Kerecsényi (Kneifel) László

ének- és zenetanár, karnagy

(1917–2011)

Családja Székesfehérvárról származik. Ügyvéd édesapja hivatása mellett a székesfehérvári Szent István Bazilika kántor-karnagyi teendőit is ellátta. Hat gyereke zenei nevelésére nagy gondot fordított. Mivel több hangszeren (hegedű, zongora, orgona) jól játszó László fiát a zenei pályára különösen alkalmasnak tartotta, ezért vele külön is foglalkozott, elsősorban összhangzattanra tanította még kirándulások, vadászatok során is. 1935-ben fejezte be középiskolai tanulmányait a székesfehérvári Szent István reálgimnáziumban, ahonnan kiváló előképzettsége egyenes utat biztosított a Zeneakadémiára. 1935–41 között négy kiváló minősítésű diplomát szerzett: egyházkarnagyi, tanítóképzőintézeti tanári, középiskolai énektanári és orgona. Mesterei közül érdemes kiemelni Ádám Jenő, Bárdos Lajos, Harmat Artúr, Kodály Zoltán, Vaszy Viktor nevét. Már ekkor megmutatkozott végtelen önzetlensége. Az atyai „örökség” számára jóval könnyebben teljesíthetővé tette akadémiai tanulmányait, felszabadult idejét, energiáit gondokkal küzdő társai segítésére fordította.

1941-ben kezdett tanítani az Érseki Katolikus (ma Rákóczi Ferenc) és egyidejűleg a Madách Gimnáziumban. 1942 áprilisában pályázaton elnyerte a Józsefvárosi Plébániatemplom kántor-karnagyi állását, de októberben behívták katonai szolgálatra, így munkahelyeit ott kellett hagynia, gyarapodó családját is ritkán láthatta. Mindezt betetőzte az 1944-től 1947-ig tartó orosz hadifogság. Fegyelmezettsége, élni akarása, családja és hivatása szeretete erőt adott ahhoz, hogy megőrizhesse egészségét, erejét, így sikerült gyári munkára szert tenni (marósként), és, ha rövid ideig is, lehetősége volt részt venni egy, a tábor tagjaiból alakult zenekar szervezésében és munkájában hegedűsként.

Hazatérése után ennek következtében rögtön munkába tudott állni, hogy négytagú családját eltarthassa. Folytathatta a háború előtti kántor-karnagyi munkáját a Józsefvárosi Plébániatemplomban, de 1951 áprilisában, az akkori politikai helyzet miatt ezt abba kellett hagynia. Rövid ideig (1947–48-ban) hétvégeken a Petőfi Rádióban orgonált, ahol szerkesztője felkérte, hogy a rádiószereplés miatt változtassa meg korábbi németes hangzású nevét (Kneifel), így 1948. január 1-től az újonnan felvett Kerecsényi néven szerepel. Pedagógiai munkásságát is folytatta, 1947-től 1959-ig gimnáziumokba és óvónőképzőkbe helyezték tanítani (Szent Imre, Fazekas, Petőfi és az akkori Délszláv Gimnáziumok, a Rózsák-terei, Huba utcai, Bezerédi Amália és a Brunszvik Teréz Óvónőképzők). Mindezek mellett kórusmunkát is végzett különböző üzemi kórusoknál, amelyekkel szép eredményeket ért el a különböző dalostalálkozókon. Vezette több évig a Budapesti Gázművek Kórusát, majd korrepetitorként a Vasas Művészegyütteshez került. Nagyon szerette, de 1958-ban, mikor a Budapesti Kórus betanító karnagyi pozíciójára felkérést kapott, emellett döntött. Ettől kezdve munkásságát a tanító- és óvóképző és az itt végzett tevékenység határozta meg.

