Quasthoff tanít

A

ki csak hangfelvételről ismeri hangját, el sem tudja képzelni, hogy Thomas Quasthoff bármiféle fogyatékossággal élne. Pedig a világhíressé vált basszbariton: contergan-bébi volt, és sokáig aligha gondolhatott a hivatásos előadóművészi pályára. Zenei légkörben nevelkedett, s hála a szülei gondolkodásmódjának, engedték, hogy azzal foglalkozzon, ami érdekli. Korán kiderült, hogy az éneklés – örömforrás a számára. 13 éves korától 17 évig tanult énekelni egyazon tanárnál – közben érettségi után elvégzett hat szemesztert jogi egyetemen, majd hat évig takarékpénztárban dolgozott (ekkor gyűlölte meg egy életre a nyakkendő-viseletet!), aztán rádiónál volt moderátor és bemondó. Első jelentős énekesi fellépésére 25 éves korában került sor, templomi koncerten. Két évre rá megnyerte a würzburgi Mozart-versenyt, s 1988-ban megtörtént a csoda: az ARD-verseny győzteseként nyilvánvalóvá vált, hogy énekesi pályára hivatott. Egy évtizeddel később, 1998-ban debütált a Carnegie Hallban. Közben 1996-ban kezdett tanítani a detmoldi főiskolán – s 2004 óta a berlini „Hanns Eisler” Zeneművészeti Főiskolán foglalkozik elhivatottan az énekes-utánpótlással.

Quasthoff sokat megélt, bölcs ember – már csak ezért is ideális pedagógus. Egyénisége nem nélkülözi a humort, a szarkazmust s az öniróniát – emellett sugárzik belőle az élet, s az éneklés szeretete, ezért lelkesítő hatással van a fiatalokra. (Nem véletlen, hogy hódít a jazz-rajongók körében is, amikor kirándul a zene eme területére. Arra a kérdésre, hogy miért énekel jazzt, természetes egyszerűséggel válaszolt: mert szeretem és mert képes vagyok rá. Nem árt a hangomnak, szépek a dallamok, a dalok szövege is hat az érzelmekre. Hozzátette, slágert nem énekelne, a blőd szöveg miatt, a rockért pedig nem kockáztatná a hangját.)

A Salzburgi Ünnepi Játékok keretében már hallottam mesterkurzusát – akkor a nemzetközi pályakezdő mezőny legígéretesebbjei közül kiválasztott fiatalokkal foglalkozott; az idei Mozart-héten (ahol egyébként két hangversenyen lépett fel; zongorakíséretes dalokkal és zenekarkíséretes áriákkal) saját növendékeivel hirdetett mesterkurzust.

Az ingyenes számozott belépőkből egy hónappal korábban már hírmondó sem maradt – nagy érdeklődés kísérte a mind művészi, mind pedagógiai szempontból érdekes eseményt. A mezzoszoprán Isabelle Rejall Sesto áriáját énekelte Mozart: La clemenza di Titusából, Jakob Ahles pedig a Don Giovanni Leporellójaként hódította meg a közönséget.

Különösen figyelemreméltó, hogy mind a daloknál, mind az áriáknál milyen nagy fontosságot tulajdonít Quasthoff a testbeszédnek. A színpadi jelenségként is ideális alkatú két fiatalnak testtartását, mozdulatait, mimikáját mindig tartalmi indokkal irányította – nem győzte hangsúlyozni, nem utánzásra akarja késztetni növendékeit. Arra sarkallta őket, hogy maguk is próbálják megtervezni, hogyan a leghatékonyabb a rendelkezésükre álló hely kihasználása. Ennek során minden tudatos mozdulat jelentőséget kapott; amikor előrelép, amikor megtorpan, vagy amikor a folyamatot-folytonosságot erősítendő, huzamosabban mozgásban van az énekes. A céltalan, akár kényelemből, akár megszokásból beidegződött gesztusokat könyörtelenül irtotta! Nem tiltással, hanem puszta rákérdezéssel – ami által nyilvánvalóan okafogyottá vált a korábban akár hatásosnak vélt mozdulat. Máskor a tekintetet irányította a szöveg-adta képek, jelenségek tudatosításával. Néhány egyszerű kérdésre adott, magától értetődő választ követően a megismételt frázisok, gesztusok egészen másnak hatottak. De Quasthoff a legmaradandóbb hatást azzal tudja kiváltani, ha egymás mellé helyezi a növendék kivitelezésmódját, és saját elképzelését ugyanarról a részletről. Ilyenkor természetesen túloz – de oly zseniálisan csinálja, hogy sohasem hat bántóan! Ha az énekes dinamikailag erőlködik a nagyobb hatás kedvéért – karikírozza kiabálását, majd megmutatja az intenzitással érzékeltetett súlyt, erőt, nagyságot. A hallgató pedig ámul, a művészet kifejezési lehetőségeinek kimeríthetetlenségét látva. Quasthoff a mesterkurzusai keretében óriási színpadi egyéniség benyomását kelti, aki virtuóz módon játszik hallgatósága érzelmeivel. Teszi ezt 135 centiméter magasságával!

Mi tagadás, katartikus! Mindent elhiszünk neki – legfőképp azt, hogy mindaz, ami a színpadon történik, nekünk szól, értünk történik. Hogy sírjunk, hogy nevessünk – hogy megmerítkezzünk az adott mű szépségeiben, élvezzük a mélységeit és magasságát.

A budapesti közönség március 23-án lehetett részese ilyen élménynek, amikor a Camerata Salzburggal lépett fel, Mozart-műsorral, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, a Művészetek Palotájában.

A ráadásszám előtt érdemes lett volna tesztelni a közönséget: az az elégedett nyugtázás, amellyel fogadta a zenekari bevezető első hangját (azonnal felismerve, hogy Sarastro E-dúr áriája következik), önmagában is igazolása Quasthoff átlényegülő-képességének. Mert az énekest látva már előtte tudtuk, hogy aki megszólal, nem lehet más, mint Sarastro.

Fittler Katalin