Kedves Ottó,
búcsúztatót írni mindig nehéz, de különösen az, ha
olyan valakitől kell búcsúzni, aki kora ifjúságunktól társunk, kollégánk,
barátunk volt. Ifjú korunk egyik nagy élménye volt Bach: Weinen, Klagen,
Sorgen, Zagen kantátájának előadása Sándor Frici „bácsi” keze alatt, még
az ötvenes évek elején. Te a zenekarban játszottál, én a kórusban énekeltem, és
ennek a nagyszerű hangversenynek a megrendítően katartikus hatását még
évek múlva is meghatva emlegettük. Most, hogy elmentél és itt hagytál bennünket,
ez a csodálatos zene zendül meg bennem: „Wenn ich in Angst und Not…”,. „Szorongás
és szükség….” Mert szorongás és szükség volt jellemző azokra az évekre, amikor
pályádat kezdted, de példamutató helytállásoddal és munkáddal a magyar zenei
nevelés kiemelkedő egyéniségévé váltál.
Első
sorban a zenekari nevelés terén elért eredményeid tettek országos hírűvé: az
óbudai zeneiskola zenekara először csak a fővárosban vált mintává és példává a
többi iskola számára, majd a Veszprémi Kamarazenekari Fesztiválok során
országos hírűvé vált, végül pedig Belgiumban, Neerpeltben európai szinten
bizonyította a magyar zenei nevelés magas színvonalát – és mindez a Te munkád
eredménye volt.
Az
ilyen magas színvonalú zenekar számára örömmel és szívesen komponáltak a
kortárs magyar zeneszerzők újabb meg újabb nagyszerű zenekari műveket,
amelyeket Te inspiráltál, majd mutattál be, szinte új műfajt teremtve a
magyar zeneszerzés palettáján. E művek felsorolása nem fér e búcsúztató
kereteibe, mert olyan sok mű jött így létre, de egyet mindenképpen meg kell
említsünk: Decsényi János művét, melyet Aelia Sabina, a római kori aquincumi
orgonista sírversére komponált, s melynek természetesen szintén Te voltál az
ihletője és bemutatójának karmestere. Megrendítő pillanat volt, mikor a több,
mint ezer éves sírvers a huszadik századi zene lehetőségeit kibontva szólalt
meg.
A korra
jellemző volt egyébként, hogy az általad vezetett III. kerületi, óbudai
zeneiskola csak sok éves küzdelem után vehette fel Aelia Sabina nevét, ami
persze megint a Te ötleted volt: ha már egy olyan világszínvonalú hagyományunk
van, mint maga az aquincumi római orgona, és hozzá még az orgonista neve és
sírverse is megvan, kézenfekvő, hogy ezt a hagyományt az iskola neve is élővé
tegye.
Zeneiskolai
igazgatóként is kiemelkedő eredményeid voltak: a zenekar mellett a többi
hangszeres tanszak is fokról fokra országosan ismertté vált, az ütő tanszaktól
a vonós tanszakokon át a zongoristákig. Ehhez arra volt szükség, hogy jó
szemmel válogasd a tanárokat. Őket is nevelted, ha más szinten is, mint a
növendékeket. Vezetői stílusod híresen humánus volt, de következetesen
igényes.
Sokoldalú
munkásságod részletes ismertetése nem a búcsúztató feladata, de zenei
nevelési elveidet ismertető tanulmányaidat – és különösen a zenekari nevelésről
szólókat – feltétlenül meg kell említsem, mert ezekből látszik, milyen széles
körű elméleti felkészültség és milyen tudatosság volt a gyakorlati eredmények
kiinduló pontja. Ezek a gyakorlati eredmények bizonyítják, hogy a metodikai
alapelvek helyesek voltak. Az eredmények közül az egyik legfontosabb, hogy
vezetéseddel a hosszú évek során sok száz fiatal vált a komoly zene
hallgatójává és művelőjévé. Közülük igen sokan lettek hivatásos muzsikusok,
tanárok és a vezető zenekarok tagjai, de legalább olyan fontos, ha nem
fontosabb, hogy a többiek, az amatőr muzsikusok is rendszeresen visszatérnek a
mai zenekar hangversenyeire, sőt, sokuk gyermekei is tagjai a mostani
zenekarnak. A zeneiskolai zenekar egykori tagjaiból több új, felnőtt zenekar is
alakult, s ezek létrejöttében és működésében Te a legutóbbi időkig is
személyesen is részt vettél. Ez is nevelői tevékenységed egyik ékes
bizonyítéka.
Kedves Ottó,
búcsúzóul ismét a csodálatos bach-i dallamot dúdolom
magamban: „Weinen, Klagen”… „Sírni és panaszkodni”. Halálod az egész magyar
zenepedagógiai társadalom nagy vesztesége, és gyászunkat csak az olyan
csodálatos zenék enyhítik, mint a már ifjú korunkban is oly megrendítő hatású
„Weinen, Klagen”. Siratunk Téged és nem felejtünk. Teljesen illenek Rád kedvenc
római költőd sorai: „Exegi monumentum aere perennius…” „Ércnél maradandóbb
emléket emeltem….” A magyar zenei nevelés történetében példamutató életed és
munkásságod kitörölhetetlenül maradandó nyomot hagyott. Emlékedet megőrizzük.
Nyugodj békében.
Péter Miklós
* Till Ottó egyike volt azoknak a lánglelkű pedagógusoknak, akik 53
évvel ezelőtt a Parlando megszületését
önzetlenül segítették és mindmáig támogatták. (A Szerk. megj.)