Eltávozott tőlünk.
A tudós és művész Dobszay László személyiségét, életműve formátumát és
jelentőségét, emberi nagyságát méltatta Jeney Zoltán az Élet és Irodalom
szeptember 9.-i számában megjelent nekrológjában. Én azt szeretném elmondani,
mit jelentett számomra az ő barátsága.
1951-ben
találkoztunk először. A Zeneakadémián egymás mellett ülve hallgattuk Kodály
Zoltán és Szabolcsi Bence óráit. Mindketten a zeneszerző szakra jártunk. Az
előadások után hosszan beszélgettünk arról, amit hallottunk és sok minden
másról, ami akkoriban érdekelt, megmozgatott és lelkesített minket. Persze
elsősorban zenéről volt szó, de ez Lacinál sohase korlátozódott a szűkebb
szakmai szempontokra. Átfogó műveltsége olyan összefüggésekre világított rá,
amelyek számomra akkoriban revelációként hatottak és későbbi látásmódomat
meghatározták. Közös volt az a törekvésünk, hogy a zene mesterműveinek
szerkezetét megértsük és minőségük kritériumait megpróbáljuk kideríteni. Ez a
törekvés mindkettőnk későbbi munkásságát meghatározta.
Dobszay
László kiváló zeneszerzőnek ígérkezett. Hogy tanulmányai után miért hagyta abba
a komponálást, rejtély volt számomra. Nem szeretett beszélni erről. Úgy érezhette,
hogy őreá mint tudósra és pedagógusra fontosabb feladatok várnak annál, hogy az
alkotó munkára koncentráljon. Az idő őt igazolta. Sok jó, sőt kiváló zeneszerzője
van Magyarországnak; Dobszay László csak egy van.
Az
1956-os forradalom után én elhagytam Magyarországot, Laci maradt. Máig is
csodálom, hogy képes volt megalkuvás nélkül átvészelni a Kádár-korszakot, dolgozni
olyan területeken, ahol nem kényszerült kompromisszumokra, családot alapítani,
hét gyereket felnevelni a legszűkösebb anyagi körülmények között, hű maradni
önmagához. Én ezalatt Ausztriában viszonylagos jólétben éltem. Barátságunkat
ezek a körülmények nem befolyásolták; időről-időre sikerült meglátogatni
egymást, figyelemmel kísérve egymás munkáját és örvendezve gyermekeink növekvő
számán. Laci előadásra hívott Budapestre, én tanfolyamot szerveztem neki Grazban.
A
rendszerváltás mindkettőnk életében változásokat hozott. Lacinak munkája
mellett végre sikerült szabadon kifejteni közéleti tevékenységét, megindítani
és vezetni az egyházzenei tanszakot és megkapni azt az elismerést, ami kijárt
neki. Én megújítottam magyar állampolgárságomat, házat vettem Csákberényben –
melyet egyébként Laci fia, Gergely újított fel és bővített ki nagy
hozzáértéssel – és lassanként bekapcsolódtam a magyar zenei életbe is. Utóbbit
jórészt szintén Laci segítette elő: meghívott akkreditációs eljárásokra,
szemináriumot tartani, egy évre pedig vendégtanárnak a Zeneakadémia
doktoriskolájára. Felkért, hogy írjak orgonadarabokat a Schola Hungarica egyik
lemezére; ez különösen nagy örömöt okozott. Mindezt megkoronázta az, hogy megválasztottak
a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjának; székfoglaló koncertemen
Laci tartotta a laudációt. Hogy Dobszay Lászlónak röviddel ezután botrányos
körülmények között nem maradt más hátra, mint hogy lemondjon a Széchenyi
Akadémia elnöki tisztségéről, örök szégyene marad a hazai kultúrpolitikának.
* * *
Milyennek láttam őt?
Megcsodáltam fegyelmét, munkabírását, függetlenségét,
következetességét, eszmehűségét, felelősségérzetét saját maga, családja és mások iránt. Munkásságát meghatározta az
igényesség, az alaposság, a módszeresség, a telibe találó fogalmazás. Semmilyen
szellemi hanyagságot, esetlegességet nem engedett meg magának. Lelkesedett a
szépért és törekedett a szépet az értelem oldaláról is megvilágítani. Ez utóbbi
volt az, ahol elképzeléseink és szándékaink talán a legközelebb álltak
egymáshoz.
Ő
szigorú volt, én elnézőbb. Ezt életünk sajátos körülményei hozták így magukkal.
Ízlésünk időnként különbözött: ő Palestrinát sokkal többre tartotta
Monteverdinél, akit én tisztelek és szeretek. Talán azért volt ez így, mert
Monteverdi az emberi gyarlóságot is zenévé nemesítette és ez Lacit irritálta. Ő
a világot gyarlóságtól mentesen szerette volna látni. A 70-es évek végén egy
levelében azt kérdezte tőlem: „mit csinál az ember, ha a rábízott zenészek
lelkesek, de gyöngék?”
Magánéletében
szerény volt és szemérmes. Érzelmeit nem tette kirakatba. Ellentétben legtöbb
honfitársunkkal, őt sohase hallottam panaszkodni. Konzervatív volt, akárcsak
én: összekötött bennünket a nagy család iránti hűség: szeretet és felelősség.
Barátságunkat
sohase zavarta meg semmi. Tiszteltem őt és úgy éreztem, ő is becsül engem. Nem
kötött minket össze érdek; lehet, hogy ezért tudott barátságunk a mindennapok
fölé emelkedni. Ami a legfontosabb volt: mindketten éreztük egymás iránti
szeretetünket és az, hogy ő hívő katolikus volt, én pedig zsidó vagyok, mintha
még megerősítette volna a szálakat, amelyek összefűztek minket.
1986-ban
édesanyám halála után Laci ezt írta nekem: „Tiszteltem őt, s ha hiszek, hiszünk
a lélek létében, akkor nem csak emlékezetünkben él tovább: ott fog ő állani
továbbra is családod mellett”.
Ezt
szebben én se tudom kifejezni, csak kiegészíteném: ott fog Dobszay László
állani továbbra is családja, barátai, tanítványai és tisztelői mellett. Elvárja
tőlünk, hogy vigyázzunk magunkra és egymásra!
Erőd Iván
(Bécs, 2011, szeptember 23.)
* Dobszay László (1934-2011) zenetörténész,
karnagy, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professzor emeritusa, az MTA Zenetudományi
Bizottságának és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja és az utóbbi
három évben elnöke, a Magyar Egyházzenei Társaság örökös elnöke, a nemzetközi
hírű Schola Hungarica alapítója, a Fővárosi Kántorátus életre hívója, a kiváló
zenepedagógus és A hangok világa c. szolfézspéldatár-sorozat írója, továbbá a
Magyar zenetörténet (1984), A magyar dal könyve (1984), A magyar népdaltípusok
katalógusa (Szendrei Jankával, 1988), Kodály után. Tűnődések a zenepedagógiáról
(1991), A gregorián ének kézikönyve (1993), a Magyar népének c. könyvek
alkotója, az újkori zenei ismeretterjesztésben kimagasló helyre került Orfeusz
Zenetörténet I-VIII. megálmodója és felelős kiadója, a Parlando egyik alapítója hosszú
betegség után 77 éves korában elhunyt. Elismerései között megtalálható
az Erkel-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, a Köztársasági
Elnök Aranyérme, a Soros Alapítvány életműdíja, valamint az elméleti kutatók
Kossuth-díjának számító Széchenyi-díj. Végakaratához híven szűk családi körben
temették el.