Solymosi Tari Emőke
Lajtha, az ember
A közelgő
kettős évforduló elé
2012-ben
ünnepeljük Lajtha László 120. születési évfordulóját, és 2013-ban emlékezünk
meg arról, hogy 50 éve, 1963-ban távozott el közülünk. Hogy ki volt ő?
Nemzetközi nagyságként, a XX. század egyik legnagyobb szimfonikusaként elismert
komponista, a párizsi Francia Akadémia első magyar zeneszerző tagja, rendkívül
jelentős hangszeres gyűjtéseivel a hazai táncházmozgalmat is megalapozó,
Kossuth-díjas népzenekutató, a Nemzeti Zenedének három évtizeden át tanára,
majd utolsó főigazgatója, a Magyar Rádió zenei igazgatója, hangszertörténész,
zongoraművész, karnagy, karmester, egyházzenész, régizenész, kultúrdiplomata, a
Budapesti Francia Intézet zenei tanácsadója és még folytathatnánk a sort. Azt,
hogy ilyen sok területen volt képes ennyire kiemelkedő teljesítményre, még
akkor is csodálhatnánk, ha egy békés történelmi korban élhetett volna, de
Lajtha két világháború, egy kiheverhetetlen országcsonkítás, egy kegyetlenül
levert forradalom és a kommunista diktatúra számos borzalma közepette volt
kénytelen élni, alkotni, dolgozni. Közeledve a kettős évfordulóhoz, néhány
mozaikot szeretnék idehelyezni Lajtháról, az emberről a Parlando javarészt zenetanár olvasói elé. Nehéz ma tiszta jellemű,
hiteles embereket találni, akiket példaképül állíthatunk önmagunk, gyerekeink,
tanítványaink elé. Lajtha ilyen példakép lehet. Amikor a Két világ közt – Beszélgetések Lajtha Lászlóról címmel a
Hagyományok Házánál 2010-ben megjelent, tudományos igénnyel szerkesztett
interjúkötetemhez gyűjtöttem az anyagot, az általam felkeresett visszaemlékezők
feltűnően gyakran adtak Lajtháról olyan jellemzést, hogy inkább eltört volna,
mintsem meghajoljon. Szinte valamennyien elmondták, hogy Lajtha mindenkor hű maradt
az elveihez, és ezért bármilyen hátrányt, sőt nemegyszer közvetlen életveszélyt
is hajlandó volt vállalni. Egyenes gerincű ember volt a szó szoros és átvitt
értelmében is. A becsületesség mintaképe. Az alábbi írásban ennek példázására
ragadok ki életútjából néhány momentumot. (Az itt közölt kutatási eredmények
egy része most kerül először publikálásra.)
1944-ben, amikor már Budapesten sem lehetett tovább megakadályozni a zsidók elhurcolását, sok keresztény magyar ember kockáztatta a szabadságát, sőt az életét azért, hogy igazságtalanul üldözött embertársait megmentse. Lajtha is közéjük tartozott. A II. világháború befejezése után ő maga írta párizsi kiadójának, Leducnek címzett levelében: „1944 márciusától mint tiszt a nemzeti ellenállás egyik egységét vezettem, fiaim a parancsnokságom alatt szolgáltak ugyanott. Ily módon, ennek a titkos szervezetnek a segítségével Budapesten maradhattunk. Sajnos azonban a kedvezőtlen politikai körülmények miatt a magyar ellenállási mozgalom nem bontakozhatott úgy ki, mint Önöknél Franciaországban.”