát adják. Sajgó fájdalmat,
gyötrelmet, szenvedélyes kínt hordoz, ahogy feldúltan sikoltva belénk hasít
eltorzított („E” alapra d-moll) replikázásuk: „Rablók!”. Ekkor is él Kodály a
szólampárokkal, ráadásul itt osztva (divisi) a szoprán és tenor. A kétvonalas
„A”-tól egy oktávot ereszkedik alá nagyrészt kromatikus lépcsőn, hogy
megérkezzen, megpihenjen egy F-dúr kvartszext akkordon, de még ott is lihegi halkan,
elfojtott hangon: „Rablók!”. Így csitul le, így nyugszik meg lassan Jézus
kifakadása. Alig tud szabadulni felindultságától: „Rablók!”. Ezeket az
asztalokat borította fel, ennek a hordának a befurakodása ingerelte Jézust
majdhogynem odáig, hogy átkot szórjon a fejükre. Átok! Megint a Psalmus!
„Keserű halál szálljon fejére!”, és lám ott is az ezt megkoronázó felfokozott
szövegtelen kórusfeljajdulás nagy nehezen jut csak nyugvópontra. A jeruzsálemi
templom isteni igazságtételnek lehetett tanúja ezen a húsvét előtti napon!
De jön még a Coda, a záradék, az ötödik rész. A mély
fekvésű szólampár – alt, basszus – kezd: „Hallván ezt a főpapok és írástudók,”.
Unisonójukba vészjóslóan suttogják a háttérből a másik szólamokban továbbra is:
„Rablók!”. Nem csak a kufárok! És mit mond az írás? „El akarák őt veszteni,
mert félnek vala tőle”. Itt megkétszerezve, izzó izgalomban „Félnek vala tőle”
- halljuk megbúvó, el-elhalkuló, határozott, komor, sötét keménységgel. A
veszedelem nem kizárólag a jeruzsálemi templomban leselkedik Jézusra. Ez utóbbi
alattomosabb. A fenti szavak között kisebb megszakításokkal ismétlődik, mintegy
figyelmeztetésként: „Rablók!”. A legutolsó harmóniai (zeneharmóniai) értelemben
nyitva hagyja ezt a zenei utószót, hogy utána Kodály felmutassa a hívők tiszta
gyülekezetének arcát, hogy oda varázsolhassa az egyszerű emberek sokadalmának
szeretetét.
Mestermű ez a javából! Eltűnik a „Rablók” sejtelmes,
ijesztő kísértetiessége a távolból: „Mivelhogy a nép (kiegészített gyermekkar: 'sokaság')
rajta csügg vala,”. Az ő hűséges gyermekei! A templom az övék! Még egyszer és
utoljára: a Psalmus: „Az igazakat Te mind megtartod”. Nem lehet nem gondolni és
emlékezni rá, bár több mint egy évtized választja el őket egymástól
(1923-1934). A kórusmű utolsó ütemei: „úgy hallgatá Őt!”, mintha megáldanák,
oltalmaznák az egyszerű „kegyeseket”. A nyitóképre utaló pompás homofon oszlophangok
készítik elő az oltár elé békésen visszatérő emberek hálájának gyönyörű
megpecsételését, a befejező napsugaras D-dúr hármas ragyogását. Isten házába
visszaköltözött a harmónia! A templom azzá lett újra, amire való: imahellyé!
Nem véletlen, hogy énekkari hangversenyeknek a Jézus
és a kufárok a befejező műsorszáma. Valóban, mi jöhetne még utána?! Bár teljes
egészében műzenei alkotás, lelkületében csakúgy magyar, akár a Psalmus, vagy a
nagyszerű népdalfeldolgozások! A mi kultúránk kincstárának felbecsülhetetlen
értékű, örök érvényű hitvallása.
Elhagyhatatlan
utóirat
Több mint két és fél évtizeddel ezelőtt egy érettségiző középiskolai osztállyal
kísérő tanárként a Nyírségben jártam. Látogatást tettünk egy unitárius
templomban - nem sok van belőle Magyarországon – ahol egy végtelenül kedves,
halk szavú lelkész volt az idegenvezetőnk. A templom bemutatása mellett mesélt
erről az érdekes, sajátos vallásról magáról is. (Az unitáriusok teszik a
legtöbb engedményt az ateizmus felé.) Ekkor az osztályfőnökük nem volt velünk,
így én voltam mellettük az egyedüli felnőtt. Miután befejezte mondandóját,
szerényen, mosolyogva fordult a diákok felé:
– Van valakinek esetleg kérdése hozzám?
Mire az egyik vagány fiatalember érzékelhető
arroganciával, kihívóan nagy hangon, nagyfiúsága biztos tudatában, büszkén
kihúzva magát, hetykén így szólt:
– Tessék már nekem megmondani, mi az, hogy szent?!
A középkorú férfi láthatóan zavarba jött, megállt a
levegő, nem számított efféle kérdésre, így – elhárítva a válaszadást – rám
mutatott:
– Ön pedagógus, mi az, hogy szent?! Nem a szentek,
hanem a szó, mint fogalom, mit takar?!
Én, az akkor még aránylag ifjú tanár „visszadobtam a
labdát”, mondván:
– Ön lelkész!
A fiú láthatóan élvezte a két felnőtt vergődését, hogy
lám, milyen jól feladta a leckét! A helyzetet mentendő jómagam azzal zártam le
ezt a gyerek részéről nyilván kényesnek szánt, provokatív felvetést, hogy most
nem, de otthon, az iskolában majd megbeszéljük. Megbeszéltük! Ők fogalmaztak
úgy, hogy szent az, amivel nem engedünk viccelődni, aminek megsértésére
fokozottabban érzékenyek vagyunk, ami mindennél értékesebb az életünkben.
Én pedig azt mondom, hogy akit ez mélyen, igazán
foglalkoztat, az tanulmányozza minél behatóbban Kodály Zoltán Jézus és a
kufárok című kóruskölteményét. Ott rátalál a valódi feleletre!