1959-ben kinevezték a Felsőfokú Tanítóképző Intézet tanárává. Az akkor felsőfokúvá vált tanító- és óvónőképzésbe fektette szinte minden energiáját. Kiváló szakmai felkészültséggel, széleskörű szakmai érdeklődéssel rendelkező, végtelenül precíz és következetes, szigorú, de igazságos tanár volt. Szerénysége és visszafogottsága szakmai érdekekben nagy szenvedélyű felszólalásokba is át tudott lendülni. Tantervek, tematikák ki- és átdolgozásától kezdve újabb képzési formák kísérletezésén és kipróbálásán keresztül a tanító- és óvóképzős jegyzeteket is ő írta előbb egymagában, majd az átdolgozások során társszerzőként. Csillag Lászlónéval megírták az ének-zene tanítás módszertanát, mely ma is nélkülözhetetlen forrás. Tárgyi tudása, szaktárgyának szenvedélyes szeretete tiszteletet és megbecsülést váltott ki tanártársai és tanítványai körében. Tanítványaival emberként is sokat törődött, ma is nagy tisztelettel emlegetik. Kollégiumi csoportjaival, később az ének-zene speciális kollégiumos hallgatókkal a tanórákon kívül is sokat foglalkozott. Egy évig egyedül, majd még öt éven keresztül Timár Imrével, az Intézet énekkarát igen szép eredménnyel vezette.

1975-ben emelkedett a tanító- és óvóképzés főiskolai rangra. 1976-ban őt nevezték ki az akkor már Budapesti Tanítóképző Főiskola Művészeti Nevelési Tanszékének vezetőjévé, 1980-as nyugdíjba vonulásáig. Ebben az időszakban is sok szakmai nehézséget kellett megélni, az ének-zene tárgy egyik mélypontjának idején, amikor tanítói alkalmassági vizsga nélkül, a nem ének szakkollégistáknak minimális órában lehetett csak tanítani. A tanítást a nyugdíjjal sem tudta-akarta abbahagyni, 1994 júniusáig dolgozott mintaszerűen félállású tanárként. Kollégáinak is például szolgált, érdemes volt óráin hospitálva tanulni a szakmát.

1966-ban „Az oktatásügy kiváló dolgozója”, 1980-ban (nyugállományba vonulása alkalmával) a Munkaérdemrend ezüst fokozata kitüntetést kapta.

A kóruséneklést többek között a Bárdos-vezette Cecília kórusban tanulta, 1958 decemberében került az utód Budapesti Kórushoz, mint betanító karnagy. Munkája főleg a kórus repertoárjában szereplő nagy oratóriumok szinten tartása, illetve új művek betanítása volt, betéve tudta a folyamatosan műsoron tartott oratóriumokat. Több vendégkarmester ragaszkodott próbáin az ő közreműködésére. A korrepetitori, másodkarnagyi tevékenység mellett sok előadás csembalistája is volt (J. S. Bach: János passió, h-moll mise, stb.). A Budapesti Kórusnál végzett munkáját 80 éves korában, nagy ünnepséggel, 1997-ben fejezte be. Talán egyszer megemlítésre kerül a kórus honlapján is ma még hiányzó neve.

A zongorázást ezután sem hagyta abba, 90 éves kora fölött is mindennapos tevékenységei közé tartozott.

Életének nagy részét az óvó- és tanítóképzésnek szentelte a középfokútól a felsőfokúvá, majd főiskolai rangúvá válásig. Az aktív zenélés ugyanígy mindennapjaihoz tartozott (még a hadifogság idején is), kántor-karnagyként, kórusvezetőként, „láthatatlan” korrepetitorként, zongorakísérőként, másodkarnagyként. Emellett szerető és gondos férj, családapa is tudott lenni, énektanár feleséggel (Forrai Irén), három zeneszerető gyermekkel, unokákkal, dédunokákkal. A családi ünnepek megzenésítésére, természetjárásra is gondot fordított. Bárki fordult hozzá szakmai segítségért, önzetlenül megtette. Címek, elismerések soha nem vonzották. Életében mindenben a tökéletességre törekedett, tiszta ember volt, sokakkal megismertette és megszerettette a zenét.

Ezzel a kis írással is őrizzük emlékét.

Döbrössy János

tanszékvezető főiskolai docens (ELTE Tanító- és Óvóképző Kar)