[1] Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató – Lajtha népzenegyűjtő csoportjának egy évtizeden át tagja és a mester egyik legközelebbi munkatársa – nemrég mondta el nekem, hogy Lajtha többször emlegette az ún. Kiska-alakulatokat, és konkrétan egy Pesten, a Nyugati pályaudvar környékén működő egységgel való kapcsolatát. S bár Erdélyi Zsuzsanna ezzel kapcsolatban nem emlékezett részletekre, abból, hogy Lajtha 1944-ben fegyveres alakulatot vezetett, és kapcsolatban állt a Kiskával, arra következtethetünk, hogy talán ő maga is a Kiska-alakulatok valamelyikében, de mindenképpen azokkal összhangban tevékenykedett. Igaz, ezek az alakulatok csak félévvel március után kezdték meg működésüket. A Kiska-alakulat kifejezés valójában egy rövidítés, Kisegítő Karhatalmi Alakulatot jelent. Az 1944 szeptemberében felállított Nemzetőrséget Szálasi Ferenc hatalomra jutása után feloszlatták, és helyette létrehozták a Kiska-alakulatokat, melyek feladata és személyi állománya nagyjából azonos volt a Nemzetőrségével. A Kiska-alakulatok látszólag a nyilasok szolgálatában álltak, valójában azonban a nyilasok és a náci német katonák ellen tevékenykedtek, vagyis a Kiska alkalmasnak bizonyult arra, hogy az illegális antifasiszta tevékenység fedőszerve legyen. Budapest számos kerületében működött ilyen csoport. Eredményei és ezerkétszáz fősre növekedett létszáma alapján a legjelentősebb a XIII. kerületi Kiska-zászlóalj volt, amelyet az erdélyi születésű Gidófalvy Lajos főhadnagy irányított. Ennek tagjai más névre szóló igazolvánnyal látták el az üldözötteket (valóságos igazolványgyárat működtettek), élelmiszert juttattak a gettókban nyomorgóknak, megtámadtak és lefegyvereztek nyilas járőröket, akiktől aztán elvették a jól hasznosítható igazolványukat, egyenruhájukat, karszalagjukat. Árvaházból elhurcolt zsidó gyerekeket mentettek meg, és fegyverrel, lőszerrel, élelemmel, igazolványokkal látták el a partizánokat. Erdélyi Zsuzsanna visszaemlékezését alapul véve Lajtha ezzel a XIII. kerületi zászlóaljjal lehetett kapcsolatban. Nagy a valószínűsége, hogy a Mikó Zoltán által megszervezett II. kerületi Bimbó úti alakulattal is együttműködhetett, hiszen ez a csoport – mely szintén fegyvert és lőszert juttatott a peremkerületi partizáncsoportokhoz, és ugyancsak mentette az üldözötteket, többnyire hamis igazolások kiadásával – adott védelmet a magyar irodalom több olyan személyiségének, akiket kerestek a nyilasok, például Illyés Gyulának és Tamási Áronnak. A csoport összeköttetésben volt a Független Kisgazdapárt egyik vezető alakjával, Ortutay Gyulával is. Mindhárom személy (Illyés, Tamási, Ortutay) közeli kapcsolatban állt Lajthával, az erdélyi Tamási Áron Lajtha legjobb barátja volt, közös művet is írtak.
Fegyveres szolgálatról lévén szó, érdemes egy pillanatra visszatekinteni az I. világháború idejére. Lajtha tüzértisztként végigharcolta a háború négy évét, holott zongoraművészként a háború kitörése előtt kapott egy féléves meghívást Svájcba. Sok művésszel ellentétben ő hazafias kötelességének érezte, hogy bevonuljon katonának: „Nem üdülhetek Svájcban, amikor a barátaim véreznek a fronton” – mondta özvegye visszaemlékezése szerint.[2] Hogy egy ifjú zongoraművész-zeneszerzőnek micsoda hátrányt jelent egy négy évig tartó, több sebesüléssel, hosszas betegségekkel és súlyos lelki megpróbáltatásokkal járó frontszolgálat, hogy mit okoz ilyen hosszú időn át a gyakorlás lehetőségének hiánya és a zenei élettől való távolmaradás, aligha kell hangsúlyozni. Muzsikusaink közül kevesen hoztak akkora áldozatot a hazáért, mint Lajtha.
De térjünk vissza 1944-hez. Dr. Gáborján Alice, Lajtha volt tanítványa, majd 1945-től Rádióbeli titkárnője is tudott Lajtha zsidómentő akcióiról, és úgy emlékezett, hogy egységének neve Csillagszóró alakulat volt. Elmondta nekem, hogy 1944-ben Lajtha maga is tartott attól, hogy náciellenes tevékenysége miatt esetleg el kell menekülnie Budapestről.[3]
A komponista részt vett a református egyház zsidómentő akciójában is. Minthogy már az 1930-as évektől presbiter volt a Kálvin téri református templomban (és az ott működő Goudimel-énekkart is vezette), közvetlen kapcsolatban állt a templom lelkipásztoraival, így az 1932-től ott szolgáló Muraközy Gyulával, és a korábbi lelkésszel, Ravasz Lászlóval, aki 1921-től a dunamelléki egyházkerület püspökének is megválasztottak. A rendkívül nagytekintélyű püspök a második zsidótörvény esetében már tiltakozott annak faji jellege miatt, a harmadik zsidótörvényt pedig megpróbálta megbuktatni. Ellenezte a sárga csillagnak a zsidók számára kötelező viselését, memorandumokat írt, felemelte szavát a zsidók deportálásának fenyegető gondolata ellen, s az ő támogatásával, valamint Muraközy irányításával alakult meg 1942-ben a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje Jó Pásztor Albizottsága is. A Jó Pásztor Albizottsághoz elsősorban a zsidó származású protestánsok fordultak, de tagjai mindenkin segítettek. Látogatták a munkaszolgálatosokat, az internálótáborokat, árvaházat hoztak létre, keresztleveleket állítottak ki és menleveleket adtak a rászorulóknak. Sok száz zsidó gyereket és felnőttet mentettek meg. Az általam megkérdezett visszaemlékezők közül többen tudtak arról, hogy a református egyházban aktív szerepet betöltő Lajtha részt vett az üldözöttek keresztlevelekkel való ellátásában, és nyilvánvalónak látszik, hogy ezt az akciót a vele személyes kapcsolatban lévő Muraközy lelkésszel, illetve Ravasz püspökkel együttműködve végezte. A Szabadság téri templomban, ahol a komponista kamarazenekart vezetett, Victor János volt az egyházközség lelkipásztora, aki ugyancsak fontos szerepet töltött be a zsidómentésben.
Voltak olyan üldözött művészek, például Szeszler Tibor oboaművész, a Quatre Hommages című, fúvósnégyesre írt Lajtha-kompozíció egyik első előadója és Vermes István brácsaművész, Lajtha egykori zenedei tanítványa, akiknek Lajtha búvóhelyet biztosított, és talán nem túlzás azt állítani, hogy ezzel az életüket mentette meg. Szeszler Zsuzsanna, Szeszler Tibor leánya 2009 őszén, már könyvem megírása után mondta el nekem Lajthával kapcsolatos emlékeit. Tőle idézek: „Apai nagymamám mesélte el, hogy édesapámmal és Vermes István brácsaművésszel, akivel nagymamám is nagyon jóban volt, együtt voltak szökésben a fasiszták elől. Lajtha ajánlotta be őket egy fatelep vezetőjének (emlékeim szerint nagymamám egy Szegedi úton található fatelepről beszélt), akiben Lajtha megbízott, ezért javasolhatta, hogy rá hivatkozva ott keressenek menedéket. Hárman bújtak meg egy bódészerűségben, valamiféle fatákolmányban, […] ahol egy ideig biztonságban lehettek. Egészen addig, amíg egy szomszéd, aki figyelte a telepet, fel nem jelentette őket. Hogy hogyan éltek ott, azt nem tudom, de nagymamám mesélt egy padló alatt kialakított búvóhelyről, ahová ellenőrzés esetén másodpercek alatt elrejtőzhettek. […] Arra is emlékszem, hogy Ferencsik János karmester, Lajtha egykori zenedei tanítványa is részt vett abban, hogy az üldözött, életveszélyben lévő embereknek hamis papírokat szerezzenek. Pest alatt pincerendszer húzódik, és valahol egy ilyen pincében állították elő ügyes kezű üldözöttek a hamis papírokat. Apám legbecsesebb kincsei között őrzött néhány, korábban az iratok gyártásához használt rajzeszközt, olyasmiket, amikkel aláírást, pecséteket és hasonlókat lehetett hamisítani. Ahogy növekedtem és sokat rajzoltam, ezek közül néhányat, megbecsülése jeléül, nekem adott.”
Lajtha tehát hamis igazolásokat szerzett, búvóhelyet biztosított az üldözötteknek, és mint tőle magától tudhatjuk, fegyverrel is részt vett a nemzeti ellenállási mozgalomban, talán valamelyik Kiska-alakulat tagjaként, de bizonyosan azzal együttműködve. Volt, aki mindezt nem felejtette el neki, és hálás szívvel gondolt rá akkor is, amikor a veszély már elmúlt. (Legalábbis a náci veszély…) Kelemen Magda,[4] a neves szerkesztő mesélte el nekem a következő történetet: 1957-ben Vermes István a Rádió zenei szerkesztőjeként megbízta fiatal munkatársát, Kelemen Magdát, hogy kérjen műveket zeneszerzőktől, amelyeket a Rádió bemutathat. Jellemző Lajtha meg nem alkuvó jellemére, hogy 1957-ben, egy évvel a levert forradalom után éppen egy misét ajánlott erre a célra… (Igaz, ebben az esztendőben írta meg VII. „Forradalmi” szimfóniáját is, az 1956-os levert forradalomnak emléket állítva. Vajon hány zeneszerző merte akkor a véleményét ily módon kifejezni?) A misének ezt a címet adta: Missa in diebus tribulationis, 1950, vagyis Mise a szorongattatás napjaiban, 1950. (Már az is sokat mond Lajtháról, hogy Magyarországon, 1950-ben misét írt. Ráadásul Lajtha nem a katolikus, hanem a református egyházhoz tartozott, és református istentiszteleten nem hangozhat el a mise-ordinárium. Igaz, Lajtha felesége katolikus volt, és a komponista gyakran hangsúlyozta, hogy nincs külön református és katolikus Jézus Krisztus… 1950 előtt Lajtha mindössze egyszer írt egy kisebb egyházi művet, még 1926-ban. 1950-ben, a dühöngő ateizmus idején viszont megírta zenekari kíséretes miséjét, aztán 1952-ben egy orgonás misét, újabb két év múlva Magnificatot komponált, majd 1958-ban Mária-himnuszokat… Nyilvánvaló, hogy az 50-es években e művek nemcsak mély és rendíthetetlen keresztény hite megvallásának számítottak, hanem politikai állásfoglalásnak is.) Amikor Kelemen Magda elmondta Vermesnek, hogy Lajtha mely darabját ajánlotta fel a Rádiónak, és annak mi a címe, Vermes, emlékezve arra, mit köszönhet a zeneszerzőnek, így fakadt ki: „Mondja meg Lajthának, hogy hiába mentett meg 1944-ben, ha most tönkre akar tenni.”[5] A fiatal szerkesztőnőnek sikerült rábeszélnie Lajthát, hogy változtassa meg a címet, így – immár új elnevezéssel – bemutatásra kerülhetett a Mise fríg hangnemben 1957 szeptemberében, a Magyar Rádió kórusa és szimfonikus zenekara előadásában, Vásárhelyi Zoltán vezényletével.
Említettem már, hogy Lajtha
1945-től a Magyar Rádió zenei igazgatója volt. Azt mondhatnánk: milyen szerencsés
helyzet egy zeneszerző számára, hiszen műsorra tűzheti saját darabjait, de ha
ezt nem teszi, a művészek – már csak azért is, hogy kedvébe járjanak – műsorra
tűzik azokat maguktól is… De nem akkor, ha az igazgatót Lajtha Lászlónak
hívják. Ő ugyanis megtiltotta, hogy igazgatása alatt egyetlen hangot is
eljátsszanak tőle a Magyar Rádióban. Dr. Gáborján Alice, Lajtha titkárnője
visszaemlékezéséből idézek: „Aki műsort
adott be, az általában első számnak Lajtha-művet írt be, mert így akart
bevágódni a zeneigazgatónál. No, Lajtha mindig azzal kezdte, hogy a saját művét
gondolkodás nélkül kihúzta. Mindenkinél! Amíg én a Rádióban dolgoztam, addig
ott Lajtha-mű nem hangzott el. Lajtha becsületes volt, de saját művei
letiltásával többet ártott magának, mint az ellenségei.”[6]
Más vezető személyiségekkel,
neves művészekkel szemben, akik – mondjuk így – nem bizonyultak elég
szilárdnak, Lajtha nem hagyta magát megzsarolni, amikor Mindszenty József
bíboros, esztergomi érsek ellen kellett volna állást foglalnia. Dr. Erdélyi
Zsuzsannának, Lajtha egykori népzenegyűjtő munkatársának meggyőződése, hogy a
művész-tudós 1948 utáni teljes szakmai ellehetetlenítésének (állásait
elvesztette, műveit nem játszották, évekig semmilyen keresete nem volt, így
csak értéktárgyai eladogatásából tudta eltartani feleségét és önmagát) az volt
az oka, hogy ő nem írta alá a Mindszenty elleni nyilatkozatot. Ez nyílt
szembenállás volt a hatalommal, és ezt a hatalom nem is tűrte el szó nélkül.
Mindez az után történt, hogy a zeneszerző 1947/48-ban egy éven át Londonban
dolgozott szerződéssel, igen jó körülmények között, a legnagyobb szakmai
megbecsülésben, s bár 1948-ban újabb szerződést ajánlottak neki, és barátai is
óvták attól, hogy hazajöjjön, ő mégis úgy érezte, itthon a helye, hiszen a
gyökerei itthon vannak. Fiai (ifjabb Lajtha László rákkutató és Lajtha Ábel
agykutató professzorok) elmondása szerint számított a nehézségekre, amelyek az
új rendszerben itthon várták, arra azonban biztosan nem gondolt, hogy közel
másfél évtizeden át nem fog útlevelet kapni, s így nem láthatja Nyugaton élő
fiait és azok családját. Azt sem tudta volna elképzelni, hogy hazája akkori
vezetői elszakítják őt a második otthonát jelentő Párizstól és általában a
nyugati művészeti és tudományos élettől. Az Állambiztonsági Levéltárban kutatva
döbbenten láttam, milyen vaskos aktája volt Lajthának (sőt családtagjainak is),
a hatalom erre kiképzett emberei többször „elbeszélgettek” vele,
telefonbeszélgetéseit lehallgatták. Az iratok helyett hadd idézzem most
hosszabban Lajtha özvegyét: „A párizsi pályaudvaron még Brăiloiu, a kitűnő román
etnográfus is kérlelte az uramat: »Mon cher ami [kedves barátom],
ne menjen haza.« Lajtha pedig csak azt hajtogatta: »Miért ne mennék haza? Akkor
jövök vissza Nyugatra, amikor akarok!« Három nappal az útlevele lejárta előtt
érkezett meg Budapestre. A lakásunkat már ki is nézték egy kommunista ügyvéd
számára... Az uram 1948-tól tizennégy éven át nem kapott útlevelet. Nem mertünk
külföldre telefonálni, az uram új műveit csak diplomáciai úton tudtuk
kijuttatni a Leduc Kiadónak Párizsba. Figyeltek bennünket, a telefonunkat
lehallgatták, Lajthát követték. Háromszor vitték be az ÁVH-hoz kihallgatásra.
Nem nyúltak hozzá, nem bántották [itt hozzátehetnénk: nemzetközi tekintélye
miatt nem merték bántani], de meg akarták félemlíteni. Fekete
szemüveges emberek, akik mind más nevet mondtak, mint a valódi nevük, azt
kérdezték tőle: »Van önnek külföldi kapcsolata?« Mire Lajtha: »Van, kérem!«
»Kicsoda?« »A nagyobbik fiam Angliában.«
»Más nincs?« »De van, kérem! A kisebbik fiam az Egyesült Államokban.«
»Más nincs?« »De van, kérem! A kiadóm Párizsban.« »Egyéb?« Erre Lajtha elkezdte
sorolni a nyugati székhelyű nemzetközi szervezeteket, amelyekben tevékenykedett...
Aztán visszakérdezett: »De hát miért kérdezik? Önöknél mindez úgyis le van
írva, önök mindezt jól tudják!« Az ellen is mindig tiltakozott, hogy ő Lajtha elvtárs lenne. Ő Lajtha úr volt. Később a belügyesek megkérdezték, hogy
mit szól Nagy Imre kivégzéséhez. Mire ő:»Nagy Imre kommunista volt?« »Igen.«
»És önök, uraim, kommunisták?« »Igen.« »Kérem, én megmondtam, hogy én nem
vagyok kommunista. Ez az önök belső ügye. És ehhez nekem semmi hozzátennivalóm
nincs.« A harmadik kihallgatás után
azt mondták neki: »Professzor úr igen bátor ember.«”[7]
Lajtha Lászlót, akinek 1949-től nem volt állása (korábban a Magyar Rádió zenei igazgatása és a Nemzeti Zenede vezetése mellett egy ideig ő volt a Néprajzi Múzeum első embere is), a kommunista kormány Kossuth-díjjal tüntette ki, ám nem zeneszerzőként, hanem népzenekutatóként. Számos emlékező mondta el nekem egybehangzóan, hogy Lajtha megalázónak tartotta a díjat (hiszen nem kompozícióit jutalmazták vele), és különben sem óhajtott elfogadni semmit attól a kormánytól, amelynek ideológiájával és tetteivel ennyire nem értett egyet. Családja és barátai könyörögtek neki, hogy vegye át a kitüntetést, hiszen ha nem teszi, börtönbe is zárhatják, és mi lesz akkor a feleségével… Lajtha csak ezért fogadta el a Kossuth-díjat, de özvegye visszaemlékezése szerint elsők között jött le a Parlament lépcsőjén, és már a lépcsőn látványosan kezdte leszedni zakójáról a jelvényt… Lajtha egyetlen családtagja sem vehetett részt az ünnepségen, még a felesége sem. Arról, hogy ott mi is történt, a Szabad Nép 1951. március 16-i számából tudhatunk. Az összefoglalót olvasva könnyen megérthetjük, miért hagyta el Lajtha a Kupolatermet az első adandó pillanatban. Nem nehéz elképzelni, mit érezhetett, amikor Rónai Sándor, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke így kezdte beszédét: „Az 1848-49-es forradalom, a magyar szabadságharc évfordulóján soha el nem múló hálával gondolunk felszabadítónkra és állandó támogatónkra, a Szovjetunióra. A dicső Szovjet Hadsereg győzelmes harcai tették lehetővé számunkra, hogy mindazokat a célokat, amelyek megvalósításáért Kossuth, Táncsics és Petőfi forradalmi harcra vezették a magyar népet, valóra válthatjuk.” A kitüntetett tudósok nevében Babics Antal orvosprofesszor fejezte ki köszönetét: „Nagy akarással folytatjuk azt a munkát, amelynek harcos útját Rákosi Mátyás a pártkongresszuson megmutatta, mert bízunk őbenne, erőinkben, a magyar népben, amellyel szorosan egybeforrva, megfeszített erővel építjük tovább hazánkban a szocializmust.” 1951-ben, Lajthával együtt kapott Kossuth-díjat többek között Ferencsik János karmester (Lajtha zenedei tanítványa), Oláh Gusztáv rendező-díszlettervező, Juhász Ferenc költő, Szabolcsi Bence zenetörténész, Tolnay Klári színésznő és még sok kiválóság. Zeneszerzőként vehette át az elismerést a Lajthánál 10 évvel fiatalabb Szabó Ferenc Nótaszó című művéért és a Ludas Matyi szvitért. A műveivel addigra jelentős nemzetközi sikereket elért Lajtha viszont a következő indoklással kapta meg a díjat: „kiváló folklorisztikai munkásságáért, különösen népi hangszeres zenénk terén 1950-ben végzett nagy jelentőségű gyűjtési és lejegyzési munkájának elismeréseként, kiemelve azt, hogy ezzel a munkájával anyagot és irányt adott népi együtteseink kialakulása és tevékenysége számára.” Utána a névsorban olyan díjazottak következtek, mint Lovas Lajos tsz-elnök, majd Lugosi Ferenc tatabányai vájár, akinek 1950. évi tervteljesítése 172,5 százalék volt…[8]
Abban az elkeserítő anyagi helyzetben, amellyel Lajthának akkoriban meg kellett küzdenie, jól jött volna a díjjal járó tetemes összegnek akár csak egy kis része is. De ő úgy döntött, hogy feleségével egyetlen fillért sem tartanak meg belőle. Ha nem utasíthatta vissza a díjat, legalább a vele járó pénzösszeget adta azoknak, akik a diktatúra áldozatai voltak: a kitelepítetteknek, (ne feledjük, 1951-ben vagyunk), azoknak, akiknek elvették mindenét, s még nyugdíjat sem kaptak. Az özvegy elmesélte nekem, hogyan járt-kelt, mint egy „jótékony angyalka”, és hogyan osztotta szét a pénzt egy előre összeállított lista alapján azoknak, akik még náluk is nyomorultabb helyzetben voltak.[9] Egy kitelepített író-szerkesztőnek, Mariay Ödönnek többször is küldtek csomagot.[10] Hogy Lajtha mennyire átérezte mások sorsát és mennyire igyekezett segíteni a léleknek is a megkapaszkodásban, azt az a levele bizonyítja leginkább, amit az akkor már súlyos beteg Mariay Ödönnek írt az 1950-es évek elején (a levél dátum nélküli, de valószínűleg 1952-ből származik). Lajtha tudta, hogy egy írónak, egy szellemi embernek nem elég, ha ennivalót kap. Értelmes feladatra is szüksége van, ami gondolkodásra serkenti. Lajtha ezért levélben megkérte Mariayt, hogy írjon neki egy opera-szövegkönyvet. Lajtha 1948 és 1950 között komponálta meg Le chapeau bleu (A kék kalap) című vígoperáját a spanyol Salvador de Madariaga szövegére. Hangszerelését élete végéig nem tudta befejezni, de talán nem is akarta, hiszen nem látott lehetőséget a mű bemutatására. Igen csekély a valószínűsége annak, hogy a komponista 1952 táján új operát akart volna komponálni. (Mariay akkor már egyébként sem tudott volna írni. Állapota sem engedte volna, de a kitelepítésben, a tanyán papírhoz sem tudott volna jutni. Végül éhen halt, illetve megfagyott.) Viszont ezzel az ötlettel Lajtha talán egy kicsit meghosszabbította Mariay életét, vagy legalábbis életének azon részét, amelyet szellemi emberként tölthetett…
Lajtha sokszor, sokféle módon segített másoknak. Legjobb barátja, Tamási Áron erdélyi író is egészen elkeserítő helyzetben volt 1949 és 1953 között. Többen igyekeztek hozzájárulni ahhoz, hogy legalább a létminimum biztosítva legyen számára: volt, aki pénzt, volt, aki élelmiszert, volt, aki tüzelőfát adott neki. Lajtha azzal segített, hogy Tamási ifjú (harmadik) feleségének, Basilides Aliz Teréznek kézirathordó segédmunkási állást szerzett a Zeneműkiadóban. Így Tamási neje némi jövedelemhez juthatott, anélkül, hogy „lekáderezték”, azaz politikailag ellenőrizték volna (segédmunkások esetében ez nem volt kötelező). Elgondolkodtató, hogy akkor, amikor Lajtha is annyira szorongattatott helyzetben volt, tekintélyét, maradék befolyását, kapcsolatait arra használta fel, hogy másoknak elviselhetőbbé tegye az életet.
Végül hadd említsek meg két momentumot, amelyek némileg összefüggnek. Az egyik tükrében mélyebben értjük meg a másikat. Nemrég a párizsi Bibliothèque Nationale-ban találtam Lajthától egy konferencia-előadást, amit francia nyelven publikáltak.[11] Lajtha a belgiumi Wégimont-ban megtartott szakmai találkozó idején sem kapott útlevelet, így nem utazhatott el a helyszínre, de előadását elküldte. Előzőleg a felkért szakemberektől azt kérték, hogy nevük alá írják oda, melyik zenei szervezetet, intézményt képviselik. Ilyenkor szépen mutat, ha valaki odaírhatja, hogy egy kutatóintézet igazgatója, főmunkatársa, egy egyetem tanszékvezető professzora, vagy legalább a tanára… De Lajthának nem volt mit odaírni, mert ő az 50-es évek Magyarországán nem kellett egyetlen intézménynek sem. Azon kívül, hogy a Népművelési Minisztérium jóvoltából egy szakmailag függetlennek mondható népzenekutató csoportot vezethetett (s ezzel némi rendszeres jövedelemre tett szert), az 1951/52-es tanévben népzenei lejegyzést tanított a Zeneakadémián. Hogy miért csak ilyen rövid ideig? Erre is a gerincessége a válasz és itt kapcsolódik az előzőhöz a következő mozaik. Ezt hadd mondja el Mohayné Katanics Mária, a kiváló karnagy: „A korszakra jellemző súlyos, igazságtalan döntés következtében egy sikeres felvételi után mást vettek fel helyettem az akkoriban induló, hőn vágyott zenetudományi tanszakra. Ez 1952-ben volt. Mikor Lajtha ezt megtudta, lemondott a további zeneakadémiai óráiról. Ahol törvénytelenség és jogtalanság uralkodik, azzal az intézménnyel ő nem vállal közösséget. Nem ismertem őt még ekkor, tehát részéről ez a gesztus – amely egyébként nagy port vert fel az Akadémián – egy ismeretlent ért méltánytalansággal való szembefordulást jelentett.”[12] De kanyarodjunk vissza a belgiumi konferenciához. Lajtha 1954 augusztusában írt egy levelet a szervezőnek, Paul Collaer-nek[13] és megkérdezte, feltétlenül szükséges-e, hogy képviseljen valamilyen intézményt, ugyanis 1949 óta ő csak önmagát képviselheti, nem lévén semmilyen hivatalos állása… Nem mondta el, hogy politikai okokból félretették, elhallgattatták, nem hívta fel a világ figyelmét az őt ért igazságtalanságra. Megtehette volna (fiaival gyakran diplomáciai postán keresztül levelezett, s így elkerülhette a cenzúrát), de mégsem tette. Hazáját jobban szerette ennél, no meg túl nagyvonalú és büszke is volt az ilyesféle panaszkodáshoz. Lajthának ebben az időben óriási szüksége lett volna arra, hogy egy rangos szakmai intézményhez tartozzon. Egy általa személyesen nem is ismert diáklányt ért méltánytalanság miatt mégis abbahagyta a Zeneakadémián történő óraadást. Az igazság melletti kiállás, a jellem tisztaságának megtartása fontosabb volt számára, mint a rang, a titulus.
Mint előre jeleztem, e rövid írásban csak néhány jellegzetes momentumot sorakoztathattam fel (valójában kötetnyi terjedelemre lenne szükség a téma kifejtésére), de talán ennyi is elegendő Lajtha kivételes emberi nagyságának érzékeltetéséhez.
Befejezésképpen hadd álljon itt egy sokat mondó idézet. A mester 1963-ban hirtelen bekövetkezett halála után az egész világról érkeztek részvétet kifejező táviratok és levelek. A zenekritikus Tóth Aladár és zongoraművész felesége, Fischer Annie ezt írta az özvegynek: „Mélységes megrendüléssel vettük a gyászhírt szeretett barátunknak, a rendkívüli embernek, művésznek, tudósnak váratlan elhunytáról. Teljesen átérezve azt a mérhetetlen sorscsapást, mely a legszeretőbb feleséget sújtotta és azt a pótolhatatlan veszteséget, mely egész zenekultúránkat érte, híven őrizzük szívünkben soha el nem homályosuló emlékét. A legmélyebb részvéttel: Tóth Aladár és Annie.” Figyelemreméltó a szöveg első mondatában a sorrend: rendkívüli ember, művész, tudós. Az első helyen az ember áll.